Kívánság-műsor

Amikor bekerültem a magyar televízióba, ez még időszámításunk előtt volt, a kívánság-műsor összeállításában is dolgoztam. Emlékszem, hogy tátva maradt a szám, amikor kiderült, hogy a szerkesztő, csak igen kis részben a nézői kérések mentén rakja össze a műsort. Mentségemre, hogy húsz éves voltam és először láttam közelről tévé-műsor szerkesztést. (Hogy mindenki hazudik, azt korábbanról már tudtam, de, hogy a képernyőn keresztül is lehet, az a tantusz akkor esett le.)
Úgy kezdtünk hozzá, hogy Buzáné Fábri Évánál volt egy lista, hogy kik azok az előadók, melyek azok a műsor-részletek, amiknek feltétlenül benne kell lenni a következő adásban. A listához kereste a levélben érkezett kéréseket a segédszerkesztő. Ha nem akadt ilyen, akkor sem volt gond, mert korábbi levelek alapján vagy kitalált nevekkel is meg lehetett oldani a feladatot.
Egyszer és mindenkorra megjegyeztem, hogy a közakarat egy elhanyagolható szempont, mind a kívánság-műsorok készítésnél, mind az élet egyéb területein. Fő, hogy legyen valaki, aki tudja, hogy mik az elvárások. Nem feltétlenül politikai elvárásokra kell gondolni, bár nincs kétség, hogy ezen alapult. Egyéb szempontok is voltak; kit érdemes népszerűsíteni, ki szerepelt már régen -hadd kapjon egy kis pénzt vagy éppen az ízlésformálás volt a szempont. Ez nyilván manipuláció, agymosás, ízlésterror vagy ahogy tetszik. Viszont, szándékait illetően volt egy óriási különbség a mai, nevezzük kereskedelmi csatornák nézettség hajszolása és az akkori tanító-felvilágosító célzatú gondolatrendőrség tevékenysége között. A szándék.
Még egy felejthetetlen tanítás, ebből a korai időszakból. Néhány, a SZU-val és a többi szocialista országgal közös, körkapcsolásos, szórakoztató-műsor készítésénél, Benczédi Ágnes -aki megszerette, hogy barátságtalan és mufurc vagyok, megkérdezte, hogy is hívnak engem, mert ki akarja írni a nevem. Mondom neki, hogy nem is vágtam semmit, hiszen, csak a kész film-gurigákat, a bejátszásokat ragasztottam ide-oda. Azt válaszolta, hogy higgyem el, ebben a rendszerben(abban) hasznomra lehet még, ha ilyen műsorokon is szerepel a nevem.
A hamarosan bekövetkező, éppen aktuális rendszer, más elnevezéseimben, véres generációváltás alkalmával, őket is kilapátolták, pedig nagyon értették a dolgukat. (Akkor kényszernyugdíjazásnak hívták, a holnap nem kell jönni sms-t.) Ahogy történik azóta is, 10-15 évente.

A barátságtalanságról annyit, hogy sokakban bizalmat ébresztett irányomba, hiszen a megvesztegethetetlenség garanciáját látták benne. Ebben igazuk is volt, ha nem is csak ennek volt a tünete, hiszen akkor is és azóta is, a hozzáértés és a kitartó munka, amivel le lehet kenyerezni.

Apám öröksége

Nekem könnyű, mert…

Apám megtanította, hogy a többiek, inkább jók vagy inkább rosszak, butábbak vagy okosabbak nálam.
Minden más… körülmény; idős, fiatal, öregecskedő vagy szőke nő, keresztény vagy muszlim, fekete, fehér, nyugger, izomagyú, buzi, drogos libsi, zsidó, cigány, vidéki, destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, lakos, csöves, soros bérenc, komcsi, emberi, más elnevezésekben, kiadott erőforrás – bélyeg, amit egymásra sütnek az emberek, remélve, hogy könnyebben eligazodnak.
Megtanította, hogy a jókat felismerjem, keressem a társaságukat, a rosszakat kerüljem el.
Megtanította, hogy gondosan kell mérlegelnem, türelmesnek és kíváncsinak kell lennem, mert a butákat látszólag könnyebb felismerni, de a nálam okosabbakat nehezebb, hiszen egyiket sem érem le-fel ésszel.
Hetedikes koromtól, minden nyáron, elküldött dolgozni gyárakba, hogy lássam, milyen életek vannak. Megtanította, hogy miért mások azok, akik nem olyanok, mint én.
Megtanította, hogy minden és mindenki, a kora és a környezete lenyomata és ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ha nehéz is belátni.
Megtanította, hogy aki elfogadja, annak segítsek. Személyesen.
És soha, senkitől ne várjak semmit. Egyedül vagyok a dzsungelben, ahol mindenki a túléléséért küzd.

Dokumentumfilmek forgatásakor, bejárhattam az egész országot. Láttam télen mezítlábas kisgyerekeket, akiknek a kék lábáról először azt hittem, hogy a zoknijuk színe. Láttam szalmazsákon falnak fordulva fekvő depressziós asszonyt, aki hetek óta nem kelt fel. Láttam víz és fűtés nélkül élő embereket. Láttam vakolatlan viskókat, kúttalan településeket, térdig érő sárral borított utakat. Láttam dögből falatozókat. Láttam egy tantermes iskolát. Láttam hullaházban egymásra dobált tetemeket. Láttam gondozó-intézetekben összezsúfolt fogyatékosokat. Vízfejű gyerekeket, katatón felnőtteket, ágya rácsait szaggató fiatal nőt.
És láttam néhány jó embert, akik köztük élve próbálták segíteni őket.

Szóval, amikor kinézek a belvárosi ablakon és videózom az utcában vonuló fáklyásokat, jelszavakat skandálókat, mindenféle menetelőket, innen föntről nem is mindig tudom, hogy kik ők, de mindig tudom, hogy mit akarnak; megváltoztatni az életüket, saját életüket élni, jobban, kényelmesebben élni, igazságosabb elosztást, több beleszólást és szerencsések, hogy összegyűlhetnek és reménykedhetnek, hogy együtt kiabálva messzebbre hallatszik a hangjuk. (De mindegy, hogy milyen messzire, hiszen az biztos, hogy aki egyszer megkaparintotta a hatalmat, az önként nem mond le róla.)

Az én konklúzióm, hogy tartom magam apám örökségéhez. Megteszem, ami rajtam múlik. De nem biztos, hogy mindig észreveszem, ha a szomszéd öngyilkosságot forgat a fejébe (nem vettem észre), ha terrorizálja a gyerekét (intézkedtem), ha nyitva felejtette a gázcsapot, ha felgyújtotta a konyháját (intézkedtem) ha éhezik, ha nincs munkája… Ha észre is veszem a bajbajutottat, nem biztos, hogy tudok segíteni rajta. De, a saját lelki nyugalmam érdekében, megpróbálom. Viszont, továbbra sem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve és a világ attól lesz jobb, hogy én a kevésbé rosszak közül való vagyok. Mindenki maga dönt, hogy kit-mit választ.

Apám az édesanyjával
Apám az édesanyjával

Önkéntes munka

Az elmúlt hét eseményei:
A munkahelyemről – ahol március(!) közepe óta nem kapok munkát és fizetést és ahová hiába fordultam segítségért – értesítettek, hogy a szerződésem december 31-n megszűnik.
A Fővárosi Kormányhivatal tájékoztatott, hogy semmiféle segélyre vagy támogatásra nem vagyok jogosult.
A helyi Önkormányzattól igazolást kaptam, hogy szükség esetén – szociális alapon – egészségügyi ellátásra jogosult vagyok.

A Vöröskereszt önkénteseként, 300 embert értesítettem arról, hogy mikor és hol végzik el a COVID-19 tesztjét.
Megtettem 50 ezer lépést.

Egy barátom előre kifizetett nekem egy munkát, amit még el sem kezdtem.
Egy másik barátom, aki külföldön él, vett tőlem két képet, amikhez majd csak a járvány után tud hozzájutni.

Amúgy meg – reflektálva a rendszeresen felbukkanó, azonos gondolat mentén megfogalmazott panaszra – mióta élek, minden évben, az aktuális rezsim “brutálist hitelt vesz fel, ezzel eladósítva az országot X évre”. Az idők végezetéig és még kétszer, oda meg vissza, el vagyunk adósítva. És még mindig csak ugyanannyira rossz, mint tegnap is volt.

Vacsora
Vacsora

Mesterséges intelligencia

A videó 42 mp, 2014-ben töltöttem fel, az elenyésző számú látogatónak örvendő YouTube csatornámra és kizárólag távoli, elmosódott tűzijáték képeket tartalmaz. Minden közösségi oldalamról kitiltottam a reklámokat, “bevételszerzési” célra nem használom őket, kímélendő, a gusztustalan bőrbetegségek kenőcseinek látványától a véletlenül odatévedő nézőket, tehát most sem kattintást vadászok, csak mutatom, hogy mi van.
Tűzijáték 2014

“Kedves Ágnes Ostoros!

Amint valószínűleg te is tudod, a Közösségi irányelveink határozzák meg, milyen tartalmakat engedélyezünk – és milyeneket nem – a YouTube-on. Tűzijáték 2014 című videódat, ellenőrzés céljából megjelölték. Az ellenőrzés során megállapítottuk, hogy nem alkalmas arra, hogy bárki megtekinthesse, ezért korhatárral láttuk el.

Hogyan válaszolhatsz?
Ha úgy véled, hogy hiba történt, kérjük, jelezd nekünk. A korhatár megfellebbezéséhez küldd be ezt az űrlapot. Csapatunk alaposan át fogja nézni a fellebbezésedet, és hamarosan felveszi veled a kapcsolatot.
A YouTube közösségi irányelveivel kapcsolatos további információkért tekintsd meg Súgónkat.

Üdvözlettel:
– A YouTube csapata”

Elképesztőnek tartom, hogy emberek, technológia, stb. ilyen álságos cselekedetek szolgálatába álljon, feladatát komolyan vegye és fizetést kapjon érte.
Régóta elkötelezett rajongója vagyok a mesterséges intelligenciának, amit R. Daneel Olivaw és megalkotója, Asimov iránti szeretetem és tiszteletem alapozott meg. A “gépek” különösen hasznosak lehetnek a számunkra, ha engedjük őket tevékenykedni. Az alábbi esetben – nyilván – nem ez történt, hiszen valakik ellenőrizték a videómat:
Természetesen nem reklamálok. Viszont, tájékoztatlak benneteket, hogy hiába is keresném az alternatív szolgáltatót, csakúgy, mint bármely más területen – egyeduralom, másképp mondva; diktatúra van.

Válasz egy Facebook posztra

“Nem akartam az eredeti posztot elnehezíteni, a nagyon hosszadalmas elmélkedésemmel, amiben az SzFE-t és Attenborough-t – teljesen önkényesen – egy platformra kerítem.
Amint gyalogoltam a filmművészeti felé, ahová azért járok, hogy rögzítsem a pillanatnyi állapotot és a saját szememmel lássam, hogy hányan támogatjuk a hallgatókat megjelenésünkkel, csendes vagy zajos együttérzésünkkel. A hidegben, esőben, csak a gyerekek kuporogtak a kapu alatt. Más nem volt. Volt időm elgondolkodni a szemforgatás természetéről. Ez nekem régi mániám, hogy ne mondjam – küldetésem – feltárni az emberi természet következetlenségeit.
Részben aggasztott, hogy megint hozzászóltam valamihez a Facebookon, ami nagyobb hullámot vet, mint amivel én meg tudok birkózni, másrészt éppenhogy erősen kapcsolódik a főtémához, a mindenkori fiatalok, mindenkori átveréséhez.
Néhány felnőtt vagy idős egyént leszámítva, akikre nem vonatkozik a fejtegetésem és akiket fura módon, éppen a legkevésbé szeretnek az emberek, hiszen egyáltalán nem trendik, ragaszkodnak régi dolgokhoz, tárgyakhoz és eljárásokhoz egyaránt, egyszerűbb megoldásokhoz, nem gépesítenek, nem digitalizálnak, folytathatnám a sort. Vitatják, hogy megfontolt, tudatos cselekvés lenne részükről, hogy nem autóznak, nem gépesítenek, nem költöznek egyre nagyobb lakásokba és nem cserélik le évente a berendezést, évekig hordják ugyanazt a ruhát és nincs tv előfizetésük. Azt gondolják róluk, hogy hülyék vagy lusták, visszahúzódásukkal nem példamutatók, magatartásuk és elveik még szűkebb környezetükben is értetlenségre találnak. Így nem példák a fiatalok számára.
A mindenkori kormányok, a jövőt csak arra használják, hogy túszul ejtsék a jelent. Először a szülőket, a szülők generációját, azzal hogy elveszíthetik az állásukat, a munkahelyüket, nem tudják felnevelni a gyerekeiket, ha nem szolgálják termeléssel, fogyasztással az éppen regnáló rendszert. Előírják, hogy ide vagy oda járassa iskolába, mert csak úgy lesz belőle a társadalom megbecsült, sikeres tagja.
Megszabják, hogy a jelen szülői, milyen oktatást, nevelést nyújtsanak a gyerekeiknek, hogy azok sikeres pogárokká válhassanak. Jellemzően egy-két generációnyi időnél hosszabban, ezt az ígéretet nem tudják betartani. Ebbe most nem megyek bele.
Most itt vannak “ezek a fiatalok” és szembesülhetnek azzal, amennyiben képesek a konkrét probléma mellett, az általánost is észrevenni,
hogy egyáltalán senkit nem érdekel, sem a jelenük, sem a jövőjük.
Például, vegyük hogy ezt a környezet bulit. Az emberek nem hülyék, pontosan tudják hogy a tetteiknek következményei vannak, rövid és hosszú távúak egyaránt. Mindenki pontosan tudta régen és most is. A környezet rombolók, ennek a tudásuknak ellenére rombolták a környezetet, a jelen környezetvédői pedig, lanyha-álságos környezetvédelmükkel úgy csinálnak, mintha a jövő nemzedéknek javítgatnák a dolgokat.
De ki is csörtett bele, ahogy mondják, az érintetlen természetbe, a civilizációtól megkímélt emberek közösségébe, hogy felfedezze és bemutassa őket a világ számára, ki is taposott bele a szűz hóba, ki is az, aki most is úgy elrepült az aggódva ingatott, vén fejével Csernobilba és cipelte magával az egész stábját és felvette ugyanazokat a képeket, amiket egyébként már láttunk többször is. Megengedem, hogy annyi engedményt tett a vén korának, hogy nem vett védőruhát, hiszen nyilván előbb hal meg, mint a sugárszennyezés megbetegítse.
Járja mostanában egy jópofa mondás, “ugyan mit számít ez az egy műanyag – mondta 7 818 457 528 ember”, miközben eldobta a szemetet. Hát erre gondolok én is. Mindenkinek jár a rendszeres repülőút, mindenkinek jár az elektromos és digitális háztartás, tehát mindenkinek jár minden, senkinek nincs kevesebb joga, ürügye, oka, hogy neki ne legyen meg valamije, ami másnak megvan.
Senki nem gyakorol önmérsékletet, sőt, az értelmiség bizonyos tagjai szeretik magukat és magukhoz hasonlónak vélteket kivételként kezelni, hiszen tanult, okos, három diplomája van, mert ő ért hozzá, mert ő az aki elhozza a megvilágosodást a többieknek, mert erre született, mert ez a dolga a Földön, mert küldetése van. És csak egy nagyon kevés kell hozzá, hogy “tömegbázist”, rajongótábort építsen és egyre többen higgyék el, hogy igazságos az igazságtalanság.
Folytathatnám, hiszen még én is fel tudok sorolni egy pár okot, hogy miért pont nekem kell valamit megkapnom, vagy csak nekem lehet valamit megcsinálnom, pedig én folyamatos önkontroll alatt vagyok. Mégis, mondhatom, szemforgatók vagyunk mindannyian és rá is fogunk b*****. (Mellesleg jelzem, hogy ezt a szónoklatot gyaloglás közben diktálom és b***** szót egész egyszerűen kipontozta a jegyzetfüzet app, amire diktálok. Nos, erről beszélek, erről beszélek, erről beszélek.)
Hát ez az írás, szivárványosan csapongó lett, csak abban bízhatunk, hogy ember nincs, aki el bírja olvasni.
Egy kép többet ér ezer szónál – ugye? A Síp utcában fényképeztem egyet, illusztrálni a mondanivalómat. Itt áll egy gyönyörű épület, valami oknál fogva, nem verték le, nem tették tönkre, nem festették át (el is vagyok bűvölve) az eredeti kerámia burkolatot, de valakik szükségesnek érezték, hogy saját nyomaikat is rajta hagyják az épületen és óvodásoknak való könyvekből kivágott képecskét ragasztóztak az ablakra, ami természetesen néhol elengedett már és így tökéletesen rögzíti a világ állapotát 2020-ban.”
(A Facebookról)

Koronavírus

Maszkban
Maszkban

Anyu sosem hagyta magát. Ha valami nem volt, ő elkészítette. A mostanihoz hasonló helyzetben maszkot varrna nekünk. Mi pedig húznánk az orrunkat, hogy:  “De, anyúúú, az nem olyan.” És ő megpróbálná elmagyarázni, hogy “azt” is csak emberek varrják, ami alatt azt kell érteni, hogy amit valaki képes megcsinálni, arra ő is képes. Ráadásul, ez így is volt és nem csak ami a varrogatást illeti. És azt is mondaná, hogy az övét ki is lehet hipózni és tisztább lesz bármely ismert maszknál, környezetbarát – erről most elterelődött a figyelem – mert sokszor lehet használni, de mi csak ragaszkodnánk  a trendi kínaihoz. Bár visszavonhatnék minden kritikus megjegyzést, amivel valaha is illettem! De, az óra körbejár és most varrok az enyéimnek, akár tetszik nekik, akár nem, ahogy hagyományosan ez egy kreatív anya dolga. Van rajta egy zseb, ahová be lehet csúsztatni a porszívóból kicsent hepa-szűrőt vagy egy kávéfiltert. Akkor aztán korona-biztos is. A neve: Gréta.

Maszk
Maszk

Korona

Tegnapi hír. A munkahelyemen, ahová nem engedik be a külföldről hazaérkező munkatársaimat, hanem két hétre önkéntes karanténba küldik őket, bárhonnan is jönnek és bármilyen minőségben is voltak ott, elküldték az egyik riportert, hogy menjen és interjúzzon, forgasson, azzal a két iránival, akik nem voltak hajlandóak karanténba vonulni, ezért rendőrök állították elő őket. Amikor visszaért a forgatásról és belépett hozzám, aki a korábbi anyagát fejeztem be, rászóltam, hogy álljon távolabb tőlem, amire úgy védekezett, hogy ne izgulnak, hiszen cseppfertőzéssel terjed. Egy másik munkatársam pedig azzal nyugtatott, hogy ő látta a felvételeket, csak az operatőr ment közel. Hát gyerekek, komolyan! Tényleg, siralom völgye.

Jedi
Jedi

Ezt is megpróbáltam

Mindig is azt gondoltam hogy akinek nem jut eszébe egy eredeti gondolat vagy nem jutnak eszébe mondatok, nem tud létrehozni egy képet, csak mentés másként-ként, az így legyen boldog. Erről a honlapról már mindent leszedtek amit le lehetett, régi családi fotótól kezdve, különböző írásaimból komplett bekezdéseket, főcím ötleteket, kép beállításokat, stb. Úgyhogy nagyjából azt gondoltam hogy nem nagyon fogok én már meglepődni semmin, aki nem elég kreatív, az a tolvajlásban sem az. Ugye, örömmel újságoltam, hogy kimegyek a Gozsduba, hogy megpróbálok a nosztalgikus festő közegbe valamilyen módon visszailleszkedni és ott helyet találni magamnak. A legelső alkalommal, mikor kiraktam a dolgaimat, dacolva az időjárással, a széllel, hideggel esővel, kiraktam ezt a körülbelül 15 éves képet is, ami egy sorozat tagja. Nehéz szívvel, mert egy kissé negédesnek és giccsesnek, viszont, épp emiatt populárisnak és eladhatónak tartottam. Na most, ezek szerint annyira eltaláltam, hogy Anna meg is festette, aztán Ági is ihletett kapott. Ezzel nem lenne olyan nagy baj, hiszen az én kreativitásom kiapadhatatlan, ha töröm a fejem, akkor mindennap 40 olyan dolog jut eszembe ami, ha nem is eredeti, hiszen azt már régről tudjuk, hogy eredeti dolgok régnincsenek, mert az idők kezdetén voltak a dolgok eredetiek – de régen látott vagy újrafogalmazott. Úgyhogy nem emiatt aggódom, hanem amiatt, hogy már megint egy olyan helyre keveredtem, ahol ilyen gusztustalanságok történhetnek. Márpedig én piti csalókákkal, ilyen emberekkel “nem árulok egy gyékényen”. Be kell látnom, hogy megint tévedtem. Nagyon sajnálom magam, mert többet nem megyek ki. Viszont kiteszem ide az egész sorozatot, hogyha valakinek netán egyáltalán semmi nem jutna eszébe, akkor most már, a felhatalmazásom birtokában, másolja le, hogy úgy mondjam, schmidttelje a pöttyös ruhást, a virágos ruhást és a többit is!

Translate »