„Nem akartam az eredeti posztot elnehezíteni, a nagyon hosszadalmas elmélkedésemmel, amiben az SzFE-t és Attenborough-t – teljesen önkényesen – egy platformra kerítem.
Amint gyalogoltam a filmművészeti felé, ahová azért járok, hogy rögzítsem a pillanatnyi állapotot és a saját szememmel lássam, hogy hányan támogatjuk a hallgatókat megjelenésünkkel, csendes vagy zajos együttérzésünkkel. A hidegben, esőben, csak a gyerekek kuporogtak a kapu alatt. Más nem volt. Volt időm elgondolkodni a szemforgatás természetéről. Ez nekem régi mániám, hogy ne mondjam – küldetésem – feltárni az emberi természet következetlenségeit.
Részben aggasztott, hogy megint hozzászóltam valamihez a Facebookon, ami nagyobb hullámot vet, mint amivel én meg tudok birkózni, másrészt éppenhogy erősen kapcsolódik a főtémához, a mindenkori fiatalok, mindenkori átveréséhez.
Néhány felnőtt vagy idős egyént leszámítva, akikre nem vonatkozik a fejtegetésem és akiket fura módon, éppen a legkevésbé szeretnek az emberek, hiszen egyáltalán nem trendik, ragaszkodnak régi dolgokhoz, tárgyakhoz és eljárásokhoz egyaránt, egyszerűbb megoldásokhoz, nem gépesítenek, nem digitalizálnak, folytathatnám a sort. Vitatják, hogy megfontolt, tudatos cselekvés lenne részükről, hogy nem autóznak, nem gépesítenek, nem költöznek egyre nagyobb lakásokba és nem cserélik le évente a berendezést, évekig hordják ugyanazt a ruhát és nincs tv előfizetésük. Azt gondolják róluk, hogy hülyék vagy lusták, visszahúzódásukkal nem példamutatók, magatartásuk és elveik még szűkebb környezetükben is értetlenségre találnak. Így nem példák a fiatalok számára.
A mindenkori kormányok, a jövőt csak arra használják, hogy túszul ejtsék a jelent. Először a szülőket, a szülők generációját, azzal hogy elveszíthetik az állásukat, a munkahelyüket, nem tudják felnevelni a gyerekeiket, ha nem szolgálják termeléssel, fogyasztással az éppen regnáló rendszert. Előírják, hogy ide vagy oda járassa iskolába, mert csak úgy lesz belőle a társadalom megbecsült, sikeres tagja.
Megszabják, hogy a jelen szülői, milyen oktatást, nevelést nyújtsanak a gyerekeiknek, hogy azok sikeres pogárokká válhassanak. Jellemzően egy-két generációnyi időnél hosszabban, ezt az ígéretet nem tudják betartani. Ebbe most nem megyek bele.
Most itt vannak „ezek a fiatalok” és szembesülhetnek azzal, amennyiben képesek a konkrét probléma mellett, az általánost is észrevenni,
hogy egyáltalán senkit nem érdekel, sem a jelenük, sem a jövőjük.
Például, vegyük hogy ezt a környezet bulit. Az emberek nem hülyék, pontosan tudják hogy a tetteiknek következményei vannak, rövid és hosszú távúak egyaránt. Mindenki pontosan tudta régen és most is. A környezet rombolók, ennek a tudásuknak ellenére rombolták a környezetet, a jelen környezetvédői pedig, lanyha-álságos környezetvédelmükkel úgy csinálnak, mintha a jövő nemzedéknek javítgatnák a dolgokat.
De ki is csörtett bele, ahogy mondják, az érintetlen természetbe, a civilizációtól megkímélt emberek közösségébe, hogy felfedezze és bemutassa őket a világ számára, ki is taposott bele a szűz hóba, ki is az, aki most is úgy elrepült az aggódva ingatott, vén fejével Csernobilba és cipelte magával az egész stábját és felvette ugyanazokat a képeket, amiket egyébként már láttunk többször is. Megengedem, hogy annyi engedményt tett a vén korának, hogy nem vett védőruhát, hiszen nyilván előbb hal meg, mint a sugárszennyezés megbetegítse.
Járja mostanában egy jópofa mondás, „ugyan mit számít ez az egy műanyag – mondta 7 818 457 528 ember”, miközben eldobta a szemetet. Hát erre gondolok én is. Mindenkinek jár a rendszeres repülőút, mindenkinek jár az elektromos és digitális háztartás, tehát mindenkinek jár minden, senkinek nincs kevesebb joga, ürügye, oka, hogy neki ne legyen meg valamije, ami másnak megvan.
Senki nem gyakorol önmérsékletet, sőt, az értelmiség bizonyos tagjai szeretik magukat és magukhoz hasonlónak vélteket kivételként kezelni, hiszen tanult, okos, három diplomája van, mert ő ért hozzá, mert ő az aki elhozza a megvilágosodást a többieknek, mert erre született, mert ez a dolga a Földön, mert küldetése van. És csak egy nagyon kevés kell hozzá, hogy „tömegbázist”, rajongótábort építsen és egyre többen higgyék el, hogy igazságos az igazságtalanság.
Folytathatnám, hiszen még én is fel tudok sorolni egy pár okot, hogy miért pont nekem kell valamit megkapnom, vagy csak nekem lehet valamit megcsinálnom, pedig én folyamatos önkontroll alatt vagyok. Mégis, mondhatom, szemforgatók vagyunk mindannyian és rá is fogunk b*****. (Mellesleg jelzem, hogy ezt a szónoklatot gyaloglás közben diktálom és b***** szót egész egyszerűen kipontozta a jegyzetfüzet app, amire diktálok. Nos, erről beszélek, erről beszélek, erről beszélek.)
Hát ez az írás, szivárványosan csapongó lett, csak abban bízhatunk, hogy ember nincs, aki el bírja olvasni.
Egy kép többet ér ezer szónál – ugye? A Síp utcában fényképeztem egyet, illusztrálni a mondanivalómat. Itt áll egy gyönyörű épület, valami oknál fogva, nem verték le, nem tették tönkre, nem festették át (el is vagyok bűvölve) az eredeti kerámia burkolatot, de valakik szükségesnek érezték, hogy saját nyomaikat is rajta hagyják az épületen és óvodásoknak való könyvekből kivágott képecskét ragasztóztak az ablakra, ami természetesen néhol elengedett már és így tökéletesen rögzíti a világ állapotát 2020-ban.”
(A Facebookról)