Először megörültem, hogy kitalált magának valamit, nyugodtan dolgozhatok én is. De aztán, ahogy mondani szokták, túl nagy lett a csend. Mint ilyenkor mindig, felkúszott a torkomig a szorongás. Hiszen ennek a csendnek mélysége volt, szakadéknyi. Fel sem hallatszana a beléhullott jajkiáltása. És hiába intettem le magam, hogy nem a gyerekkel történt valami, én képzelődöm mindig, okkal, ok nélkül, az én idegrendszeremmel van baj. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ne pattanjak fel és ne rohanjak, hogy megóvjam a rá leselkedő meghatározhatatlan, de bizonyosan létező veszélytől. Még egyszer képes voltam leinteni magam, hogy Andris nem olyan kisgyerek, nem csinál hülyeséget, óvatos, megfontolt, de már tudtam, hogy kimegyek megnézni, mit csinál. Épp csak annyira türtőztettem magam, hogy ne vágtatva érkezzek ki a konyhába, hogy ne rontsak rá és ne ijesszem meg. Ezért halkan, óvatos léptekkel közelítettem, amit nagyon jól tettem, mert nem vett észre és így láthattam, amit egyébként biztosan nem, hogy az én kedves, kilenc éves kisfiam ott görnyedt a konyhaasztal sarkánál és egy banán szétvágott héját varrta össze, gondos, egyenletes öltésekkel. Az asztal sarkán, az öltésfajtáknál kinyitva, sebészeknek kiadott kézikönyv. Kisgyermekkorától orvosnak készült, mérhetetlenül meg lehetett örvendeztetni egy-egy orvosi szakkönyvvel.
Mit csinálsz? – kérdeztem.
Gyakorlok. – válaszolta. – Ha, majd operálok, tudjam, hogyan kell összevarrni a sebet.