2010 nyár
Kedves kutyámmal játszva kőbe rúgtam. El is törtem a lábam ujját. Nem fájt, hiszen azonnal elzsibbadt bokáig. Késő este, mikor komolyabban fájni kezdett, taxiba ültem – Andris fiam kíséretével – és elmentünk a János kórházba. Sok-sok sebesült társaságában várakoztunk. Ha ki is nyílt a kezelő ajtaja, csak azért történt, hogy egy ápoló, vagy beteghordó kiszaladjon, beszaladjon. Később becipeltek egy fémkoporsót. Utóbb, a várakozókat felszólítva, hogy álljanak odébb, ki is vitték. Így aztán, két óra elteltével, mondtam Andrisnak, hogy talán nincs is eltörve, és ha el is van, miért kéne ezt orvosnak látnia, menjünk inkább haza. Ismét taxiba ültünk.
Útban hazafelé, egy buszmegálló előtt az úttesten fekvő alakot pillantottunk meg. Mellette bekapcsolt vészvillogóval autó állt. A sofőr idegesen járt-kelt. A fiam szólt a taxisnak, hogy ki kell szállnia a sebesülthöz, hiszen orvostanhallgatóként és önkéntes mentőként nem engedheti meg magának, hogy segítségnyújtás nélkül továbbmenjen. A taxis zokszó nélkül félreállt, még az taxiórát is megállította.
Nem szálltam ki, a hátsó ülésről figyelte, hogy Andris az először elgázoltnak vélt asszony ellátásához kezd. A gázolónak vélt fiatalember szintén segíteni állt meg. Ő nem mert hozzányúlni az úton fekvőhöz, de hívására már érkezett a rendőrség és a mentők.
A begyógyszerezett, bepiált asszony körül hamarosan három járőr, a rohamkocsi háromfős személyzete és a fiam tevékenykedett.
Nem sokkal azután, hogy engem kapacitáshiány miatt nem volt lehetséges ellátni.
Mindez történt a XI. században, Budapesten, az én adómból, ahogy ezt mondani szoktuk mostanában, egyre gyakrabban.