A nagy szék teszt

Kértünk székeket. Nyolc. tíz órákat ülünk. Nem teljesen indokolatlan, hogy pár évente új, kényelmes székeket szeretnénk. Nyolc helység van, nyolc fő erőforrás a mindenkori személyzet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.

Az előző helyen sem szarral gurigáztak, de székre ott nem jutott. Mikor már nagyon jajgattunk, a főnök elindult a házban és az irodákból a folyosóra kitett – értelemszerűen, állapotuk miatt feleslegesség vált – székeket lecipeltette a férfi kollégákkal a vágószobákba.

Még előbb és az volt a legkisebb tőkéből gazdálkodó cég, nem azt a fajtát vették meg, amit kértünk, de vettek új székeket. A Hálózat TV  barátságos volt a dolgozóival. Akkoriban megelőzve, lehagyva korát, egyedüli indulóként a pályán. Csak visszatekintve látja az ember a valódi értékeket.

Jó étvágyat!
Jó étvágyat!

… occsó krumpli

Már megint ellenállhatatlan vágyat érzek, megírni ugyanazt, amit az ingyen alma, ingyen fenyőfa osztásakor többször megírtam már.
Milyen ország az, ahol idősödő és öreg emberek, hetekkel korábban elkezdenek készülődni, hogy útra keljenek egy zsák olcsó krumpliért. 400 forint. Szomszédok próbálgatják, hogy melyikük rozoga gurulósa bírja el vajon az ajándékot. Megerősítik, ha tudják –  a kerekeket, spárgával újra átkötik a szatyrot, hogy le ne szakadjon a füle. Jellemző egyébként az emberi erőforrások szellemi-lelki állapotára, hogy a gurulós kiskocsit újabban banyatanknak hívják, a nyuggerek ezzel próbálják könnyíteni maguknak a bevásárlást. Ez váltotta, a szintén nem sok együttérzésre valló … elnevezést. Mindenkori Dodó, a mindenkori házból megígéri, hogy majd ő hazahozza a zsákokat. Erre aztán mégsem kerül sor, mert mire hazatántorog a kocsmából, olyan késő lesz, hogy azon az egy szombatján esze ágában sincs felkelni. A kerület nyugdíjasai és a nagycsaládosok aznap korán kelnek, (ez tegnap volt) hogy időben be tudjanak állni a sorba. Abba a sorba, amelynek a hossza az IPhone-ért állók sorának hosszával vetekszik. Csak annyi a különbség, hogy az egy másik ország, másik városában lévő esemény. Aztán, amikor hazakerül a mennyiség – “egy zsákba 22 kiló burgonya fér, amit az idősek gondosan beosztva, tárolva hosszú ideig használhatnak” – áll a kerületi újság egyik cikkében, amely az önkormányzatot hivatott fényezni, és elhelyezik a tágas, szellős belvárosi kamrákban, fellélegezhetnek, hogy tavaszig nem halnak éhen.
Nekem, akinek a nyufig 32 munkában eltöltött évet tudott összeszámolni, miközben tizennyolc éves korom óta dolgozom és hatvan is elmúltam, már van fogalmam arról a nyilvántartásról, amit statisztikai hivatallal, googlival és egyéb kémszervezetekkel megtámogatva sem képesek rendben tartani és apdételni az elöljárók.
Szóval, ha én azt gondolom, hogy valaki segítségre szorul és én vagyok az, akinek segítenie kell rajta, éppenséggel krumplival, akkor felkapom az a zsákot és úgy elviszem annak az öregasszonynak, hogy csak úgy füstöl. Vagy na jó, elvitetem a sok léhűtő közül valamelyikkel. Mondjuk azzal, aki azt nem tudta összeszámolni, hogy akkor én a nyugdíjasok közé tartozom, avagy sem. És bár nem, de mégis meghívnak a nyugdíjas rendezvényre, ahová nyilván azokat nem, akik tényleg nyugdíjasok és tényleg így jutna csak nekik krumpli, illetve így nem jut.
Nem értitek, hogy miért kéne házhoz vinni? Örüljön neki, hogy kap, vonszolja csak el a nyugger seggét érte, nehogy még neki álljon feljebb. Különben, azért kell házhoz vinni, mert ő meg én így gondoljuk.

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Sosem múlik el
Sosem múlik el

Meki

Nem vettem észre, hogy valaha át akartak volna verni a mekiben. Sőt! Úgy emlékszem, hogy hangsúlyosan nem fogadják el még azt a pár forintot sem, ami az egészhez hiányzik. A mai volt az első alkalom. Gyönyörű arány évtizedek távolából. Kértem egy a fagyit. Kétszáz forint – mondta a fiú. Elővettem egy ötszázast, ő beütötte. Kinyílt a kassza. A szomszéd állásban tevékenykedő cinkosa mellé lépett egy nagyobb címlettel és mintha váltanának vagy váltottak is – játszották. A kassza bezárult, az én kiszolgálóm elfordult és elkészítette a fagyit. Átnyújtotta. Csak néztem. Akkor már gyanakodott, hogy egy nagy emberismerettel megáldott, éles szemű apacs törzsfőnököt szolgál ki. Kapok még háromszázat – mondtam. Összenéztek a társával, aztán hátraszólt. Kártyát kérek! Feloldotta a zárat, visszaadta a pénzt, kérdezte, hogy a blokkot kérem-e. Mégcsak zavarban sem volt.
Nem kért elnézést, ezért biztos vagyok abban, hogy szándékos volt.
De azért felteszem a három kérdést.

1., … végre együtt vannak beosztva …
2., … átverhető nyuggernek látszottam …
3., … véletlen …

Különben meg, ez van a Deák téren.

Deák téri jegypénztár
Deák téri jegypénztár

Márai

” Mindez szó szerint az, amit hetek óta érzek, gondolok. S egy francia regényben szószerint él az, ami engem most a valóságban foglalkoztat. S minden, amit megélhetek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték. Ha e napokban regényt írtam volna arról, ami foglalkoztat, talán ugyanezekkel a szavakkal írtam volna le az érzéseimet.
___________
Nincs ellenemre a Köztársaság… miért ne? Kíséreljük meg. Csak nem hiszek abban, hogy a magyar társadalom egy-két nemzedéken belül megérik reá. Nem hiszem, hogy ez az államforma belső tartást, kohéziót tud adni a magyar társadalomnak. De mindez közömbös. Süt a nap, nemsokára meghalok. Addig dolgozom, nézem az embereket, gazdagnak és megajándékozottnak érzem magam. S tetejében citoyen is vagyok… játék, játék, élet.
____________
Még mindig szeretném meggyőzni azt, akivel beszélek. Megtanulni, a gyakorlatban, hogy ez teljesen felesleges, s legtöbbsör reménytelen is. De felesleges akkor is, ha nem reménytelen. Elég, ha elmondom, amiben hiszek. Nem fontos, hogy választ kapjak. Erre nagyon vigyázni.
____________ ” Márai Sándor

 

Felváltva mesélünk egymásnak viszontagságos napjainkról. A munkahelyekről, a közlekedésről, a munkatársakról. Ráadásul tegnap azt álmodtam, hogy valamelyik rakparton, talán Belgrád, találkozom néhány ismeretlennel a természetes fonalak standja előtt. Aztán csatlakozik hozzánk K, akiért nagyon aggódom. Együttérzek vele, mert elveszítette valamelyik szülőjét, ezért visszautazott a hazájába, hogy segítse a családját. A természetes fonalak boltja éppen egy felszámolás előtt álló kávézóból nyílik. A kávézóba sok mindent hoztam le. Párnákat, bútorokat, növényeket. Egy tölgyfa elfoglal egy hatalmas kosarat. Mi lesz velük? – kérdezem, de az új tulajdonos nem tud válaszolni. Azt nem engedheti, hogy elvigyem, mert nem ismer engem. Úgy érzem, hogy rossz földbe vetettem a magokat. Gy panaszait hallva, mintha csak magamat hallanám, eszembe jutnak a szüleink és Ómika, akik ezt a furcsa kivagyiságot elültették belénk. És bizony, az egyik metszetben különbek vagyunk és jobb sorsra érdemesek, de ezt a sorsot attól az ateista istentől kellett volna megkapnunk, akinek a nemlétéhez sosem fért kétség. Mert hajtani a pénzt vagy hírnevet, ugyancsak méltatlan lett volna. Maradtunk hát egymásnak, (— —) mint a magány.
(—  —)
Azt gondoljuk, hogy mindenki disszidált. Vagy, ha nem is, az itt maradottak már nincsenek elegen, hogy megőrizzék a nívót. Zúdul ránk az ostobaság, neveletlenség, szocializálatlanság. A tahó, türhő, embernemszabásúak között úgy érzem, hogy nagyon közel a nap, amikor bevágom ezt az ajót is magam mögött.

Elegem van!

Elegem van abból, hogy elegük van! Ha a gyerekeim korosztálya az utcára kényszerül, hogy elmondhassa “elege van”, úgy lelkiismereti okok miatt én is kénytelen vagyok kimenni. Ami van, az én közreműködésemmel, jóváhagyásommal vagy félrenéző tehetetlenségemmel lett. Gondolom, hogy Demszky öreg csontjainak sem a lökdösődés hiányzott, amikor a tüntető fiatalok közé ment. Most látom, hogy milyen óriási volt a felelősségünk, tehát óriási lehet a bűntudatunk is, hogy átengedtük a gyerekeink jövője fölötti döntéseket érdemteleneknek. Nem igazán kockáztattuk a kényelmünket, még-ha hoztunk is áldozatokat.
De a legkártékonyabb mégiscsak Fletó volt. Az ő regnálása óta tudjuk, hogy lehet nem meghallani a nép szavát, nem kell lemondani, hiába követelik. Az ő példáján bátorodva követik el pofátlanul, cinikusan a nyílt színi hazugságokat, tolvajlásokat. Leszarják, hogy ez a sok gyerek kint kiabál az utcán, a dagadékok felfuvalkodottan pöffeszkednek valamelyik lopott kastélyuk dzsakudzijában. Ha tudtam volna, hogy esetleg az ő vérük lesz az “igazi” rendszerváltás ára, a magamét adtam volna inkább.

Oktogon
Oktogon

A Soros Hold

Mióta itt vagyok, nem régi régóta, azóta feltalálták, megszüntették, újra feltalálták és újra megszüntették a négy, hat, nyolc osztályos gimnáziumot, a szakközépiskolát és szakmunkásképzőt, a graduális, posztgraduális, alap és mesterképzést. (Jó és az ANTSZ-t, a TB-t és soroljátok kedvetek szerint…) Mindezek, nem mindenkor és nem mindenkire vonatkoztak. Évről-évre voltak tárgyak, melyekből nem kellett érettségizni, aztán egy év múlva mégis kellett, hol kellett felvételizni, hol elég volt a bizonyítvány vagy a hozott pontszám a bekerüléshez. A pontszámot lehetett szerezni, növelni nyelvvizsgával, fogyatékossággal, nagy F-el, cigány származással, emelt szintű vizsgákkal, befolyásos rokonsággal, egészen addig, amíg vissza nem állt az eredeti igazságtalanság, amely a változtatást provokálta. Szabadságpárti vagyok. Legyen CEU, ELTE, SOTE, DOTE, és az összes létező, hajdani s majdani rövidítés, legyen okkult tudományok szak, legyen ezotéria szakirány, legyen marxizmus-leninizmus, alkímia és kibernetika délutáni foglalkozás, minden már volt és még ki nem talált tudomány, áltudomány, művészet és nem művészet, bármilyen ismeret, alsó-közép-felső oktatása, amíg van, aki tanítja és van, aki hallgatja. Jó lenne, ha abbahagynátok, hogy mindig mindent leromboltok, ami egy generációval előbb, még a jelen volt. Az én generációmat többszörösen jól “megvezették”, de legalább szuper gyerekeket neveltünk.

A Hold ma oly
A Hold ma oly

Minden kisgyerekes szülő ismeri azt az érzést, amikor meseolvasás közben újraélheti a gyerekkorát. Újraértelmezheti a meséket, emlékezhet, hogy hatott rá a varázslat gyerekként hallgatva és hogy hat rá felnőttként olvasva. De én a kisfiam és kortársai közelében olyan dolgokkal is megismerkedtem, amelyek az én gyerekkoromban még nem voltak. A neki vásárolt Atari az én érdeklődésemet is felkeltette a számítógépek iránt.  Az általa hajtogatott origami békák, kosárkák pedig egyenesen lenyűgöztek. Én is megtanultam hajtogatni és a térben formálódó darabok, a gondolkodásomnak is egy újabb teret nyitottak. Olyan nagy hatásúnak tartottam ezt a lehetőséget, hogy felajánlottam a már iskolás fiam tanítójának, hogy origami foglalkozásokat tartok a gyerekeknek. Örömmel elfogadta és azontúl bejártam az osztálytársakhoz. Imádták az origamit, szó nélkül, nagyokat szuszogva küzdöttek az élekkel, a formákkal. Akartam nekik szép papírokat venni és írtam a Soros Alapítványnak, hogy adnának-e nekem egy kis pénzt erre a célra. Adtak. Köszönet érte! Azok a gyerekek azóta felnőttek és ha nem is tudják, hogy Soros papírjait hajtogatták lelkesen kiskorukban, de valamit talán számított, hogy az egyik anyuka különleges és szokatlanul szépséges papírokat adott nekik a játékukhoz.

Civil kontroll

Mindenki, azaz virágozzon minden virág!

Csodás realtime-ban, azaz, ahogy manapság mondjuk, válós időben nézni, hogyan torzítanak az értelmezések. Minden pillanatban csak egy kicsit. Hogyan válik ez a butuska, álságosan liberális, álságosan szemforgató, filmes eszköztárát tekintve – unalmasan régimódi filmecske, az Orbán rendszer kritikus bírálatává bizonyos, nem kevés Facebook posztban. Sajnos, a filmgyártást mára maradéktalanul bekebelezte Hollywood. Amivel ezelőtt negyven évvel kacérkodni lehetett, hogy Európa is ki tud sütni könnyes-nyálas, programozottan hatásvadász filmeket, csak egy csapda volt, amibe az akkor még élő és dolgozó és gondolkodó európai rendezőkkel bátran bele lehetett sétálni. Most éppen nem látom, hogy kinek lesz fontos visszavonszolni a Filmet a művészetek közé.
Mennyivel fontosabb lenne egy filmnek arról szólni, hogy az individuum, az egyéniség tisztelete és megbecsülése az egyetlen garancia arra, hogy ne trendek mentén, hanem naprakészen értelmezhessük a világot, azoknak az embereknek a szemüvegén át, akik belátnak a rózsaszín egyenruha, egyensmink, egyenkönny mögé. A nem megvásárolható művészek szemüvegén át.

… hogy a tábortűz mellett engedje ki a hangját mindenki, de a színpadra csak az álljon, aki tud énekelni.

Nem akárki
Nem akárki

Rózsaszín szemüveg

Rám szólt valaki az Instagramon, hogy ne “tegeljem” ig_budapest címre az aluljárói hajléktalanokat ábrázoló képem, mert abban a csoportban a város szép oldalát kell megmutatni a világnak. ( A >tag< azt jelenti, hogy a kettős kereszttel egybeírt címen mindenki, aki a saját dolgát is így jelölte meg, láthatja szerte az interneten azt a képet vagy egyéb bejegyzést. Így az ember akarva-akaratlan egy nagyobb közösség tagjának érezheti magát, illetve kell, hogy érezze magát.) Én már elég régóta nem akarok senki emberfiát meggyőzni arról, hogy esetleg nincs igaza, vagy nemcsak onnan lehet nézni valamit, ahonnan ő akarja látni. Szóval, ezentúl nem tegelek semmit csak #ostorosagnes címen, nehogy azt higgye a Világ, hogy Budapesten hajléktalanok vannak – például az Astoria aluljáróban.

Astoria 2017
Astoria 2017
Astoria 2017
Astoria 2017

 

Astoria 2017
Astoria 2017