Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet
(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet