A testvéremet szoktam megkérni, hogy vágja le a hajam. Az időpont egyeztetés már akkor is embert próbáló feladat volt amikor egy házban laktunk, de amióta elköltözött, szinte lehetetlen megszervezni a napot, az órát, a percet. „Milyen legyen? Sassoon vgy Kleopátra? ” – kérdezi. „Sassoon” – mondom. Emlékszem, annak idején, amikor már nálunk is betanulták a fodrászok, másfél-két órát is dolgoztak egy Sasson frizurán. „Mennyit vágjak?” – faggat minden alkalommal. „Ennyit.” – a mutató és hüvelykujjam közötti távolsággal mutatom. „De te látod, hogy mennyire töredezett a vége.” – mondom neki. Megnézi a hajam végét. „Egyáltalán nem töredezett, akkor mennyit vágjak?” – kérdezi újra. „Hogy jó legyen.” – válaszolom. Még egy utolsó kísérletet tesz, hogy ledobja a felelősség terhét magáról, az egyik tincs végéből levág valamennyit és megmutatja. „Így jó lesz? Ennyit muszáj!” – jelenti ki, de nem vár választ. „Akkor kezdem.”
Nyissz, nyissz, csattan kettőt az olló és ő utánozza a hangját. Nem azt mondja, hogy nyissz-nyissz, az közönséges és elcsépelt lenne. Azt mondja, hogy sika-sika. Pontos megfelelője híján jelölöm s-sel és k-val azt a két hangot, melyek kiejtésével tökéletesen leutánozza a hajat éppen elmetsző olló hangját. „Már kész is!” – kiált fel az ötödik vágás után. „Sajnálom, ennyi ideig tartott, tökéletes lett.” – szabadkozik. Egy tükröt tart a hátam mögött, hogy a szemközti tükörben én is láthassam a végeredményt. Nincs mit hozzátenni, mestermű. Ismét elhatározom, hogy soha többet nem megyek fodrászhoz.