20-25 évvel ezelőtt, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Mit mondanak vajon a mostani anyukák a gyereküknek, a lépten-nyomon felbukkanó, újságpapírba takarózó, kukából vacsorázó, földről csikket szedegető emberek láttán.
Azelőtt is, azóta is, minden alkalommal, ha segítségre szorulót látok, találkozom a bennem élő domesztikálatlan állattal; menj tovább, mit törődsz vele! De hallom apu hangját is; már régen lejöttünk a fáról, emberek vagyunk.
Muszáj megállnom, muszáj megállnotok. Főleg muszáj megállnotok, ha gyerekkel vagytok, hogy ne szokjon hozzá ehhez a látványhoz és ne fogadja el normálisnak, hogy így élhetnek körülötte a magához hasonlók.
Hogy mi emberek, ne süllyedjünk vissza az állati létbe, vagy ha apunak úgy jobban tetszik, ne költözzünk vissza a fára.
Elveszítettük a lehetőséget, hogy az állam szervezeteibe kapaszkodjunk, azok segítségére várjunk. A hivatalok és hivatalnokok, remélem csak átmenetileg, de szem elől veszítették, hogy mi a dolguk. A törvények és jogszabályok labirintusa, bennfentesek játékos, ügyességi akadálypályájává vált.
De addig is, amíg újra meg tudunk bízni egymásban, ne engedjünk az emberségünkből!