Kategória: Mindenféle

Álmodtam.

És azért kell erről írnom most, mert visszasüppedve a félálomba, láttam magunkat Kelenföldön, a bérelt lakásban, ahogy kinézek az erkélyen és Robi lentről integet, hogy majd munka után jön haza, most siet vissza dolgozni. És ez a pillanat a tökéletesség pillanata volt. A második legboldogabb pillanat az életemben. Anyunak, Andrisnak, Robinak volt külön szobája. Nekem volt sok munkám és mindent ki tudtam fizetni könnyűszerrel. Igaz, éppen megoperálták a térdem, ezért nem tudtam Andrist elkísérni a kórházba, ahová egy allergiás roham miatt kényszerült. De tudtam hívni taxit, aki gondosan elszállította, fel tudtam hívni az unokabátyját, aki csapot-papot faképnél hagyva jött, hogy hazahozza őt a Szent Imre kórházból. Éppen látogatóban volt nálunk az anyja, a testvérem Györgyi és testvére Anna. Ebben a megállított pillanatban jelen van mindenki, akit szeretek. Ott voltak körülöttem és elégedettek voltak a sorsukkal.

Ma hajnalban ráébredtem, hogy akkor egy mitikus pillanat részese voltam. Összefoglalták és összegyűjtötték nekem az istenek a boldogság esszenciáját, hogy emlékezhessek. A boldogság felismerésének a pillanata, egyben a boldogság elveszítésének a pillanata is. Robi soha többet nem jött haza.

Hamarosan visszaadtuk Lénát, szeretett kutyámat az eredeti gazdájának. Andris, nagy örömére elhagyta Szegedet és visszajött Pestre, de ezzel meg is szűnt az önállósodni kezdődött élete. Visszaköltöztünk a kicsike lakásunkba, ahol egyre rosszabbul éreztük magunkat.

Egy évvel ezelőtt meghalt  anyu.

Ma, a hosszúra nyúlt ősz után, végre leesett az idei, első hó.

Erről eszembe jutott az utolsó tél, amikor még több napig havazott és a házmesterek hiába sózták-borsozták, kaparták, lapátolták, nem tudták eltüntetni a puha, fehér takarót még a városok utcáiról sem. Akkor Veszprémben laktunk. A kisfiam első tele volt. Takarókba bugyolálva, felhúzott kasú, mély kocsiban aludt a fák alatt. Az ágakra vastag prémként kapaszkodtak a hó mancsok. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ne zuhanhasson rá a hó, de mégis nyugtalan voltam. Úgy döntöttem, hogy ott őrködöm mellette, amíg alszik. Nézegettem a szépségessé lepett tájat és nem sejtettem, hogy sokáig nem látok ilyet.

Még szánkózni sem tudtam elvinni sokáig. Egyszerűen nem volt tél. De legalábbis nem a megszokott és elvárható jellemzőkkel. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni a hó. Öt éves lehetett. Nem mertem megkockáztatni, hogy csak másnap vegyünk szánkót. A Keletinél volt egy  sportáruház. Azonnal odamentünk, megvettem a legnagyobb szánkót és hazahúztam rajta. Másnapra már megint szürke volt minden.

előkerült egy régi kedvenc

Azért jó egy nem túl látogatott blogot írni, mert úgy érezhetem, hogy bár nem a falaknak beszélek, de mozgalmat biztos, hogy nem indítok. Leírhatom a rémisztő tapasztalataimat, amik lehet, hogy csak engem rémítenek. És, ha néha jó dolgok történnek, annak itt örülhetek.
Nem hiszem el, hogy hány éve asszisztálok ahhoz a baromsághoz, hogy fennmaradhassanak és virágozhassanak az olyan kifejezések, mint a személyi jövedelemadó besz.számla kifizetőt terhelő, vagy szociális hozzájárulási adó besz.szla., egészségbizt. és munkaerő-piaci jár.kifizetőt terhelő,nyugdíjbiztosítási alapot megill.bev.kifizetőt terhelő. Könyvelőket és a apehnavos hivatalnokokat fizetek azért, hogy egyre újabbakat gyártsanak ennek az ismeretlen nyelvnek a szavaiból. Hónapról-hónapra egyenként átutalom a fenti címekre az ilyen-olyan összegeket, tudva, hogy ugyanabba a feneketlen bendőbe hullik a pénzem. Ahogy a nagymamám mondta, amikor a levesestányérból kérte a mákostésztát, hogy egy helyre megy. És tényleg! De, ahogy ebéd után a kiscseléd mosogatnivalója halmozódik, úgy halmozódnak valahol, valakinek az átutalásaimért levont pénzek is, ugyanott, ugyanabban a bendőben. Szégyellem magam, hogy kényszerű részvételem legitimálja ezt a világraszóló idiotizmust, ezt a minden képzeletet felülmúló abszurdizmust…aztán már csak mormogva, hogy a jó… k
Fel fog-e nőni valaha is az ember? Vagy csak tipródik körbe-körbe, hogy valamivel nagyobb terület jusson neki.

Levontam a következtetést. Budapesten nincs tömegközlekedés. Ritkán jönnek a járatok. Konkrétan a 233 és 133, plusz ilyen-olyan betűk buszokra gondolok. Ha jönnek, akkor tízből kilenc; garázsmenet. Tehát, elkanyarodik a céltól, mármint az én célomtól és át kell szállnom arra a buszra, a 33-ra, amit ugyancsak egy átszállással, ugyanonnan elérnék. Az viszont már ostorozásom eredménye, mert ráírják, illetve beordítják, hogy a tízből kilencszer, ezt időben megtudom és nem csak a garázsban veszem észre. Másrészt, ha jön, akkor úgy utazom, mintha egy elgázosítás alatt álló disznóólba szálltam volna fel. A nagyérdemű publikum fele reggelizik, másik fele az otthon felejtett zsebkendője miatt van bajban. Nem csodálkozom, hogy aki teheti, fittyet hányva a fenntartható fejlődésre, a benzin árára és káros hatásaira, a parkolás magas költségeire, ragaszkodik ahhoz, hogy autójában egyedül ülve, néha-néha kiszabadulva a dugók fogságából, lovát megugrassza és átgázoljon bárkin – így állva bosszút minden sérelméért – aki az útjába kerül. Magam szűkebb környezetéből kiindulva úgy látom, hogy hiába csókos cuki valaki, alkalmatlan emberek sem közlekedést, sem várost szervezni nem tudnak. Még szerencse, hogy a sofőr képes megkülönböztetni a kormányt, a féktől. Egyenlőre.