Repint nagyon szerettük. A nyírfaliget színeváltozásait a különböző évszakokban, de a volgai hajóvontatókat is. Tervünket egy, a gerincénél széthullott albumra alapoztuk. Körbevágtuk a reprodukciókat a paszpartu mentén. Mellé, leszedtük a többi könyv külső borítóját. Főleg azokat, amiken valamilyen kép is volt, de legalább különleges betűk. Mellékerült még Munkácsy virágcsendéletes táviratlapja és a selyemre nyomtatott rózsák is. Lisztből, vízből csirizt főztünk és kitapétáztuk a falat. Olyan magasról kezdtük, ameddig az ágyra állva felértünk és a bútorok takarásáig tapasztottuk egymás mellé a képeket. Évek óta bűntudatom van emiatt a dekoráció miatt. Azt hittem, hogy azért nem emlékszem a büntetésre, amit a könyvek megrongálása miatt kaptunk, mert elviselhetetlenül szörnyű volt.
Aztán most, hogy megkérdeztem a testvéremet, ő hogyan emlékszik, egy másik történetet mesélt.
Emlékszel? – kérdezte, – arra a szegény emberre, aki éveken keresztül vonszolta magát egy kerekekkel felszerelt deszkalapon, egyik vagonból át a másikba, a két kezére egy-egy fakockát szíjazva, azon húzva magát, mert tőből levágták mindkét lábát? Ő árulta a Lányok Asszonyok
internecionálnyij magazint, a legvonzóbb színes képnél kifordítva, hogy a címe ne riasszon el senkit attól, hogy megvegye a nagy Szovjetunió női lapját. Emlékszik, olyan nehéz volt belőle egy köteg, hogy egy kisdobos őrs havi ellátmánya kijött abból a pénzből, amit a MÉH-ben fizettek érte. Persze, hogy nem emlékeztem. És persze, hogy rögtön emlékezni
kezdtem, ahogy felidézte. Eszembe jutott a vasúti kocsik mindig piszkosnak látszó padlója. Ahogy nyílt az ajtó, de az ülések fölött úgy látszott, hogy nem jött be senki, aztán meghallottuk a csosszanásokat és félrekaptuk a szemünket, olyan borzasztó volt látni azt a megnyomorított embert. El sem tudtam képzelni, hogy került fel, a még egészségesnek is megmászhatatlanul magas kocsiba. Aztán mellénk ért és jószívűségből, bár ismertük a trükkjét, mégis vettünk egy példányt az újságból. Ennek az újságnak a művészeti melléklete volt Repinnek és más szocialista-realista festő művének a reprodukciója. Györgyi szerint a csirizt tényleg én találtam ki, de az elgondolásunk sikert aratott és nagyon tetszett a szüleinknek.
A könyvek borítóit pedig anyu szedte le, hogy az iskolai farsangra jelmezt készítsen neki. Könyvespolc lett és nyert is valami díjat. Most persze, irigységből rögtön azt remélem, hogy ebben az egyben talán mégis rosszul emlékszik és én voltam a könyvespolc és én nyertem díjat, de olyan sokszor bebizonyosodott, hogy ismeretlen okból, értelmezhetetlen szűrőkön
folyatom át az emlékeimet, hogy erre sajnos, semmi esélyem sincs.