Foci

Úgy láttam, hogy tegnap este a kancellár nagyon büszke volt a csapatára és a csapat is rá. Már a meccs előtt! Úgy bíztak egymásban; a csapat, a kancellár és a nép, hogy a sárga irigység evett. Szerettem volna német nép lenni. Szerettem volna, ha egy olyan csapatom van, akinek tagjaira még kislány korából emlékszik egy nem is focirajongó, magyar nő. Sepp Maier, Franz Beckenbauer. Nem mondom, hogy nem gondolkoztam a nevén 20 percet, de eszembe jutott. Szándékosan nem néztem meg az interneten, kíváncsi voltam, hogy tényleg emlékszem-e? Gerd Müller, aki egyszer háttal-hanyatt belőtt egy gólt. Saját szememmel láttam. Egy csapatot szeretnék, ahol folytonosság van, ahol a csapatkapitány dönti el, hogy ki focizik, ahol a tagok örülnek és büszkék, hogy együtt játszhatnak. Amelyikben nem egy embernek kell megváltani a világot, mint annak idején nálunk, szegény Törőcsiknek, vagy ha igen, lásd Ronaldó, akkor az egész csapat neki, vele játszik. Azért csodálatos játék egy football EB, vagy VB, mert azonnal kiderül belőle, hogy milyen nép küldte el a csapatát. Így aztán, tényleg a nép nyeri a kupát. A volt szocialista országok, a rendező népek is jók voltak. Ügyes reklámokat szerkesztettek magukról a közvetítések elejére, imponálóan jól épített, vonzó városokat mutattak, barátságos embereket és gyönyörű stadionokat. Én azt hiszem a II. Világháború őket is akkor rongálta meg, amikor bennünket. Na jó, leegyszerűsítettem, de lehet, hogy ők nem négy-nyolc éves ciklusokban mérik a történelmüket. A kis csatácskákat, pofozkodásokat ők is eljátsszák, de az építkezésből nem engednek. Persze lehet, hogy titokban, lent a mélyben, nálunk is épül a négyes metró és egy új világ.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük