Hozadék

A balatonalmádi strandon vagyunk. Meleg van, de nincs ott más, csak anyu és én, napozunk. Amikor kezdődik az álom, éppen feláll, hogy egy másik helyen terítse le a törölközőjét. Megyek utána. Megáll, lenéz a földre, valamit meglát. Ott teríti le a törölközőt. A földben, egy kisebb mélyedésben két tetem van. Régóta oszló hullák, de nemcsak a csontok. Tudod, hogy mi van itt? – kérdezem. Bólint.
Aztán hirtelen sokan lesznek a strandon, sétálgatnak és többen megnézik a tetemeket. Anyu megint feláll, rájuk teríti a törölközőt. Ne bámulja meg mindenki őket! – mondja.
Szóval, azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláshatom, visszaáshatom, eltemethetem őket.

Veszprém
Veszprém

Korábban Ómikáról álmodtam. Egy sorozatba illeszthető álom volt. Azok a valódi bűneim szoktak álmomban előjönni, amit állatokkal szemben követtem el. Egy kis hörcsög halt éhen és szomjan a gondozásom alatt, mert halogattam kitisztítani az ólját és friss eleséget adni neki. Mire legközelebb eszembe jutott, addigra már kimúlt. A másik egy black molly volt. Egy hal. Régóta élt nálunk, nagyon sok apróságnak adott életet. Egy nap arra figyeltem fel, hogy megpróbál átúszni két nagyobbacska kavics között, az akvárium alján. Aztán, mikor legközelebb odanéztem, éppen megint ott úszott. Azt hittem. Ostoba és figyelmetlen voltam. Mire kiderült, hogy beszorult a kövek közé, addigra már késő volt, elpusztult a hal is.
Ebből a két esetből és még voltak egyebek, közvetett ártalom a pintyeknek, egy macskának, az anya Puszinak, eredeztethetők azok az álmok, amelyek a felejtés okozta iszonyú bűntudatról szólnak.

Valahogy Veszprémben voltam. A szobába belépve, találkoztam a szüleimmel. Meglepődtem, hogy ott vannak, mert azt hittem, hogy meghaltak. Nem értették, honnan veszem ezt. De, ha ti éltek, akkor lehet, hogy Ómika is él. Voltatok bent nála, vittetek neki enni, vittetek neki vizet? -kérdeztem. Ő már régen meghalt. – mondták. Akkor átmentem Ómika régi szobájába és láttam, hogy ott ül az ágyon. Miért nem jöttök be hozzám soha? – kérdezte. Örültem, hogy mind életben vannak és csodálkozva felébredtem.

Olimpia Park
Olimpia Park

Ómikának volt egy személyes világvége víziója. 2020-ra datálta, ma úgy gondolom, hogy abban a nem titkolt reményben, hogyha elélne az emberi kor, akkoriban vélt legvégső határáig, 130 éves koráig, akkor együtt múlhat el a világgal. 1963-ban, én hatévesen, ő meg hetven, együtt számolgattuk, hogy 2020-ban hány éves lesz ő, hány éves leszek én. De volt, amikor úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan lenne, ha ő sokkal tovább élhetne a világvége kedvéért nálam, olyankor egy darabig nem beszélgettünk erről. Századunk a klímakatasztrófa fenyegetéssel, óriási lehetőséget kínál mindazoknak, akik nem szívesen hagynák magára a világot vagy félnek egyedül meghalni. Talán, az igazságosság tisztelete miatt, Ómika nem élt az emberi kor legvégső határáig, pedig nagyon akarta. Így aztán, ha jövőre következne be, nem láthatja a saját világvégéjét.

Opelvége
Opelvége

Avatás

Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.

Diplomaosztó
Diplomaosztó

Uszoda, de régen

Testvéremmel együtt azok közé az anyukák közé tartoztunk, akik mindig ráértek részt venni az óvoda vagy az iskola által szervezett programokon. Igaziból nem, de életünk során felhalmozott tapasztalataink alapján, annyira féltettük a gyerekeinket, hogy minden program halaszthatóbb volt, mint például elkísérni Andris csoportját a Molnár utcai tanuszodába. Mindenhol ott akartam lenni, ahol el kell kapni, oda kell ugrani, félre kell lökni, alá kell állni, meg kell hűteni, fel kell melegíteni, stb. Soha nem tiltottam meg neki semmit, mert tudom, Uszoda, de régen részletei…

Újévi lencse

Valamelyik okos kultúrantropológus rájött, hogy a hagyományos ételek és a hozzájuk fűződő bizakodó kicsengésű hiedelmek a földrajzi kényszer szülöttei. Év végére, a tartósítás és a hűtés tökéletesedését megelőző időkben, minden elfogyott a kamrából. Maradtak a száraz termények, a bab, borsó, lencse, amikből újévre már mindenkinek elege lett és a füstölt húsok. Nem elég, hogy egy ilyen nevezetes napon is ezt kellett tálalni, de még valami jópofát is ki kellett találni hozzá, hogy újult érdeklődéssel nézzen a tányérjába mindenki. És lám, hiába telt el hosszú idő, az emberi gondolkodás rugalmatlansága miatt, aminek változatlansága egy másik antropológus felismerése, éppúgy megmaradnak ezek az ősi szokások a jövőben is, mint az őskori, vesszőkosárban kiégetett agyagedények mintázata a fröccsöntött műanyag kaspók oldalán.

Lencseleves
Lencseleves

Mindig csak az a pénz!

Leves receptek nincsenek a felegyzések között, pedig, ahogy mondani szokás “levesesek” voltak. Különösen Ómika és Apu. Így aztán ismét a mesterszakácsokhoz és saját kútfőmhöz folyamodtam. Anélkül, hogy fényezni akarnám magam, megemlítem, hogy annyiban én is egy mesterszakács vagyok, hogy szeretek teret engedni a pillanatnyi káosznak. Ha nincs húslé, jó lesz a leveskocka is, ha van füstölt hús, nem kell lé, nem kell kocka. Szeretnek a rántásba cukrot tenni, amit én is szoktam. Szóval mindent felhasználok, ami van otthon és semmi sem hiányzik, amit elfelejtettem megvenni. Mindenesetre ez a régi, kedves szakácskönyvem -Lukács István-Novák Ferenc-Nagy László: Mesterszakácsok receptkönyve (1985), ebben tudjátok ellenőrizni, mennyire vagyok elfogult magammal szemben és mennyire dramatikusan értelmezem mások szövegeit. A lencseleves jó lett. A biztonság kedvéért tettem bele a babérlevél mellé egy kis tárkonyt is. Épp csak egy keveset.

Egyik Facebook oldalamon a részletek

Karola

Furcsa, hogy a számvetés, a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Aztán megtudtam, hogy az elszámolni értelmében használatos. De, annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal.

Karola néni a rendszerváltás előtt apáca volt. De, bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.

A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.

– Jaaj!! Naccs’asszony! – kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.

Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola helyett egy nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.

Lányok Asszonyok

Repint nagyon szerettük. A nyírfaliget színeváltozásait a különböző évszakokban, de a volgai hajóvontatókat is. Tervünket egy, a gerincénél széthullott albumra alapoztuk. Körbevágtuk a reprodukciókat a paszpartu mentén. Mellé, leszedtük a többi könyv külső borítóját. Főleg azokat, amiken valamilyen kép is volt, de legalább különleges betűk. Mellékerült még Munkácsy virágcsendéletes táviratlapja és a selyemre nyomtatott rózsák is. Lisztből, vízből csirizt főztünk és kitapétáztuk a falat. Olyan magasról kezdtük, ameddig az ágyra állva felértünk és a bútorok takarásáig tapasztottuk egymás mellé a képeket. Évek óta bűntudatom van emiatt a dekoráció miatt. Azt hittem, hogy azért nem emlékszem a büntetésre, amit a könyvek megrongálása miatt kaptunk, mert elviselhetetlenül szörnyű volt.
Aztán most, hogy megkérdeztem a testvéremet, ő hogyan emlékszik, egy másik történetet mesélt.

Emlékszel? – kérdezte, – arra a szegény emberre, aki éveken keresztül vonszolta magát egy kerekekkel felszerelt deszkalapon, egyik vagonból át a másikba, a két kezére egy-egy fakockát szíjazva, azon húzva magát, mert tőből levágták mindkét lábát? Ő árulta a Lányok Asszonyok
internecionálnyij magazint, a legvonzóbb színes képnél kifordítva, hogy a címe ne riasszon el senkit attól, hogy megvegye a nagy Szovjetunió női lapját. Emlékszik, olyan nehéz volt belőle egy köteg, hogy egy kisdobos őrs havi ellátmánya kijött abból a pénzből, amit a MÉH-ben fizettek érte. Persze, hogy nem emlékeztem. És persze, hogy rögtön emlékezni
kezdtem, ahogy felidézte. Eszembe jutott a vasúti kocsik mindig piszkosnak látszó padlója. Ahogy nyílt az ajtó, de az ülések fölött úgy látszott, hogy nem jött be senki, aztán meghallottuk a csosszanásokat és félrekaptuk a szemünket, olyan borzasztó volt látni azt a megnyomorított embert. El sem tudtam képzelni, hogy került fel, a még egészségesnek is megmászhatatlanul magas kocsiba. Aztán mellénk ért és jószívűségből, bár ismertük a trükkjét, mégis vettünk egy példányt az újságból. Ennek az újságnak a művészeti melléklete volt Repinnek és más szocialista-realista festő művének a reprodukciója. Györgyi szerint a csirizt tényleg én találtam ki, de az elgondolásunk sikert aratott és nagyon tetszett a szüleinknek.
A könyvek borítóit pedig anyu szedte le, hogy az iskolai farsangra jelmezt készítsen neki. Könyvespolc lett és nyert is valami díjat. Most persze, irigységből rögtön azt remélem, hogy ebben az egyben talán mégis rosszul emlékszik és én voltam a könyvespolc és én nyertem díjat, de olyan sokszor bebizonyosodott, hogy ismeretlen okból, értelmezhetetlen szűrőkön
folyatom át az emlékeimet, hogy erre sajnos, semmi esélyem sincs.

Szombati mese

A kisfiam tudta, hogy minden csoda három napig tart.
Türelmesen várta, hogy belássam, semmi szükségem arra, az apró kerekeken guruló drótsegédre, melynek beszerzésétől a konyha csodás tágulását vártam. Az állvány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és amikor mérgemben ki akartam dobni, mert harmadszor esett szét a krumpli alatt, Andris szólt, hogy sürgősségi kocsinak talán még jó lenne.
Egy majdani kocsi felszerelésének alapjait már korábban megvetette. Kikutakodta a telefonkönyvből, hogy hol lehet infúziós szereléket és fecskendőt beszerezni. Rávett, hogy elmenjek vele a Dobozi utcába és szóvivőjeként képviseljem, hogy megvegyük a legfontosabbakat. Alig látszott ki a földből, de szakszerűen sorolta az injekciós tűk, fecskendők, tubusok és illesztékek színét, számát, méretét. Persze, hogy elolvadtak tőle az eladók az üzletben. Megvettünk mindent, amit kért és egy nagy halom, már nem steril, lejárt szavatosságú infúziós, transzfúziós felszerelést és oldatot is kapott ajándékba, a bolt dolgozóitól. Eljártunk műtős ruháért és maszkokért is, gyűltek a kesztyűk, az orvosságos üvegekben oldatok, porok, tabletták. Aztán megkapta szíve vágyát, egy hagyományos vérnyomásmérőt.
Végül, az övé lett a gurulós zöldség-tartó is. A zsákmánnyal büszkén vonult be a fürdőszobába és addig sikálta és fertőtlenítette, amíg az utolsó bacilust is el nem távolította róla. Aztán berendezte a kocsit és attól kezdve készen állt, hogy a nap bármely szakában, kék lámpával, szirénázva, kivonuljon a szoba valamelyik sarkában szenvedő rászorulóhoz. Mi mindannyian, a család, a látogatóink, a szomszédban lakók, folyamatos orvosi ellenőrzés alatt álltunk. Kartonunk volt és időről-időre felszólítást kaptunk, ha elmulasztottunk megjelenni az esedékes ellenőrző vizsgálaton. A felügyeletnek hála, kiugró vérnyomás, rendellenes működés, szív panasz vagy visszafojtott köhögés nem maradt titokban. És nem volt kibúvó, ha ő utalt be a háziorvoshoz, akkor bizony menni kellett. Ennek lassan húsz éve és mi, az ő „egészségesei” azóta is hozzá fordulunk, ha panaszunk van, vagy csak egy varázsszóra vágyunk a csodadoktortól.

Műtétre felkészülten