… occsó krumpli

Share

Már megint ellenállhatatlan vágyat érzek, megírni ugyanazt, amit az ingyen alma, ingyen fenyőfa osztásakor többször megírtam már.
Milyen ország az, ahol idősödő és öreg emberek, hetekkel korábban elkezdenek készülődni, hogy útra keljenek egy zsák olcsó krumpliért. 400 forint. Szomszédok próbálgatják, hogy melyikük rozoga gurulósa bírja el vajon az ajándékot. Megerősítik, ha tudják –  a kerekeket, spárgával újra átkötik a szatyrot, hogy le ne szakadjon a füle. Jellemző egyébként az emberi erőforrások szellemi-lelki állapotára, hogy a gurulós kiskocsit újabban banyatanknak hívják, a nyuggerek ezzel próbálják könnyíteni maguknak a bevásárlást. Ez váltotta, a szintén nem sok együttérzésre valló … elnevezést. Mindenkori Dodó, a mindenkori házból megígéri, hogy majd ő hazahozza a zsákokat. Erre aztán mégsem kerül sor, mert mire hazatántorog a kocsmából, olyan késő lesz, hogy azon az egy szombatján esze ágában sincs felkelni. A kerület nyugdíjasai és a nagycsaládosok aznap korán kelnek, (ez tegnap volt) hogy időben be tudjanak állni a sorba. Abba a sorba, amelynek a hossza az IPhone-ért állók sorának hosszával vetekszik. Csak annyi a különbség, hogy az egy másik ország, másik városában lévő esemény. Aztán, amikor hazakerül a mennyiség – “egy zsákba 22 kiló burgonya fér, amit az idősek gondosan beosztva, tárolva hosszú ideig használhatnak” – áll a kerületi újság egyik cikkében, amely az önkormányzatot hivatott fényezni, és elhelyezik a tágas, szellős belvárosi kamrákban, fellélegezhetnek, hogy tavaszig nem halnak éhen.
Nekem, akinek a nyufig 32 munkában eltöltött évet tudott összeszámolni, miközben tizennyolc éves korom óta dolgozom és hatvan is elmúltam, már van fogalmam arról a nyilvántartásról, amit statisztikai hivatallal, googlival és egyéb kémszervezetekkel megtámogatva sem képesek rendben tartani és apdételni az elöljárók.
Szóval, ha én azt gondolom, hogy valaki segítségre szorul és én vagyok az, akinek segítenie kell rajta, éppenséggel krumplival, akkor felkapom az a zsákot és úgy elviszem annak az öregasszonynak, hogy csak úgy füstöl. Vagy na jó, elvitetem a sok léhűtő közül valamelyikkel. Mondjuk azzal, aki azt nem tudta összeszámolni, hogy akkor én a nyugdíjasok közé tartozom, avagy sem. És bár nem, de mégis meghívnak a nyugdíjas rendezvényre, ahová nyilván azokat nem, akik tényleg nyugdíjasok és tényleg így jutna csak nekik krumpli, illetve így nem jut.
Nem értitek, hogy miért kéne házhoz vinni? Örüljön neki, hogy kap, vonszolja csak el a nyugger seggét érte, nehogy még neki álljon feljebb. Különben, azért kell házhoz vinni, mert ő meg én így gondoljuk.

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Sosem múlik el
Sosem múlik el
Share

Elegem van!

Share

Elegem van abból, hogy elegük van! Ha a gyerekeim korosztálya az utcára kényszerül, hogy elmondhassa “elege van”, úgy lelkiismereti okok miatt én is kénytelen vagyok kimenni. Ami van, az én közreműködésemmel, jóváhagyásommal vagy félrenéző tehetetlenségemmel lett. Gondolom, hogy Demszky öreg csontjainak sem a lökdösődés hiányzott, amikor a tüntető fiatalok közé ment. Most látom, hogy milyen óriási volt a felelősségünk, tehát óriási lehet a bűntudatunk is, hogy átengedtük a gyerekeink jövője fölötti döntéseket érdemteleneknek. Nem igazán kockáztattuk a kényelmünket, még-ha hoztunk is áldozatokat.
De a legkártékonyabb mégiscsak Fletó volt. Az ő regnálása óta tudjuk, hogy lehet nem meghallani a nép szavát, nem kell lemondani, hiába követelik. Az ő példáján bátorodva követik el pofátlanul, cinikusan a nyílt színi hazugságokat, tolvajlásokat. Leszarják, hogy ez a sok gyerek kint kiabál az utcán, a dagadékok felfuvalkodottan pöffeszkednek valamelyik lopott kastélyuk dzsakudzijában. Ha tudtam volna, hogy esetleg az ő vérük lesz az “igazi” rendszerváltás ára, a magamét adtam volna inkább.

Oktogon
Oktogon
Share

Karácsony napja

Share
Óbuda felé
Óbuda felé

Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. “Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” “Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; “Elzártad a gázt Ágikám?” “Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” “A csap nem folyik?” “Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; “Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.

Egy másik híd
Egy másik híd

Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.

Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.

Külváros
Külváros

Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. “Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár  szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.

Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-

Úton
Úton
Share

Még egyszer a könyvekről

Share

Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.

Share

Az orvosom

Share

Az orvosom
Az orvosom, a fiam, Dr. Ostoros András mindig azt mondja, hogy több nyomós oka is van annak, hogy nem tanácsos az orvosnak a hozzátartozóit kezelni. Én meg mindig azt válaszolom erre, hogy kiben bíznék meg jobban, mint benne, akinek már akkor a kezébe tettem az életemet, amikor kisgyerekként végiglátogatta vérnyomásmérőjével a családtagokat, szomszédokat, ellenőrizte és a betegkartonra feljegyezte az értékeket. Kikérdezett bennünket az általános állapotunkról, alvásunkról, álmatlanságunkról, has-és fejfájásunkról. Meghallgatta a szívünket, a tüdőnket és jó tanácsokkal látott el bennünket az életvitelünkre vonatkozóan.
Ma is ő az első, akinek elmondom, ha valami bajom van, még akkor is, ha félek, hogy esetleg megijesztem. Amit tanácsol, azt megértem, mert elmagyarázza és betartom, amit javasol, mert tudom, hogy akkor meggyógyulok. Szeretem és tisztelem az orvosom.

Share

Avatás

Share

Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.

Diplomaosztó
Diplomaosztó
Share

WEÖRES SÁNDOR: ÖRÖK PILLANAT

Share

WEÖRES SÁNDOR: ÖRÖK PILLANAT
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Share

Uszoda, de régen

Share

Testvéremmel együtt azok közé az anyukák közé tartoztunk, akik mindig ráértek részt venni az óvoda vagy az iskola által szervezett programokon. Igaziból nem, de életünk során felhalmozott tapasztalataink alapján, annyira féltettük a gyerekeinket, hogy minden program halaszthatóbb volt, mint például elkísérni Andris csoportját a Molnár utcai tanuszodába. Mindenhol ott akartam lenni, ahol el kell kapni, oda kell ugrani, félre kell lökni, alá kell állni, meg kell hűteni, fel kell melegíteni, stb. Soha nem tiltottam meg neki semmit, mert tudom, Uszoda, de régen részletei…

Share