Körtánc | Ostoros Ágnes

Mégis-mégse

Igaz történet – rövid változat

Társasházunk korábbi közös képviselője elhunyt, utódja családi alapon vette át a szerepet. Azóta átláthatatlanul zajlanak az ügyek: a tetőtér-beépítés elakadt, nincs tájékoztatás a jogi eljárásról, most pedig 15 milliós hitel felvétele és saját díjazásának emelése van napirenden. A villanyvezeték-csere költsége kétszer is felmerül, miközben a pince eladásából befolyt összegről felhasználásáról nincs kimutatás. A tulajdonosok joggal várják el az átlátható pénzügyi elszámolást és a valós tájékoztatást.

Igaz történet – részletes változat

Korábban már részletesen írtam a társasházunkkal kapcsolatos ügyekről. Az előzmények (2016-19) itt olvashatók:

Az alábbiakban a jelenlegi helyzetről szeretnék, ha nem kap el az indulat, tárgyilagos hangnemben írni, és néhány tisztázásra váró kérdést is felvetek.

Örömmel fogadok minden hozzászólást attól, akinek van tapasztalata, hogy hová lehet, kell fordulni, melyik hivatal, hatóság dolga lehetne, felderíteni és kibogozni ezt a hosszú évek óta tartó káoszt?

Több évvel ezelőtt sikerült olyan közös képviselőt választanunk, aki lelkiismeretesen, hozzáértően végezte a munkáját. A felmerülő problémákra gyorsan és hatékonyan reagált, és a közösség érdekeit szem előtt tartva látható eredményeket ért el. Később családtagjai is bekapcsolódtak a feladatokba.

Sajnálatos módon a képviselő elhunyt. Ezt követően, a korábban alkalmazotti státuszban működő családtagjai úgy vélték, folytathatják a munkát – mintha a megbízás automatikusan öröklődne és megszavaztatták magukat. Fontos azonban rögzíteni: a közös képviselő nem uralkodó, hanem megbízott, akinek személyéről minden esetben új döntést kellene hozni – méghozzá az alkalmassága és rátermettsége alapján.

Kis lakásom miatt alacsony tulajdoni hányaddal rendelkezem, így javaslataim a szavazati arányok alapján nem bírnak érdemi súllyal. Ezt – bár vannak elvi fenntartásaim – tudomásul veszem. A probléma ott jelentkezik, amikor vitatható vagy káros döntések születnek.

A vezetésváltás után a ház ügyei egyre kevésbé voltak átláthatók. A tetőtér beépítése elhúzódott, a felek egymást hibáztatták a késlekedésért. A közös képviselő javaslatára a ház ügyvédet fogadott a szerződésszegés miatti kötbér behajtására, de a jogi eljárás eredményéről semmilyen hivatalos tájékoztatást nem kaptam. Nem tudom, létezik-e még a szerződés, aktív-e a megbízás, történt-e kifizetés, és ha igen, milyen összegben.

Napjainkban

Később – mivel a közös képviselő hosszabb ideig semmilyen érdemi tevékenységet nem végzett – egyik lakó aláírásgyűjtést kezdeményezett a leváltása érdekében, melyhez elegendően csatlakoztunk. A következő közgyűlésen leváltottuk őt, aki ezzel egyidejűleg felmondott, majd később – ismeretlen okokból – mégis visszalépett ettől, és újra megbízottként folytatta munkáját. A helyzet azóta sem változott érdemben.

Az utóbbi időben újabb projekt került előtérbe: a közös képviselő villanyvezeték-felújításra hivatkozva 15 millió forintos hitel felvételét kezdeményezte, miközben ugyanennek az összegnek az elnyerésére önkormányzati pályázatot is szándékozik beadni. Kiemelendő, hogy a korábbi tetőtér-beépítési szerződés-tervezet értelmében a vállalkozó már vállalta a villanyvezetékek cseréjét, így nem világos, hogy ez a költség miért merül fel újra.

A közös képviselő egy körlevélben jelezte, hogy közgyűlést hív össze a hitelről és saját tiszteletdíja megemeléséről. Indoklása szerint „a háznak nincs pénze” – ezt az érvet már hosszú évek óta halljuk. Pedig a pince eladásából jelentős összeg folyt be, amelynek sorsa máig nem tisztázott. Nincs róla részletes, ellenőrizhető kimutatás.

A képviselő azt is közölte, hogy azok a tulajdonosok, akik nem kívánnak részt venni a hitelfelvételben, saját tulajdoni hányaduk arányában, egyszeri összeggel kiválthatják azt – az én esetemben ez hozzávetőleg 600.000 forint. A többiek esetében a költségeket várhatóan a közös költség emelésével fedezik majd.

A jelenlegi helyzet tehát a következő kérdéseket veti fel:

Mi történt a korábban megbízott ügyvéddel? Az ő állítása szerint, már rég nem áll szerződésben a házzal.

Hol van az ő korábbi szerződése, milyen módon és milyen összegben történt a kifizetése? Van-e erről bármilyen elszámolás?

Van-e a háznak részletes pénzügyi kimutatása? Mennyi pénz áll rendelkezésre, és milyen számlán tartják?

Jogilag megalapozott-e, hogy néhány nagyobb tulajdoni hányaddal rendelkező személy más lakók pénzügyi kötelezettségeiről is dönthet?

Ha az önkormányzattól elnyeri a 15 milliós támogatást, mi történik az ezzel párhuzamosan felvett hitellel?

Milyen garancia van arra, hogy minden tulajdonos teljes körű, átlátható tájékoztatást kap ezekről a kérdésekről?

Annyit még megtudtam, hogy a vállalkozó fontolgatja, hogy bepereli a házat, tekintettel arra, hogy a tervezéstől, az engedélyezésekig, stb., eddig minden költséget ő állt és mára már milliós nagyságrendű a befektetése.

A lakók válaszokat érdemelnek. A tájékoztatás és az átláthatóság nemcsak erkölcsi elvárás, hanem törvényben előírt kötelezettség is. Bízom benne, hogy ezek a kérdések nyilvánosan és hitelesen megválaszolásra kerülnek, és a jövőben felelős, átlátható módon működhet tovább a házunk.

Ünnepi beszéd

Rosszkedvem miatt, hogy kiderítsem, a közállapotoknak van-e köze hozzá, okozza-e az ünnepi beszéd és az elmúlt néhány napban meghalt évfolyamtársaim feletti gyász, erősen gondolkodni kezdtem.

Rájöttem, hogy a következő evolúciós lépcsőfok, az allegória megértésének képessége, illetve a párhuzam és szimbólum megjelenítésének képessége.

Ez az, amire képtelenek, még a közvetlen környezetemben is sokan. Márpedig enélkül a képesség nélkül, nem fogunk tudni előrébb lépni.

Hallgasd meg a képre kattintva!

Sem optimista nem voltam soha, sem a fejlődésre nem találtam bizonyítékot, így aztán türelmesen meg szoktam várni, míg valaki elokoskodja az egyedül üdvözítőnek tartott mondókáját, de azért ez már túlzás.

Hallgasd meg a képre kattintva!

Éppen ideje,

hogy legyen egy oldala a 20. századi őseimnek, akik a legkorábbi és azutáni korok utódai. Íme, a legfontosabb konzekvenciáik:

„A továbbiakban, úgy látszik, kedvező hatást váltott ki Tarrou-ból egy jelenet, mely gyakran játszódott le az ablakával szemközti erkélyen. Szobája egy kis utca torkolatára nézett, hol macskák aludtak a falak árnyékában. Ámde mindennap, ebéd után, midőn az egész város szundikált a hőségben, az utca túlsó
oldalán egy kis termetű öreg jelent meg az erkélyen. A haja fehér volt és gondosan fésült, tartása egyenes, tekintete szigorú, katonás szabású öltözet volt rajta, és hívogatta a macskákat: „Cic! cic!”, szelíd és tartózkodó hangon. A macskák fölnéztek álmosságtól bágyadt szemükkel, de egyelőre nem mozdultak. Az öreg apró papírszeleteket engedett le az erkélyről. Ez a fehér lepkeeső odacsalogatta az állatokat. Előlépkedtek az úttest közepéig, s egyik mancsukat tétován nyújtogatták az utolsó papírszeletek felé. A kis öreg ekkor leköpött a macskákra, erőteljesen és pontosan célozva. Ha az egyik köpés célba talált,
nevetett.
Úgy látszik, Tarrou végül teljesen meghódolt a kereskedővárosnak, melynek külsejét, élénkségét és még gyönyöreit is mintha az üzleti szükségletek írták volna elő. Ez a sajátság (a kifejezést ő használja a feljegyzésekben) tetszett Tarrou-nak, sőt egyik dicsérő észrevétele a következő felkiáltással végződött: „No végre!” Az utazó ez idő tájt keletkezett feljegyzései, úgy látszik, csak ennél a helynél válnak személyes jellegűvé. Csakhogy nem könnyű lemérni, vajon mit
jelentenek, és mennyire komolyak, így például elbeszéli, hogy egy döglött patkány felfedezése miatt a szálloda pénztárosa hibásan töltötte ki a számláját, s ehhez hozzáfűzi Tarrou, de a szokottnál már kevésbé rendes írással: „Kérdés: mit tegyünk, hogy ne vesztegessük az időnket?” Felelet: éljük át egész terjedelmében. Módjai: egész napokat tölteni egy fogorvos előszobájában kényelmetlen széken;
vasárnaponként délután az erkélyen élni; előadásokat hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember; kiválasztani a leghosszabb és legkényelmetlenebb vasútvonalakat, és, természetesen, állva utazni; sort állni a színházi pénztáraknál, és nem váltani jegyet stb., stb… Ám mindjárt ezek után a nyelvi és gondolati kilengések után részletes leírás kezdődik a följegyzésekben a mi városunk villamosairól, gondola alakjukról, elmosódó színükről, örökös piszkosságukról, majd az elmélkedés egy „kiváló ez”-zel végződik, ami semmit sem magyaráz meg. Mindenesetre, íme Tarrou felvilágosításai a patkányesetről:
„A szemben levő kis öreg mostanában lehangolt. Nincsenek többé macskák. Eltűntek, valóban, mert felizgatták őket a döglött patkányok, melyek nagy számban találhatók az utcákon. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy a macskák megeszik a döglött patkányokat. Emlékszem, hogy az én macskáim utálták az ilyesmit. De azért bizonyára mégis futkároznak a pincében, a kis öreg pedig lehangolt. Már nem olyan jól fésült, már nem olyan virgonc. Erezni, hogy nyugtalan. Egy pillanat múltán be is ment. Köpött ugyan egyet, de csak a semmibe.”
Camus: Pestis (a kiemelés tőlem származik)

És egy, az Ősfilmek közül (Szergej Ioszifovics Paradzsanov)

Nemzeti Anyatejbank

Tejtestvérnek hívtuk azt a kisbabát, akinek az anyukája a – sajátja mellett, másik csecsemőt is tudott táplálni, mert sok teje volt. A védőnők számon tartották, hogy ki tud a felesleges tejéből adni a rászorulóknak. Személyes kapcsolatba is lehetett lépni a mamáknak, de olyan is volt, hogy a megbeszélt időben házhoz ment valaki, aki elvitte a anyatejet a tej-begyűjtő állomásokra. Ez 70 éve a civil kezdeményezés és a hivatalos szervezés összefogásának szép példája volt.
Negyven éve, inkább az informális csatornákon terjedő lehetőségek domináltak. A védőnők terjesztették a hírt és a rászorulók szervezték a beszerzést. Az én kisfiamnak két pót-tej-mamája is volt, akik segítségével normális hosszúságúra nyúlhatott a szoptatási időszak. Máig nem felejtettem el a nevüket és mindig hálás leszek nekik.
Soha nem merült fel, hogy ezért a mamák bármilyen, akár pénzbeli, akár egyéb tárgyi ellenszolgáltatást elvártak volna.
Nem akarok rosszhiszeműnek mutatkozni, bár ez esetben, a „Nemzeti Anyatejbank” megszervezését, mint a neve is sugallja, nyilvánvalóan, anyagi haszon reményében osztották egy megbízható pénzgyárosra, ahogy a plazma adás-vételnél is láthatjuk.
Hát, így járnak azok, akik kiengedik a kezükből a gyeplőt és engedik, hogy a célt is, az utat is, a fejük fölött, a saját érdekeiket szem előtt tartó döntéshozók jelöljék ki.

Semmi sincs, ami ne lett volna már,

beleértve ezt a gondolatot is.

Hozzájárulás az idő és a mesterséges intelligencia talányának megfejtéséhez.

Anyukám, akinek az IQ-ja modellt állhatott volna a mesterséges intelligencia megformálásához, az agyvérzése után elveszítette a tudása nagy részét, hogy úgy mondjam, az adatbázisát és az addig ismert személyiségét.
Viszont, ahogy a földrengés után felbukkan egy új sziget, új tudással kapcsolódtak össze a maradékok. Ahogy lassan sétálgattunk a Bajcsyn, mert felköltöztettem hozzám a kisvárosból, amikor magára maradt, kutatva nézett a szembejövők arcába és gyakran a ráismerés öröme jelent meg a tekintetében. – Őt ismerem, mondta gyakran, egyik-másik járókelőre. Te emlékszel, hogy is hívják? Ott lakott mellettünk. Más esetekben, régen halott ismerősei neve jutott eszébe. Aztán, velük is találkoztunk sétáink közben.Mostanában, én is egyre gyakrabban látom a volt osztálytársaimat, a régi szomszédokat, gyermekkorom és a későbbi idők változatlan figuráit. Elbizonytalanodom, talán tényleg ők azok. Vagy már nem fér el több adat és az analizálás után elérkezett a szintetizálás korszaka.

A szavak helyett, amelyeket nem talált, új elnevezést kaptak a tárgyak. „Teregetőgép”, mondta az összecsukható szárítóra, amit képtelen volt a megfelelő irányba hajtogatni és az minduntalan, nagy robajjal a földre zuhant. Nem volt bosszús, inkább elszomorodott. – Mindent elfelejtettem…
Ezt úgy mondta, mint aki, akár megragadhatná az elveszített csomagot, de fontosabb dolga van és nincs kedve kinyújtani érte a kezét.

VálaszTovábbítás

Kívánság-műsor

Amikor bekerültem a magyar televízióba, ez még időszámításunk előtt volt, a kívánság-műsor összeállításában is dolgoztam. Emlékszem, hogy tátva maradt a szám, amikor kiderült, hogy a szerkesztő, csak igen kis részben a nézői kérések mentén rakja össze a műsort. Mentségemre, hogy húsz éves voltam és először láttam közelről tévé-műsor szerkesztést. (Hogy mindenki hazudik, azt korábbanról már tudtam, de, hogy a képernyőn keresztül is lehet, az a tantusz akkor esett le.)
Úgy kezdtünk hozzá, hogy Buzáné Fábri Évánál volt egy lista, hogy kik azok az előadók, melyek azok a műsor-részletek, amiknek feltétlenül benne kell lenni a következő adásban. A listához kereste a levélben érkezett kéréseket a segédszerkesztő. Ha nem akadt ilyen, akkor sem volt gond, mert korábbi levelek alapján vagy kitalált nevekkel is meg lehetett oldani a feladatot.
Egyszer és mindenkorra megjegyeztem, hogy a közakarat egy elhanyagolható szempont, mind a kívánság-műsorok készítésnél, mind az élet egyéb területein. Fő, hogy legyen valaki, aki tudja, hogy mik az elvárások. Nem feltétlenül politikai elvárásokra kell gondolni, bár nincs kétség, hogy ezen alapult. Egyéb szempontok is voltak; kit érdemes népszerűsíteni, ki szerepelt már régen -hadd kapjon egy kis pénzt vagy éppen az ízlésformálás volt a szempont. Ez nyilván manipuláció, agymosás, ízlésterror vagy ahogy tetszik. Viszont, szándékait illetően volt egy óriási különbség a mai, nevezzük kereskedelmi csatornák nézettség hajszolása és az akkori tanító-felvilágosító célzatú gondolatrendőrség tevékenysége között. A szándék.
Még egy felejthetetlen tanítás, ebből a korai időszakból. Néhány, a SZU-val és a többi szocialista országgal közös, körkapcsolásos, szórakoztató-műsor készítésénél, Benczédi Ágnes -aki megszerette, hogy barátságtalan és mufurc vagyok, megkérdezte, hogy is hívnak engem, mert ki akarja írni a nevem. Mondom neki, hogy nem is vágtam semmit, hiszen, csak a kész film-gurigákat, a bejátszásokat ragasztottam ide-oda. Azt válaszolta, hogy higgyem el, ebben a rendszerben(abban) hasznomra lehet még, ha ilyen műsorokon is szerepel a nevem.
A hamarosan bekövetkező, éppen aktuális rendszer, más elnevezéseimben, véres generációváltás alkalmával, őket is kilapátolták, pedig nagyon értették a dolgukat. (Akkor kényszernyugdíjazásnak hívták, a holnap nem kell jönni sms-t.) Ahogy történik azóta is, 10-15 évente.

A barátságtalanságról annyit, hogy sokakban bizalmat ébresztett irányomba, hiszen a megvesztegethetetlenség garanciáját látták benne. Ebben igazuk is volt, ha nem is csak ennek volt a tünete, hiszen akkor is és azóta is, a hozzáértés és a kitartó munka, amivel le lehet kenyerezni.

Apám öröksége

Nekem könnyű, mert…

Apám megtanította, hogy a többiek, inkább jók vagy inkább rosszak, butábbak vagy okosabbak nálam.
Minden más… körülmény; idős, fiatal, öregecskedő vagy szőke nő, keresztény vagy muszlim, fekete, fehér, nyugger, izomagyú, buzi, drogos libsi, zsidó, cigány, vidéki, destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, lakos, csöves, soros bérenc, komcsi, emberi, más elnevezésekben, kiadott erőforrás – bélyeg, amit egymásra sütnek az emberek, remélve, hogy könnyebben eligazodnak.
Megtanította, hogy a jókat felismerjem, keressem a társaságukat, a rosszakat kerüljem el.
Megtanította, hogy gondosan kell mérlegelnem, türelmesnek és kíváncsinak kell lennem, mert a butákat látszólag könnyebb felismerni, de a nálam okosabbakat nehezebb, hiszen egyiket sem érem le-fel ésszel.
Hetedikes koromtól, minden nyáron, elküldött dolgozni gyárakba, hogy lássam, milyen életek vannak. Megtanította, hogy miért mások azok, akik nem olyanok, mint én.
Megtanította, hogy minden és mindenki, a kora és a környezete lenyomata és ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ha nehéz is belátni.
Megtanította, hogy aki elfogadja, annak segítsek. Személyesen.
És soha, senkitől ne várjak semmit. Egyedül vagyok a dzsungelben, ahol mindenki a túléléséért küzd.

Dokumentumfilmek forgatásakor, bejárhattam az egész országot. Láttam télen mezítlábas kisgyerekeket, akiknek a kék lábáról először azt hittem, hogy a zoknijuk színe. Láttam szalmazsákon falnak fordulva fekvő depressziós asszonyt, aki hetek óta nem kelt fel. Láttam víz és fűtés nélkül élő embereket. Láttam vakolatlan viskókat, kúttalan településeket, térdig érő sárral borított utakat. Láttam dögből falatozókat. Láttam egy tantermes iskolát. Láttam hullaházban egymásra dobált tetemeket. Láttam gondozó-intézetekben összezsúfolt fogyatékosokat. Vízfejű gyerekeket, katatón felnőtteket, ágya rácsait szaggató fiatal nőt.
És láttam néhány jó embert, akik köztük élve próbálták segíteni őket.

Szóval, amikor kinézek a belvárosi ablakon és videózom az utcában vonuló fáklyásokat, jelszavakat skandálókat, mindenféle menetelőket, innen föntről nem is mindig tudom, hogy kik ők, de mindig tudom, hogy mit akarnak; megváltoztatni az életüket, saját életüket élni, jobban, kényelmesebben élni, igazságosabb elosztást, több beleszólást és szerencsések, hogy összegyűlhetnek és reménykedhetnek, hogy együtt kiabálva messzebbre hallatszik a hangjuk. (De mindegy, hogy milyen messzire, hiszen az biztos, hogy aki egyszer megkaparintotta a hatalmat, az önként nem mond le róla.)

Az én konklúzióm, hogy tartom magam apám örökségéhez. Megteszem, ami rajtam múlik. De nem biztos, hogy mindig észreveszem, ha a szomszéd öngyilkosságot forgat a fejébe (nem vettem észre), ha terrorizálja a gyerekét (intézkedtem), ha nyitva felejtette a gázcsapot, ha felgyújtotta a konyháját (intézkedtem) ha éhezik, ha nincs munkája… Ha észre is veszem a bajbajutottat, nem biztos, hogy tudok segíteni rajta. De, a saját lelki nyugalmam érdekében, megpróbálom. Viszont, továbbra sem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve és a világ attól lesz jobb, hogy én a kevésbé rosszak közül való vagyok. Mindenki maga dönt, hogy kit-mit választ.

Önkéntes munka

Az elmúlt hét eseményei:
A munkahelyemről – ahol március(!) közepe óta nem kapok munkát és fizetést és ahová hiába fordultam segítségért – értesítettek, hogy a szerződésem december 31-n megszűnik.
A Fővárosi Kormányhivatal tájékoztatott, hogy semmiféle segélyre vagy támogatásra nem vagyok jogosult.
A helyi Önkormányzattól igazolást kaptam, hogy szükség esetén – szociális alapon – egészségügyi ellátásra jogosult vagyok.

A Vöröskereszt önkénteseként, 300 embert értesítettem arról, hogy mikor és hol végzik el a COVID-19 tesztjét.
Megtettem 50 ezer lépést.

Egy barátom előre kifizetett nekem egy munkát, amit még el sem kezdtem.
Egy másik barátom, aki külföldön él, vett tőlem két képet, amikhez majd csak a járvány után tud hozzájutni.

Amúgy meg – reflektálva a rendszeresen felbukkanó, azonos gondolat mentén megfogalmazott panaszra – mióta élek, minden évben, az aktuális rezsim „brutálist hitelt vesz fel, ezzel eladósítva az országot X évre”. Az idők végezetéig és még kétszer, oda meg vissza, el vagyunk adósítva. És még mindig csak ugyanannyira rossz, mint tegnap is volt.