Kategória: Mindenféle

[singlepic id=6 w=100 h=75 ]

Megyek, megnézek egy eladó lakást itt az utcában. Ha a miénket eladnám és felvennék hitelt (igen, most!)… Így, hogy éppen esik az eső, jól láthatom majd, hogy milyen sötét. Ahogy elképzeltem, úgy minden más szempontnak megfelelne. Izgulok!

Utoljára Ómika félt ennyire a világ végétől, mint mostanában a barátaim. De ő megnyugtatta magát, hogy az akkoriban aktuális világvégéig semmiképpen nem élhet, de bennünket nagyon sajnált érte. Ez a 2002-es volt. Most már a 2012-esre várunk és a japán tragédia fényében nem is tűnik irreálisnak, hogy bekövetkezik. Én persze, egy általános világvége miatt nem tudok aggódni. Azt hiszem, ahogy korosodik az ember, úgy kerül egyre közelebb egy világ végéhez – a sajátjáéhoz. Lehet, hogy van, aki szívesebben menne együtt a többiekkel, de ez a gyermekes anyákra nem jellemző. De így együtt a munkanélküliség miatti félelem, a gyerekek jövője miatti aggódás, az atomkatasztrófa miatti fenyegetettség megviseli mindenki idegrendszerét.

A mai közgyűlésen megint megpróbáltam megszerezni a tulajdonostársak hozzájárulását a padlásszinten lévő 4 négyzetméteres mosókonyha megvásárlásához. Megint nem sikerült. Nem járulnak hozzá. Indoklás nincs. A kis helységről annyit kell tudni, hogy én használom egyedül; ezt-azt tartok benne, de olyan elhanyagolt állapotban van, hogy csak lomtárnak használható. Viszont miért költenék rá, amikor így is azzal vádolnak, hogy elbirtoklom. Még megszületésem előtti időkből való vaskád és egyéb holmik vannak benne, valaha élt tulajdonosuk hanyagsága folytán. Terveim közt szerepelt, hogy rendbe hozom és felviszem oda a számítógépem, hogy ott dolgozzam. Világosan látszik, hogy, ha nem akarok valóban elbirtokló, vagy önkényes foglaló lenni, akkor ebből nem lesz semmi. Szerintetek kinek lenne az rossz, hogy pénzt adnék valamiért, ami rajtam kívül senkinek sem kell?

Most jövök a Puskinból. A Kossuth Lajos utca éppoly lepusztult, mint mióta az eszemet tudom. A film jó. Olyan igazi Oszkáros. Kicsit féltem Colin Firth miatt, akit valamiért nem csípek, de panaszra nincs okom. Én Beethovennek is adnék most már egy posthumus Oscar díjat, mert nagyon sok filmet a Hetedik Allegretto-ja segített a sikerhez.

Néhány nap eltéréssel két oldalra is meghívtak a Facebook-on. Az egyikre egy középiskolai osztálytársam, a másikra egy volt munkahelyi kollégám. Mindkét meghívóm sok éve külföldön telepedett le. Talán azt gondolták, hogy mi itthon maradottak, bármikor találkozhatunk és ők sem akartak kimaradni a jóból. Talán a fejlettebb országokban korábban kialakuló internetes rutin is besegített az ötletbe. A kezdetektől figyelem, hogy mi és hogyan történik és meglepő tapasztalatokra tettem szert. Szinte tökéletesen azonosak a történések. A kezdeti néhány tagból fergeteges iramban, két-három hét alatt nagyon nagy létszámú csoportok alakultak ki. (Jelenleg: 235, ill. 608 tag.) A kezdetek kezdetén nosztalgiázó, csak a szépre emlékezem hangulat volt és ez nem is változott. Pár nap elteltével előkerültek a fényképek és nagy tömegben töltötték fel őket. Hamarosan mindenki megtanulta az oldal alapszintű kezelését. Listák készültek. Mindkét helyen az elhunytakról először, aztán az osztályról, ill. munkahelyi kis csoportokról. A második körben bekerültek közül néhányan átvették a hangadó szerepet. Az első kör hozzászólói közül több addig aktív tag a háttérbe szorult. A hozzászólások áttekinthetetlenné váltak. Mindkét oldalon akadt, aki megpróbált feladatokat kiosztani az oldal működtetésével és szervezésével kapcsolatban. Felvetődött egy nagy buli, nagy találkozás lehetősége, ami egyre határozottabban tart a megvalósulás felé.