A női egyenjogúság kérdésének átgondolásakor jutott eszembe, az egyébként hasonló kérdésekben általános érvényű igazság, hogy amint nem égbekiáltó egyértelműséggel a nemek közötti egyenlőtlenségből eredeztethetőek bizonyos hátrányok, amelyek az éppen kisebbségben vagy megkülönböztetésben élőket éri, rögtön összemosódik a probléma az önérvényesítés, önmegismerés mindenkire érvényes problémájával. Én például egyértelműen egyenjogúnak voltam nevelve, ezért soha nem gondoltam, hogy a kérdéseimet a nememből fakadó hátrányok diktálnák. Másrészt, amikor rájöttem, hogy előítéletekkel kell megküzdenem, azokról is azt hittem, hogy személyre szabottak. Így aztán én, aki tudatosan lehettem volna a női egyenjogúságért küzdők győztes harcosa, észre sem vettem, hogy kisebbségként, elmyomásban élek. Ez a gondolat nyilván anyukám attitűdjének egyenes átvétele volt, aki sem a sikereit, sem a kudarcait nem volt hajlandó a neme számlájára írni. Sokszor örülök, hogy ők voltak a szüleim és készen kaptam a legnemesebben emberi gondolatokat. Ezzel párhuzamosan sokszor irigyeltem a lelki-gondolati szegényeket. Milyen egyszerű is korlátok nélkül eladni, amink van, nem törődve a nemes gondolatokkal. Na, már mindegy! Ez vagyok én!
