Nem vettem észre, hogy valaha át akartak volna verni a mekiben. Sőt! Úgy emlékszem, hogy hangsúlyosan nem fogadják el még azt a pár forintot sem, ami az egészhez hiányzik. A mai volt az első alkalom. Gyönyörű arány évtizedek távolából. Kértem egy a fagyit. Kétszáz forint – mondta a fiú. Elővettem egy ötszázast, ő beütötte. Kinyílt a kassza. A szomszéd állásban tevékenykedő cinkosa mellé lépett egy nagyobb címlettel és mintha váltanának vagy váltottak is – játszották. A kassza bezárult, az én kiszolgálóm elfordult és elkészítette a fagyit. Átnyújtotta. Csak néztem. Akkor már gyanakodott, hogy egy nagy emberismerettel megáldott, éles szemű apacs törzsfőnököt szolgál ki. Kapok még háromszázat – mondtam. Összenéztek a társával, aztán hátraszólt. Kártyát kérek! Feloldotta a zárat, visszaadta a pénzt, kérdezte, hogy a blokkot kérem-e. Mégcsak zavarban sem volt.
Nem kért elnézést, ezért biztos vagyok abban, hogy szándékos volt.
De azért felteszem a három kérdést.
1., … végre együtt vannak beosztva …
2., … átverhető nyuggernek látszottam …
3., … véletlen …
Különben meg, ez van a Deák téren.
