Gyalázatos volt a mai tárgyalás. Egy beszédképtelen bíró hirdette ki az ítéletet és az indoklását. Apám jogász volt, minden mondat nyomdakészen hagyta el a száját. Némelyik egy-egy mérnöki bravúr volt. A fejében létező bonyolult tervrajz alapján futottak, kanyarogtak a mondatrészek, elágaztak és összeértek és a több ágra szakadtak, majd újra egyesültek, alany, állítmány a helyére került. Jogásznak szánt, de én eltérültem. De a tiszteletem megmaradt a tanult, kiművelt jogászok iránt. Azt hiszem, hogy ez a mai bíró ott és annyiért kapta a diplomáját, ahol a többiekét is schmittelték. Szégyelltem magam, az emberiség nevében, mint kislánykoromban, amikor elesett kűr közben a jégtáncos vagy elpirultam, ha bakizott a bemondó felolvasás közben. El sem tudtam képzelni, hogy lehet túlélni ekkora szégyent. Őbírósága úgy végigőzte a mondókáját, hogyha az egész bírói kar felosztja maguk között a szégyent, akkor is dupla annyi esik egyre, mint amennyit túl lehet élni. És most még arról szót sem ejtettem, hogy mi volt az ítélet. A Kossuth térieket jól behúzták a csőbe, talán az oktogoniaknak sikerül. Így, hogy a fiúk elmentek locsolni, felszabadultak helyek.
