Kategória: Mindenféle

Tegnap kimentem megnézni a nemzet gödrét. Bevallom nem hittem el, hogy a hírekben és a Facebookon posztolt képek és mondókák igazak lehetnek. Azt gondoltam, hogy a szokásos költői túlzásokra ragadtatják magukat kétségbeesett polgártársaim – épp úgy, ahogy én is szoktam. Rémülten láttam, hogy minden szó igaz. És most jön az ár. Nincs Wesselényink, nincs Kárpáthy Zoltánunk, már Latinovitsunk sincs.
Viszont rájöttem, hogy kire gondolt Nostradamus, amikor az Antikrisztus eljövetelét emlegette.

Így néz ki a Duna felülről – Fotók – Fotó, videó – Pécsi STOP.

Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.

Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.

Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.

Az idő eltett darabkái befőttesüvegekben dunsztolódnak. Az éléskamra polcai közt körbe lehet járni és újra megcsodálni a frissnek látszó pillanatot. Három alak, két gyerek és az anya, a nagyszobában, a csukott ajtót támaszul használva kézenállást próbálgatnak. Az anya épp csak egy vonással magasabb még, mint a lányai. De érződik, mindjárt a fejére nőnek. Ő a legügyesebb, ő tényleg tud kézen állni. A gyerekek minduntalan felborulnak és csak nevetgélve gurulnak ide-oda. Aki szorongós, az félhet, hogy mi lesz, ha benyit valaki, épp akkor, amikor az ajtó tartja a próbálkozót. Ha rányílik a kezére az ajtó? Az irigykedősnek van oka elégedetlenkedni a saját teljesítményével. De hiába, így sem megy jobban. Ez mind én vagyok. Mégis nagyon szép és boldog ez a pillanat. Mostanában, úgy ülök a jelenet közepén, mintha csak egy 3D-s moziban lennék. Hát ennek az ideje is elérkezett, az idő csalóka természetéről elmélkedem. Itt a befőttesüvegben örökké tart a gyerekkor. Úgy, mint amikor gyerekként örökkévalónak tartottam.

Most látom, hogy a paradicsom mellett a banánt is újra kell teremtenie Istennek. Hacsak nem, az Elveszett Paradicsomban megőrizte az eredeti géneket. Remélem!

a hír

Mintha egy elbírható mértékű fölötti amputáción estem volna át. Egy kábulatban történt operáció után arra eszmélek, hogy tébolyítóan fáj az elveszített rész.

Nem tudok szólni a gyászról. Nincsenek szavak a fájdalomra. Nagyobb az űr, mint a létezésem.

Lehet, hogy nagyon hippis lesz, amit most írni fogok. Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy a civilizáció már elfeledtette velünk az egyik alapvetést. Egy közösség csak azokat a nem termelő tagjait táplálja, akiktől valamilyen egyéb hasznot remél a csoport számára. Ha nem veszi észre, akkor néhány tolvajt is elbír még, de túl sok nem termelő embert nem tud etetni. Hajdanán elsőül a nyomorékoktól – minek szaporodnának, aztán az öregektől – már nem tudnak szaporodni, aztán a férfiaktól – kevesebb is elég a szaporodáshoz – szabadultak meg. Praktikusan, éhen halasztással, háborúba küldéssel irtották ki őket. A tolvajnak levágták a kezét, így a szelekciós időszakban beleesett valamelyik fenti kategóriába, stb.
Megint elkanyarodtam.
Tehát, a civilizáció teret engedett, sőt dícsérte olyan érzelmeket, mint az együttérzés, az elnézés és hasonlók. Ezek a nemes eszmék erőre kaptak, ha eljött az idejük és elsorvadtak, amikor a túlnépesedés, a tolvajlás, a hatalommal való visszaélés miatt ismét az éhínség fenyegetett. Most, amikor a technikai, technológiai fejlődés olyan ütemben gyorsult fel, hogy ezt még annyira sem képes követni és kiegyenlíteni a társadalom alakulása, mint eddig, várhatóan bekövetkeznek a legnagyobb katasztrófák az eredeti egyensúly visszaállása érdekében. A tudatos életformától elvárható lett volna, hogy amint felismeri tettei következményeinek káros és veszélyes voltát, felhagy azokkal. Néhányan, már korábban, és valaki az utolsó pillanatban, már szólt emiatt. Még kisgyerek voltam, amikor Lorenz azt mondta, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megállj lehet parancsolni az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófának. Halála előtt azt mondta, hogy már késő. Az a kevés ember, akik tudatosan, a környezetüket és egymás vizeit nem zavarva éltek és élnek, kevesek lesznek ahhoz, hogy megmentsék az emberiséget. A mi kis országunk jól modellezi a fentieket. De, úgy látom, hogy most a fosztogatók is ráfaragnak. Fő az aranytojást tojó tyúk, készül az utolsó vacsora.