Beszorult pillanatok

Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.

Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.

Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük