” Mindez szó szerint az, amit hetek óta érzek, gondolok. S egy francia regényben szószerint él az, ami engem most a valóságban foglalkoztat. S minden, amit megélhetek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték. Ha e napokban regényt írtam volna arról, ami foglalkoztat, talán ugyanezekkel a szavakkal írtam volna le az érzéseimet.
___________
Nincs ellenemre a Köztársaság… miért ne? Kíséreljük meg. Csak nem hiszek abban, hogy a magyar társadalom egy-két nemzedéken belül megérik reá. Nem hiszem, hogy ez az államforma belső tartást, kohéziót tud adni a magyar társadalomnak. De mindez közömbös. Süt a nap, nemsokára meghalok. Addig dolgozom, nézem az embereket, gazdagnak és megajándékozottnak érzem magam. S tetejében citoyen is vagyok… játék, játék, élet.
____________
Még mindig szeretném meggyőzni azt, akivel beszélek. Megtanulni, a gyakorlatban, hogy ez teljesen felesleges, s legtöbbsör reménytelen is. De felesleges akkor is, ha nem reménytelen. Elég, ha elmondom, amiben hiszek. Nem fontos, hogy választ kapjak. Erre nagyon vigyázni.
____________ ” Márai Sándor
Felváltva mesélünk egymásnak viszontagságos napjainkról. A munkahelyekről, a közlekedésről, a munkatársakról. Ráadásul tegnap azt álmodtam, hogy valamelyik rakparton, talán Belgrád, találkozom néhány ismeretlennel a természetes fonalak standja előtt. Aztán csatlakozik hozzánk K, akiért nagyon aggódom. Együttérzek vele, mert elveszítette valamelyik szülőjét, ezért visszautazott a hazájába, hogy segítse a családját. A természetes fonalak boltja éppen egy felszámolás előtt álló kávézóból nyílik. A kávézóba sok mindent hoztam le. Párnákat, bútorokat, növényeket. Egy tölgyfa elfoglal egy hatalmas kosarat. Mi lesz velük? – kérdezem, de az új tulajdonos nem tud válaszolni. Azt nem engedheti, hogy elvigyem, mert nem ismer engem. Úgy érzem, hogy rossz földbe vetettem a magokat. Gy panaszait hallva, mintha csak magamat hallanám, eszembe jutnak a szüleink és Ómika, akik ezt a furcsa kivagyiságot elültették belénk. És bizony, az egyik metszetben különbek vagyunk és jobb sorsra érdemesek, de ezt a sorsot attól az ateista istentől kellett volna megkapnunk, akinek a nemlétéhez sosem fért kétség. Mert hajtani a pénzt vagy hírnevet, ugyancsak méltatlan lett volna. Maradtunk hát egymásnak, (— —) mint a magány.
(— —)
Azt gondoljuk, hogy mindenki disszidált. Vagy, ha nem is, az itt maradottak már nincsenek elegen, hogy megőrizzék a nívót. Zúdul ránk az ostobaság, neveletlenség, szocializálatlanság. A tahó, türhő, embernemszabásúak között úgy érzem, hogy nagyon közel a nap, amikor bevágom ezt az ajót is magam mögött.