…A válogatás alapjául valamilyen közmegegyezés szolgálhatott, az akkori művész-tanárok és filmtörténészek között. Nekünk Nemes Károly tanította a filmtörténetet, nyilván voltak mindenféle szempontjai. Egyébként kevesen foglalkoztak filmesztétikával, filmtörténettel, filmelemzésekkel akkoriban. Örültek, hogy végre sikerült kialakítani valamilyen elfogadható álláspontot a filmek ide-odasorolásával kapcsolatban. A tanárokkal nem lehetett sok baj, hiszen a lehető legkonzervatívabb álláspontot képviselték. Ezt nem kritikai megjegyzésnek szánom. Nem is tapasztalati úton leszűrt gondolat, hanem inkább logikai következtetés eredménye.
Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mi motiválta őket abban, hogy tanárok legyenek egy művészeti iskolában, hiszen korábban négy évig töprenghettem hasonló problémán és magam számára megtaláltam már a választ. De nem kárhoztatom őket és senkit sem azért, ha valamilyen államilag intézményesített művészképzésben részt vesz oktatóként. Csak pontosan tudom, hogy ilyen nincs. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy azt a részt szünteti meg a hallgatóban, amitől igazi művésszé válna. Visszatérve a filmekre. Természetesen megnézni a filmeket, több tanulságot hordozott, mint csak a mellé kapott útmutatások. Széchenyiné a maga ízlése alapján is besorolt filmeket a megnézendők közé. Így kellett kötelezően megnéznünk, ugyanúgy, mint a rendező és operatőr hallgatóknak is, a Bagoly-folyó című filmet, amelyet kiemelkedően jónak tartott a vágás, az idő kezelés, az illúziókeltés szempontjából. Rajongott érte. Komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy egyáltalán beszerezzen egy kópiát, hiszen ez nem egy igazi film volt. Ő egy fesztiválon látta korábban. A 80-as évek színművészetis hallgatóinak emiatt vált meghatározó élményévé ez a film. És igen, feltétlenül meg kell nézni. Természetesen a film nagy találmányai azóta beépültek a filmes eszköztárba, tehát újdonságként nem értékelhetjük.
részlet a YouTube-on