Azon a napon, annak a napnak a rettenetes éjszakáján, azt álmodtam, hogy egy kocsi hátsó ülésén utazom. Tudtam, hová megyek, de az éppen nem volt fontos, nézegettem, álmodoztam. Arra figyeltem fel, hogy a kocsiban utazó többiek, valahogy elég sokan lettek, kiabálnak, figyelmeztetik a vezetőt, hogy vigyázzon, nézze azt az őrültet, hogy mit csinál.
Láttam, amint felpillantottam, hogy az utat teljes szélességében elfoglalja egy hókotróra emlékeztető jármű, amelynek a lapátja még az útnál is szélesebben, mindennél szélesebben kotort egy halomba bármit, ami elé került. Elért bennünket és ellenállhatatlan erővel tolt visszafelé, majd le az útról. Bukdácsoltunk az összegyűlt kupacban, mint egy halom gyerekjáték. Az ajtó még éppen kinyílt, mielőtt végleg meggyűrődve beszorult volna, és én kiugrottam, és talán Andrist is kihúztam magammal, de lehet, hogy az akcióm eredményeképpen mindnyájan kikerültünk a kupacra.
A szemétdomb tetején álltam, a kakas diadalmas öröme – nem kell ez se, alattam a világ minden dolga: házak, autók, eszközök és emberek dobódtak, gyűrődtek, jajgattak, tűntek el és bukkantak elő. Egyedül álltam a világ szemétdomb tetején és nagyon nem akartam ott lenni. De a kupac, ami a lábam alatt egyre nőtt és mozgásával arra kényszerített, hogy, ha nem akarok beledarálódni, lépjek mindig a csúcsára, nem rendelkezett más tulajdonsággal, amin megvethettem volna a lábamat, csak azzal az eggyel, hogy teteje volt.
Anyu 71 évesen és 44 kilósan mindennap beült a Skodájába, elautózott a világ másik végére, gyógyszert kevercselt, mosolygott, tréfálkozott a betegekkel, a kolléganőkkel. Aztán hazaautózott és megfőzte apunak az ebédet, ami hideg volt, büdös volt. „Ezt soha nem szerettem Ágikám, te is tudod, miért ezt csináltad?” Kézzel mosott, mert a mosógép zúgása bosszantotta aput, a saját szobájában teregetett, mert a mosószer émelyítő szagától hánynia kellett apunak, nem takarított, mert a porozást nem tudta elviselni apu, ruhát nem vett magának, mert apunak kell most cipő, fáj a lába és abból a hatvan párból, ami a szobájában várta jobb sorsát, egyik sem volt megfelelő.
„Egész nap egyedül vagyok, nincs kihez szólnom, Ágikám! Te meg ahelyett, hogy sietnél haza, még órákig beszélgetsz a munkatársaiddal” – hangzott el mindennap. Így mindennap egyre későbben kellett elindulni, és egyre gyorsabban odaérni, végül már pillantás gyorsan utazott és pillantás gyorsan dolgozott, hogy növekedjék az idő, még saját magán túlra is, amikor ott ülhet apu kitakarítatlan, büdös, használt papír zsebkendőkkel almozott szobájában, az összepisilt alsónadrágok között, hogy hallgathassa, mi az, amit rosszul csinál.
Olyan lett az életük, mint egy kétpetéjű tojás. A törékeny héjat a bántás is, a segítség is egyaránt széttörte, egyre kevesebbet látogattuk őket.
Az utolsó alkalommal a mama, az unokák hívták így, kikísért bennünket az állomásra. Még volt időnk a vonat indulásáig, a Skodában maradtunk beszélgetni. Hívtam, mint mindig. Apu már sokkal jobban van. Néhány napig egyedül is boldogulna. Gyere fel Pestre, látogass meg minket, pihenj egy kicsit.
Ó, igen tudja ő azt, hogy apu jól van. Semmi baja sincs. Aztán hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az édesanyja annyi idős volt, mint most ő, amikor meghalt. A testvére is ilyentájt halt meg. Vele is így lesz. Kap egy agyvérzést és vége. Mondtam neki: „A testvérednek magas vérnyomása volt. Édesanyád szívbeteg volt, cukorbeteg, rákos. Te teljesen egészséges vagy.”
„Jól van, jól van. Úgy lesz úgyis, ahogy mondja. Na menjetek, mert lekésitek a vonatot.”
Nem is emlékszem, mikor volt azelőtt, ilyen fájdalmas a búcsúzkodás. De azt biztosan tudom, hogy egy kezemen megszámolhatnám, ő hányszor sírt, amikor visszautaztunk Pestre. Ezúttal mind a ketten sírtunk. Talán ez a sírás pecsételte meg a szavait? Vagy olyan bizonyosság volt a szavaiban, hogy elindította bennem a gyász könnyeit?
Néhány nap múlva, két és fél órával a baleset után már újra Veszprémben voltunk. Láthattam még az Istennek azt az ügyes trükkjét, ahogy kiszökteti az igazi lelket a hátsó ajtón és pár nap eszméletlenség örve alatt helyére csempészi a másikat. Jó, elhiszem, hogy valami nagyon fontos elintéznivalója maradt itt. Tudom, kellett neki egy kis tér és lehetőség. De azt hitted, hogy nem vesszük észre, vagy, mert nem hiszünk a test feltámadásában, mindenáron ragaszkodunk hozzá, hogy körünkben maradjon.
A hirtelen elárasztott és nyomás alá került területeken még folynak a munkálatok. A riadóztatott mentők már megkezdték a mentést, a szigetté váltak maguk körül teremtenek rendet, a fehér foltokról mit sem tudunk.
Egy magányos őrt váratlanul ér jelzőkészüléke hívása. Válaszol. Az ő területén minden rendben, kapcsolata él. Andris és én beléptünk a kórterem ajtaján, anyu felpillantott, rám nézett. Ő, rám. Szia! Mondta. Aztán Andrisra. Ő, rá. Szia, Andris! Becsukta a szemét.
Az őr éppen a felismerésnek örült és nem vette észre, amikor a hófehér, gyönyörű tájat elárasztotta a vér.
A húgom, aki röviddel utánunk érkezett, már nem találta ott.
Napokon át feküdt az ágyon egy infúziótól selyem-simára kisimult bőrű, a távoli gyerekkorból ismerős arcú nő. Néha kinyitotta kamillavirág sárga színű szemét. Írisze közepén, mozdulatlan parányi fekete pont a pupilla. Ide-oda néz, ismerős tekintet, a macskám szeme, az állatok szeme. Nyugtalansággal, félelemmel, értetlenséggel elegyes nézés.
Györgyinek egyetlen percig sem volt bizalma. Jó, én még soha nem láttam ilyen betegségtől szenvedőt. Az indián regények hőseit hagytam utoljára, könyvek lapjai közé zártan, ilyen, többhetes eszméletlen kábulatban, hogy majd egy új fejezetben teljesen felépülve, ismét tomahawk alá hajtsák gyönyörű fejüket.
Mert elesett. Mondták. Valószínűleg beütötte a fejét, mert vérzett az orra. A feje nem vérzett. Szólt hozzánk. Mondták. Még válaszolgatott a mentőknek. A mentők már nem tudták vele felvenni a kapcsolatot. Mondták. Teljes sensomotoros aphasia. Mondták. Agyvérzés.
Mégse. Szívelégtelenség miatt rosszul lett, elájult, elesett, betörte a fejét, traumás vérzés az agyszövetben. Mégse. A CT alapján vagy az egyik, vagy a másik. Mindegy melyik. Mondták.
Bármi az ok, ugyanaz a kezelés. Nincs mit tenni. Agynyomás-csökkentés. Élet és halál között van. Hogy mi lesz? Most arra várunk túléli-e egyáltalán. A kisebbik baj, hogy stroke-ja van. Az édesanyja súlyos szívbeteg. Nem tudtak róla? Mondták. A beszéd és memória központ károsodott. Hónapokig tarthat, míg megmondhatjuk milyen mértékben fog regenerálódni. Maguk is észre fogják venni.
Egyetlen pillanatig sem hittem el, hogy onnan vissza lehet térni. Nem evett, nem ivott. Mesterséges táplálás. Orrszonda. De nem engedi betenni. Le kell kötözni. A húgom kioldozta, az orvos kirohant a szobából, mérgesen kiabálva, hogy minden felelősséget elhárít magától.
Katéter. Ha szólok, leeresztik a zsákot, ha szólok, visszakötik az infúziót, hiszen nem ivott egész nap. Ha szólok, kihúzzák a dugót a katétercsőből, mikor kikísérem wc-re. Kell neki, de nem jön, fáj. Mert be van dugaszolva. Sokat tudok már az ápolástanból. Ha szólok, rögtön kitisztítják a kakából, mert kapott hashajtót rögtön, amikor szóltam. Pudingot etetünk vele, amit soha nem szeretett, most szereti. Egész nap bent vagyunk a kórházban. Gyakrabban kéne bejönni hozzá, üzenik, mert csak maguktól fogadja el az ételt. Gyakrabban kéne bejönni, üzenik, mert a gyorsabb javuláshoz szüksége van arra, hogy érezze fontos valakinek.
Szegény anyukám könnyű és méltó halált tervezett magának. Azt hitte, elég lesz, ha kiválaszt egy testvért, hiszen azonos a genetika, azt hitte elég lesz, ha nagyon akarja. Igaziból elég is lett, hiszen ő, aki úgy vágyott apu előtt meghalni, bizonyos értelemben meg is halt. Teste és eltorzult tudata még hozzásegítette aput az utolsó elszámolás megtételéhez. Még egy valami, amit csak ő adhatott. Most nekem segít szembenéznem a halállal, az igazi árvasággal. És nekem vissza kell adnom ebből a sok mindenből valamit. Azt akarom, hogy könnyebb legyen neki. Ha nem is kaphatta meg azt a halált, amire vágyott, de ne kelljen szenvednie. Ezért imádkozom.
Három hetet töltött a kórházban. Egy fiatal mentő kísérte a mentőautóhoz. „Tudod, az a fiatalember” – mesélte sokszor azóta, „aki egészen a lakásajtóig kísért, ő hozott engem haza”.
„Nem megyek szanatóriumba” – mondta, miután az orvosával összefogva sikerült mindkettőjüknek elhelyezést biztosítani Sopronban.
– Nem akarok fehér köpenyt látni, valahogy nem szeretem az orvosokat.
– Megmentették az életed.
– Nem volt nekem semmi bajom. Kicsit lefeküdtem, kipihentem magam.
– Nem költözünk fel hozzátok, még körülbelül három évet élek, jó lesz ez így nekünk.
És, ahogy lassan minden visszarendeződik, és látszólag ott folytatódik, ahol abbahagytuk, a visszarendeződés közben keletkező ösvények, melyek a javíthatatlan régi utakat hivatottak kiváltani, miközben elvezetnek ponttól pontig, új irányokat is engedélyeznek, és ismeretlen tájakra invitálnak, ami barátságos kalandot ígér a közlekedőnek, és fájdalmasan szorítja össze a szívét a szemlélőnek, anyám gyermekeinek, nekünk…