Isten malmai

Nem adhatom minden írásomnak azt a címet, hogy Isten malmai… De, kénytelen vagyok.

Régen, az idők kezdetén, ami itt azt jelenti, hogy a felnőttlétem elején, a szomszédommal, akivel mindketten a legfelső szinten laktunk, megbeszéltük, hogy javasoljuk a háznak, keresünk egy befektetőt, aki a ház felújítása, lift építése fejében, megkapná a padlást és új lakásokat építhetne. Gondoltuk, ezzel a kezdeményezéssel azt is jeleznénk, hogy mi, akiket feltehetően a leginkább zavarna egy ilyen építkezés, szívesen belevágnánk. Egységes visszautasításban volt részünk, okként megjelölve, elsősorban a munkálatokkal járó zajt és piszkot, de felmerült a földszint részéről, hogy náluk, miként jelenne meg a haszon, túl azon, hogy még sötétebb lenne. Így aztán, minden maradt a régiben, illetve az amúgy is végtelenül kopott és elhasználódott részek tovább romlottak. Ugyanazok, akiket nem érdekelt a renoválás, a csövek és vezetékek cseréje, a lift létesítése és a közös költség csökkenés, nem járultak hozzá, hogy megvegyem vagy kibéreljem a lakásom fölötti 3×3 méteres mosókonyhát, bővítve ezzel az egyszobás életterünket. Megjegyzem, a mosókonyhát addig is csak én használtam illegálisan lomtárnak, de a szép kis tervemet, hogy lesz ott egy gyerekszoba, nem tudtam megvalósítani. A mindenkori közös képviselők között egy sem akadt, aki meggyözte volna őket, hogy jobban járnának, ha fizetnék azért, amit amúgy is használok. Nekem meg nem hitték el, hiába mondtam. De a közös képviselők is egymásnak adták a kilincset és csak egy volt közülük, aki bizonyos anyagi előnyök érdekében akár közgyűlési jegyzőkönyvet is hamisított. Az ő általa kezdeményezett banki hitel felvételéhez minden aláírása megvolt. Arra a rövid időre, ami adatott neki, jól is járt, ő meg az emberei.
Én, aki tanúnak és megfigyelőnek jöttem, békésen ámulva várakozom a továbbiakra.
Azóta meghaltak, elköltöztek az akkori lakók. Akinek felvitte az Isten a dolgát, az már a bőrén érzi, hogy az új lakásából airbane-zve még jobban lehúzhatná a külföldieket, ha egy tip-top házban adná ki a lakását. Emiatt-e vagy voltak egyéb okok is, 2016 augusztusában, amikor a legújabb közös képviselő vállalkozott a lebonyolításban való részvételre és befektető és kivitelező is adódott, soha nem tapasztalt konszenzus alakult ki a lakók között. Mindenki eljött a közgyűlésre és mindenki boldogan hozzájárult az emeletráépítéshez.
Innen már rövid leszek. Az alapító okirat módosítása lenne az első lépés az előttünk álló úton. Ahhoz, hogy el lehessen adni a tetőteret, önálló helyrajzi számot kell kapnia.
Én ezt egy adminisztratív beavatkozásnak gondoltam; ami eddig ebben a rubrikában volt, az átkerül egy másikba. Két éve, a harmadik erre vonatkozó beadvány készül el az először felkért, majd az őt leváltó ügyvéd tollából. Kettőt visszaküldött az önkormányzat, az összes létezhető tartalmi és formai hiba megjelölésével. A harmadikra fél éve nem érkezik válasz.
Vannak az összeesküvéselméletek alapján, a józan ész és a sok éves tapasztalat birtokában elképzeléseim az okokról.
De, két éve MINDENKI beleegyezett az eladásba, egy olyan házban, aminek a megvételére annak idején, az önkormányzat nagyon furmányosan kényszerített bennünket. Nem általuk épített, hanem a megszerzett, leromlott állagú, százéves épületekben álló lakásokat megvetették a lakókkal, hogy kényszerítsék őket arra a lehetetlen küldetésre, hogy tartsák karban, újítsák fel. Most pedig, hogy ezt megoldanánk, akadályoznak. Valaki tudja, hogy mi folyik itt?

A ház
A ház
A ház 3
A ház 2
A ház 3
A ház 3

 

A jelenség – Evolúció

A jelenség – Evolúció

Hirtelenjében nem is tudom hogy melyikük, Pichler Emmi, Benjamin Spock, Bruno Bettelheim, Ranschburg vagy Mérei mondhatta, hogy vigyázni kell egy bizonyos életkorban a költözéssel, mert a kisgyermekek nagyon megsínylik a környezetük változását. Mi, akik permanens gyerekkorba vagyunk kényszerítve, illetve, mióta én élek, próbálnak bennünket belekényszeríteni, ezt megélhetjük tízévente vagy még gyakrabban, amikor lebontják a megszokottat, az otthonost, Lenint, ahogy egy nagyot lép a veszprémi tanács, azóta már önkormányzat a neve, hiszen az átnevezés is lebontás, pusztítás – felé. Mindent tönkretesznek, tehát nem építenek valamit, azt nézve azontúl, hogy kik örülnek annak, kik mennek oda. Nem, hanem lebontják azon a talpalatnyi kis földön azt a dolgot, amit húsz évvel ezelőtt az elődök oda felépítettek, nem számolva vagy nem törődve azzal, hogy megint el fog telni húsz év és ugyanúgy le fogják bontani az újonnan létesítettet is. Most éppen megint egy szobrot. Gyerekkoromban nem értettem és a mai napig a szobrászatot tartom a legkevésbé befogadhatónak, Lenint például, ahogy ott sétált hihetetlen méretekben Veszprém közepén, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy akkor ő most van vagy nincs, lát engem úgy, mint én őt? Hihetetlenül szürreális, ahogy realisztikus borzalmak kerülnek a város minden pontjára, amiket nyilván egy jó ízlésű kor 15, 20, 30, 40, 50 év múlva el fog bontani. Mert az ember nem bújhat ki a bőréből, ugyanolyan marad, mindig lesz egy jó oka, hogy ez miért giccses, miért ízléstelen, miért fasiszta, miért kommunista, miért nem modern, miért nem megfelelő. Kivittem a kisfiamat annak idején még a Szabadság térre, a homokozóban játszott, amikor egyszer csak észrevette, hogy minden épület tetején, ahogy körbenéz, egy vörös csillag vagy egy csillag alakú képződmény volt, ennek nagyon nagyon megörült, hiszen a csillag a gyerekeknek önmagát jelenti, nem feltétlen azt, amit a felnőtteknek. Ősi, mágikus jelentése van, akár vörös, akár sárga, akár ötágú, akár hatágú, hogy csillag, hogy vezet, hogy világít, hogy fénylik, hogy szegezd rá a tekinteted és megtudod az irányt, hazatalálsz. Nem sok év telt el, amikor egyszer csak elkezdték a lebontani ezeket a csillagokat a bankok és egyéb középületek tetejéről és akkor ott volt ez a még mindig kisgyerek és nem értette és meg nem tudtam neki megmagyarázni, hogy miért. Magamnak nem tudtam megmagyarázni, amikor lebontották az Osztyapenkó szobrot, gyűlöltem amikor lebontották az “uram itt a sálja” szobrot, mert nem értettem, hogy miért van erre szükség.

Feldúl és elszomorít a sok érthetetlenség, ami körbevesz. Régen használtam a blogomat öngyógyításra, most újra ehhez folyamodom.

Meghaladja írásom kereteit, hogy azt boncolgassam, mi lehet az evolúciós oka annak, hogy a buta ember miért nem szelektálódott ki az elmúlt évezredek folyamán, miközben az okosak száma – úgy tünik – arányaiban nem változott, az emberiség számának növekedésével. Mindenesetre, elöljáróban felhívom a figyelmetek erre a tényre.

Screenshot
Screenshot

Régen voltam annyira dühös, mint amikor ezt a posztot megláttam az idővonalamon. Aki ezt a posztot kitette, az egy magam korabeli teremtés, tehát mondhatjuk, hogy sokat megélt, talán többet is, mint ami jár vagy hasznos, amennyire ember tapasztalt lehet, annyira az. Családos, három felnőtt gyerek anyja. Épp elég tapasztalat lehet a háta mögött ahhoz, hogy elnéző legyen a fiatalsággal, emlékezve a saját fiatalságára, vagy ha kivételesen a szabálykövető, rendes gyerekek közé tartozott, akkor emlékezve kortársai útkeresésére, identitáskereső magatartására, tudhatná, hogy fiatalnak lenni egy olyan állapot, ami sajnálatos módon nagyon hamar elmúlik, az elmúlása során a személyiség is változik, az élek gömbölyödnek, a durva barázdák kisimulnak, az érdesség tükör fényesre kopik, felnőtté válik mindenki, aki meg nem hal. Egy tizenéves fiatal minden megnyilvánulása pont azért olyan csodálatos, mert minden észrevétele annyira friss, minden szava új, eredeti. Először látja a világot, benne a felnőtteket és először mondja ki, hogy mit gondol erről az egészről, az életről.

Minden kor kitermeli a maga hőseit és árulóit, egyszerű embereit, a népet. Ők, értelemszerűen, hiszen ugyanazokat az attribútumokat hordozzák, nagyon hasonlítanak egymásra. De, koronként más-más elnevezésekkel illetik őket. Én például destruktív anarchistaként kezdtem 14 évesen.

Az egész “bélyeg”gyűjteményemet nem sorolom fel. A kisgyermekkori, kisiskolás bélyegeimet elhagyom. A középiskolai idetartozik Egy, a szitkozódásig mocskos szájú matematikatanárom, a jópofáskodás visszataszító álcájába burkolva köpte ránk a véleményét, rálicitálva a mostanában megszokotton is.

És most két ágra szakad a történet, mert beszélnem kell róla, aki megtestesítette a cinikus gonoszt a szememben. Kártékony nemzedékek sorára, mindre, akiket tanított, ránk.

Mellesleg megjegyzem, hogy külön tanulmányt érdemelne, hogy erre a fiatalságra olyan hihetetlenül kártékony és cinikus emberre, egy igazi mételyre, miért emlékeznek a valahai osztály és iskolatársaim meghatódottan pillogva. Emlékoldalt kapott a fészbukon, ami persze megkönnyíti a dolgomat, mert onnan az általuk viccesnek vagy jópofának tartott beszólásait megmutathatom, illusztrálva , hogy mennyire aljas és elvetemült lény volt. Ideje lenne megtudnom, hogy nem éppen a hozzá hasonló cinikus, kegyetlen szociopaták kondicionálásának köszönhetően vált az én generációm ezzé a meghunyászkodó csordává, aki lett.

Nem jegyezte meg a nevünket, hanem eposzi jezőkkel különböztetett meg bennünket egymástól. Makói hagymafejű, kis káposztafej, ócska stricik. A naplóval és krétadarabokkal dobálózott. “Fiam, téged is inkább ledobtak volna a Taigetoszról, mintsem itt kínlódjanak veled… Hess madarak, szarházi elsősök!.. te nem xy vagy kishülyém? Maga takony folyjon ki a táblához! Maga olyan ronda, hogy jó lenne cápa csalinak. Szivárognak mint szuvas fogból a genny. Győzőkém menj arrébb, mert lehugyállak. Minden szakra megvolt a maga sajátos becézése: kerámia-vályogvető, szobrász-sírkőfaragó, textil-rongyász, ötvös-bádogos.

Nem a sok lúd disznót győz demokráciát, hanem az élni és élni hagyni demokráciát szeretném. Óriási a különbség, sokan nem értik. Nem felejtem el és nem bocsátom meg, hogy voltam destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, drogos libsi, lakos, csöves és civil, soros bérenc, emberi, más elnevezésekben kiadott erőforrás vagyok mostanában és hamarosan nyugger, és tudom, hogy rajtatok is ott a bélyeg, az elnevezés, amit nem tudtok elfelejteni és nem fogjátok megbocsátani. Évszázadok óta nem felejtünk, nem bocsátunk és nem mossuk le a gyalázatot. A gyűlölet újra és újra bemocskol minket.

Visszakanyarodva hősnőmhöz, az akkori rendszernek hála, a világ egyik végéről migrált Budapestre, (azért így írom, mert a migránsokra is fúj, nemcsak a tizennyolc évesekre,) ebbe az országos beiskolázású középiskolába. Ezidőtájt, néhány iskolát leszámítva, nem kellett felvételizni. Ide, mert művészeti iskola volt, ide kellett. A fél osztály vidéki, a másik fele pesti gyerek volt. Tehetségük okán kerülhettünk be. A tehetségről, hogy ismét egy kitérőt tegyek, nagyon keveset tudtam meg az eltelt életemben. Amikor negyedik év végén visszakaptuk a felvételi rajzainkat, én úgy láttam, hogy egyformán érdektelenek és közepesek voltak. Azóta azt is tudom, hogy rajzolni bárki meg tud tanulni, ha nem is düreri szintig, de annyira, amennyi egy felvételihez elég, biztosan. De, hogy kell-e tudni rajzolni egyáltalán? Akkor viszont mi volt a szelekció alapja? Nekem például elsőben azt mondta a rajztanárom, hogy már a felvételi alatt kiszemelt magának. És mint kiderült legkevésbé sem a művészi adottságaim érdekelték. Megfenyegetett, ha nem engedek neki, ne is álmodjak a főiskoláról. Nem engedtem, nem is vettek fel. Volt, akit a szülei miatt vettek fel. Ma csókosoknak hívjuk őket. Mindig bekerült olyan, akin megesett valaki szíve és végül akadt egy-egy, későbbi pályája igazolta, aki tényleg elhivatott volt a festészet, szobrászat, stb. iránt.

Hiába is próbálok elhatárolódni. Abban, amivé ez az ország lett, én is benne vagyok. Ha nem aktívan csináltam, akkor passzívan engedtem, hogy elrondítsák a világot a kortársaim. Akik elmentek, azzal csinálták, akik nem szóltak, azzal.

Szóval, kedves Blanka! Akár nyerhetsz is, de az erkölcsi győzelem, egyelőre, mindenképpen a tiéd.

Akit böfögők, fingók, teli szájjal, csámcsogva beszélők, káromkodók neveltek, azok inkább maguk is így tesznek, mint nem. A többieknél elmúlhat, ha ők is akarják. Ha így marad, akkor a szocializálódás befejezéseként, besimulsz, ahogy a többség és negyven év múlva elfeledve mostani lényeged, eltorzult személyiséggel, kővé vált szívvel gyűlölheted a majdani dühöseket.

Nem is tudom, hogy mit kívánjak neked, mivel járnál jobban.

Pedig, igazad van. A jövő a tiéd, azt rongálják, joggal kéred ki magadnak. Micsoda álszent duma a felnőttek részéről, hogy ocsmány baszdmegelésük közben, a stílust kérik számon rajtad, miközben a tartalmat figyelmen kívül hagyják. Megjegyzem, hogy a mindenkori tizenévesek joggal kérik ki maguknak, hogy az ő jövőjüket teszik meg tétnek a szüleik. És bosszút esküsznek, hogy megtorolják, amint módjukban lesz. És nagyon hamarosan lesz. Attól kezdve nyuggerek az idősek és attól kezdve banyatank a gurulós kocsi, stb. És minél tanulatlanabb, műveletlenebb az újabb generáció, annál élesebben körvonalazódik ez a tendencia. Az mindig kérdés marad, hogy nem ez a generációkon átíveló, generációkra rákényszerített bosszúállás mozgatja-e az embereket? Az is igaz, hogy a digitális kor különösen kedvez okos és ostoba teóriák gyors terjedésének. Felszínre kerülnek és keverednek a különböző civilizáltsági és kulturáltsági fokon álló néprétegek állásfoglalás, megtévesztve a szemlélődőt és eltakarva előle a horizontot.

Milyen kár, hogy a szellem végül mégsem diadalmaskodott az ostobaság fölött. Szégyellem a generációmat és bocsánatot kérek helyettük.

bajszos szar mondjon le gyertek ki menjünk be gyújtsuk fel ég a város a szánkóra vigyázzatok

… occsó krumpli

Már megint ellenállhatatlan vágyat érzek, megírni ugyanazt, amit az ingyen alma, ingyen fenyőfa osztásakor többször megírtam már.
Milyen ország az, ahol idősödő és öreg emberek, hetekkel korábban elkezdenek készülődni, hogy útra keljenek egy zsák olcsó krumpliért. 400 forint. Szomszédok próbálgatják, hogy melyikük rozoga gurulósa bírja el vajon az ajándékot. Megerősítik, ha tudják –  a kerekeket, spárgával újra átkötik a szatyrot, hogy le ne szakadjon a füle. Jellemző egyébként az emberi erőforrások szellemi-lelki állapotára, hogy a gurulós kiskocsit újabban banyatanknak hívják, a nyuggerek ezzel próbálják könnyíteni maguknak a bevásárlást. Ez váltotta, a szintén nem sok együttérzésre valló … elnevezést. Mindenkori Dodó, a mindenkori házból megígéri, hogy majd ő hazahozza a zsákokat. Erre aztán mégsem kerül sor, mert mire hazatántorog a kocsmából, olyan késő lesz, hogy azon az egy szombatján esze ágában sincs felkelni. A kerület nyugdíjasai és a nagycsaládosok aznap korán kelnek, (ez tegnap volt) hogy időben be tudjanak állni a sorba. Abba a sorba, amelynek a hossza az IPhone-ért állók sorának hosszával vetekszik. Csak annyi a különbség, hogy az egy másik ország, másik városában lévő esemény. Aztán, amikor hazakerül a mennyiség – “egy zsákba 22 kiló burgonya fér, amit az idősek gondosan beosztva, tárolva hosszú ideig használhatnak” – áll a kerületi újság egyik cikkében, amely az önkormányzatot hivatott fényezni, és elhelyezik a tágas, szellős belvárosi kamrákban, fellélegezhetnek, hogy tavaszig nem halnak éhen.
Nekem, akinek a nyufig 32 munkában eltöltött évet tudott összeszámolni, miközben tizennyolc éves korom óta dolgozom és hatvan is elmúltam, már van fogalmam arról a nyilvántartásról, amit statisztikai hivatallal, googlival és egyéb kémszervezetekkel megtámogatva sem képesek rendben tartani és apdételni az elöljárók.
Szóval, ha én azt gondolom, hogy valaki segítségre szorul és én vagyok az, akinek segítenie kell rajta, éppenséggel krumplival, akkor felkapom az a zsákot és úgy elviszem annak az öregasszonynak, hogy csak úgy füstöl. Vagy na jó, elvitetem a sok léhűtő közül valamelyikkel. Mondjuk azzal, aki azt nem tudta összeszámolni, hogy akkor én a nyugdíjasok közé tartozom, avagy sem. És bár nem, de mégis meghívnak a nyugdíjas rendezvényre, ahová nyilván azokat nem, akik tényleg nyugdíjasok és tényleg így jutna csak nekik krumpli, illetve így nem jut.
Nem értitek, hogy miért kéne házhoz vinni? Örüljön neki, hogy kap, vonszolja csak el a nyugger seggét érte, nehogy még neki álljon feljebb. Különben, azért kell házhoz vinni, mert ő meg én így gondoljuk.

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Sosem múlik el
Sosem múlik el

Elegem van!

Elegem van abból, hogy elegük van! Ha a gyerekeim korosztálya az utcára kényszerül, hogy elmondhassa “elege van”, úgy lelkiismereti okok miatt én is kénytelen vagyok kimenni. Ami van, az én közreműködésemmel, jóváhagyásommal vagy félrenéző tehetetlenségemmel lett. Gondolom, hogy Demszky öreg csontjainak sem a lökdösődés hiányzott, amikor a tüntető fiatalok közé ment. Most látom, hogy milyen óriási volt a felelősségünk, tehát óriási lehet a bűntudatunk is, hogy átengedtük a gyerekeink jövője fölötti döntéseket érdemteleneknek. Nem igazán kockáztattuk a kényelmünket, még-ha hoztunk is áldozatokat.
De a legkártékonyabb mégiscsak Fletó volt. Az ő regnálása óta tudjuk, hogy lehet nem meghallani a nép szavát, nem kell lemondani, hiába követelik. Az ő példáján bátorodva követik el pofátlanul, cinikusan a nyílt színi hazugságokat, tolvajlásokat. Leszarják, hogy ez a sok gyerek kint kiabál az utcán, a dagadékok felfuvalkodottan pöffeszkednek valamelyik lopott kastélyuk dzsakudzijában. Ha tudtam volna, hogy esetleg az ő vérük lesz az “igazi” rendszerváltás ára, a magamét adtam volna inkább.

Oktogon
Oktogon

A Soros Hold

Mióta itt vagyok, nem régi régóta, azóta feltalálták, megszüntették, újra feltalálták és újra megszüntették a négy, hat, nyolc osztályos gimnáziumot, a szakközépiskolát és szakmunkásképzőt, a graduális, posztgraduális, alap és mesterképzést. (Jó és az ANTSZ-t, a TB-t és soroljátok kedvetek szerint…) Mindezek, nem mindenkor és nem mindenkire vonatkoztak. Évről-évre voltak tárgyak, melyekből nem kellett érettségizni, aztán egy év múlva mégis kellett, hol kellett felvételizni, hol elég volt a bizonyítvány vagy a hozott pontszám a bekerüléshez. A pontszámot lehetett szerezni, növelni nyelvvizsgával, fogyatékossággal, nagy F-el, cigány származással, emelt szintű vizsgákkal, befolyásos rokonsággal, egészen addig, amíg vissza nem állt az eredeti igazságtalanság, amely a változtatást provokálta. Szabadságpárti vagyok. Legyen CEU, ELTE, SOTE, DOTE, és az összes létező, hajdani s majdani rövidítés, legyen okkult tudományok szak, legyen ezotéria szakirány, legyen marxizmus-leninizmus, alkímia és kibernetika délutáni foglalkozás, minden már volt és még ki nem talált tudomány, áltudomány, művészet és nem művészet, bármilyen ismeret, alsó-közép-felső oktatása, amíg van, aki tanítja és van, aki hallgatja. Jó lenne, ha abbahagynátok, hogy mindig mindent leromboltok, ami egy generációval előbb, még a jelen volt. Az én generációmat többszörösen jól “megvezették”, de legalább szuper gyerekeket neveltünk.

A Hold ma oly
A Hold ma oly

Minden kisgyerekes szülő ismeri azt az érzést, amikor meseolvasás közben újraélheti a gyerekkorát. Újraértelmezheti a meséket, emlékezhet, hogy hatott rá a varázslat gyerekként hallgatva és hogy hat rá felnőttként olvasva. De én a kisfiam és kortársai közelében olyan dolgokkal is megismerkedtem, amelyek az én gyerekkoromban még nem voltak. A neki vásárolt Atari az én érdeklődésemet is felkeltette a számítógépek iránt.  Az általa hajtogatott origami békák, kosárkák pedig egyenesen lenyűgöztek. Én is megtanultam hajtogatni és a térben formálódó darabok, a gondolkodásomnak is egy újabb teret nyitottak. Olyan nagy hatásúnak tartottam ezt a lehetőséget, hogy felajánlottam a már iskolás fiam tanítójának, hogy origami foglalkozásokat tartok a gyerekeknek. Örömmel elfogadta és azontúl bejártam az osztálytársakhoz. Imádták az origamit, szó nélkül, nagyokat szuszogva küzdöttek az élekkel, a formákkal. Akartam nekik szép papírokat venni és írtam a Soros Alapítványnak, hogy adnának-e nekem egy kis pénzt erre a célra. Adtak. Köszönet érte! Azok a gyerekek azóta felnőttek és ha nem is tudják, hogy Soros papírjait hajtogatták lelkesen kiskorukban, de valamit talán számított, hogy az egyik anyuka különleges és szokatlanul szépséges papírokat adott nekik a játékukhoz.

Civil kontroll

Rózsaszín szemüveg

Rám szólt valaki az Instagramon, hogy ne “tegeljem” ig_budapest címre az aluljárói hajléktalanokat ábrázoló képem, mert abban a csoportban a város szép oldalát kell megmutatni a világnak. ( A >tag< azt jelenti, hogy a kettős kereszttel egybeírt címen mindenki, aki a saját dolgát is így jelölte meg, láthatja szerte az interneten azt a képet vagy egyéb bejegyzést. Így az ember akarva-akaratlan egy nagyobb közösség tagjának érezheti magát, illetve kell, hogy érezze magát.) Én már elég régóta nem akarok senki emberfiát meggyőzni arról, hogy esetleg nincs igaza, vagy nemcsak onnan lehet nézni valamit, ahonnan ő akarja látni. Szóval, ezentúl nem tegelek semmit csak #ostorosagnes címen, nehogy azt higgye a Világ, hogy Budapesten hajléktalanok vannak – például az Astoria aluljáróban.

Astoria 2017
Astoria 2017

Astoria 2017
Astoria 2017

 

Astoria 2017
Astoria 2017

Karácsony napja

Óbuda felé
Óbuda felé

Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. “Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” “Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; “Elzártad a gázt Ágikám?” “Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” “A csap nem folyik?” “Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; “Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.

Egy másik híd
Egy másik híd

Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.

Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.

Külváros
Külváros

Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. “Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár  szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.

Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-

Úton
Úton

Erkölcsi nullák

Nem mondom, hogy a magyarok (genetikailag :)) erkölcsi nullák., hiszen engem háborít fel a legjobban a minden alapot nélkülöző általánosítás. Viszont, mivel nincs információm a konkrét személyről, csak feltételezek, elképzelek és tapasztalataim alapján, jó eséllyel pontosan kitalálok, egy ihletett eszmefuttatásba bátran belevágok. 2011 Karácsonya közeledett, már nagyon fájt a térdem, a második operáció előtt voltam és alig tudtam lépni, amikor az emlékezetes, kitakarós, blörözős vagyis elhomályosítós eset volt az MTVA-ban. A Lomniczi ügy, amelybe egy vágót is belekevertek, ezért valamelyest még érintve is éreztem magam.  Az akkori MTVA újságírói közül néhányan, egy éhségsztrájk keretében demonstráltak a hírhamisítás ellen. Na most, gondoltam, kerüljön akár a lábamba is, kimegyek és megnézem hogy ki is az az ember, Nagy Navarro Balázs, aki ilyen bátran, akkor már valahányadik napja éhségsztrájkol többedmagával. A telefonomon egy kis videót rögzítettem, melyben pár mondatban összefoglalta az akkori gondolatait, fel is tettem a YouTube-ra és elégedett voltam, hogy a magam módján én is tettem valamit az átlátszóság érdekében.

Aztán Facebookos mozgalommá nőtte ki magát a kezdeményezés, Tiszta kezek mozgalom és Éhségsztrájk a közmédiáért néven, az éhségsztrájkot természetesen abba kellett hagyni, különben belehaltak volna. A támogatók télvíz idején gázpalackkal, takarókkal, teával, gyümölcslével, stb., támogatták a sztrájkolókat. Nagy média nyilvánosságot nem kapott az eset, mert annál azért minden csatorna jobban féltette a saját fennmaradását, minthogy szolidaritást mutasson a hírhamisítás ellen demonstrálókkal.

Lakókocsi
Lakókocsi

Egy elhagyatott lakókocsit még mindig látok  az MTVA előtt, de az akkoriban nagyon aktív Facebook oldalak, ha nem is szűntek meg, de nem posztolnak, nincs nyoma, hogy bármilyen aktivitás lenne rajtuk. A napokban viszont az állását vesztett, de minden MTVA ellen indított perét megnyert újságíró, a jól ismert eu parlamenti padsorok előtt szelfizett… Itt élek, ebben az országban, közöttük és le vagyok nyűgözve, gondolom, hogy ti is.