Mintha egy elbírható mértékű fölötti amputáción estem volna át. Egy kábulatban történt operáció után arra eszmélek, hogy tébolyítóan fáj az elveszített rész.
Szerző: Ostoros
Árva
Ünnep
Nincs válasz
Lehet, hogy egyeztettek, lehet, hogy nem. Lehet, hogy azt gondolták, beérem egy válasszal. Tarlós szépen fogalmazott válaszlevelét csatoltam az eredeti bejegyzéshez. Rogánét nem, mert nem válaszolt. Úgy, ahogy nem keresett meg a Pécsi Püspökség sem, akik rátették kezüket Fájth Emília hagyatékára és a kézrátétellel egyidejűleg megígérték, hogy a hagyatékból a családi fényképeket eljuttatják nekem. Én már az ígéret pillanatában tudtam, hogy ez lehetetlen lesz, hiszen az örökség tárgyát képező szekszárdi lakást, már a közjegyzői határozat kihirdetése előtt kiürítették és eladták. Gondolom a néni holmiját kidobálták a szemétbe. Hát ennyit a püspökökről és a polgármesterekről. Egy püspökségnek ugyanannyi eséllyel nincs, nem volt gyerekszobája, mint egy polgármesternek. Egy viszonylag hosszú tanulási folyamat eredménye ugyanis elsajátítani a civilizált viselkedés normáit. Most nem arra gondolok, hogy az ember nem fényképezteti bele magát, családját, beleértve Krumplit, a kutyát is, az önkormányzati újságok minden oldalára, akár többször is. A legjobb nevelést kapott embernek is lehet a hatalma mellé ízlésficama. De egy levélre válaszolni kell, hiszen nem Antinak írtam, hanem a Polgármesternek.
És vagy az írás miatt, vagy különben is… a Püspökségtől megkerestek.
Megint világvége
Lehet, hogy nagyon hippis lesz, amit most írni fogok. Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy a civilizáció már elfeledtette velünk az egyik alapvetést. Egy közösség csak azokat a nem termelő tagjait táplálja, akiktől valamilyen egyéb hasznot remél a csoport számára. Ha nem veszi észre, akkor néhány tolvajt is elbír még, de túl sok nem termelő embert nem tud etetni. Hajdanán elsőül a nyomorékoktól – minek szaporodnának, aztán az öregektől – már nem tudnak szaporodni, aztán a férfiaktól – kevesebb is elég a szaporodáshoz – szabadultak meg. Praktikusan, éhen halasztással, háborúba küldéssel irtották ki őket. A tolvajnak levágták a kezét, így a szelekciós időszakban beleesett valamelyik fenti kategóriába, stb.
Megint elkanyarodtam.
Tehát, a civilizáció teret engedett, sőt dícsérte olyan érzelmeket, mint az együttérzés, az elnézés és hasonlók. Ezek a nemes eszmék erőre kaptak, ha eljött az idejük és elsorvadtak, amikor a túlnépesedés, a tolvajlás, a hatalommal való visszaélés miatt ismét az éhínség fenyegetett. Most, amikor a technikai, technológiai fejlődés olyan ütemben gyorsult fel, hogy ezt még annyira sem képes követni és kiegyenlíteni a társadalom alakulása, mint eddig, várhatóan bekövetkeznek a legnagyobb katasztrófák az eredeti egyensúly visszaállása érdekében. A tudatos életformától elvárható lett volna, hogy amint felismeri tettei következményeinek káros és veszélyes voltát, felhagy azokkal. Néhányan, már korábban, és valaki az utolsó pillanatban, már szólt emiatt. Még kisgyerek voltam, amikor Lorenz azt mondta, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megállj lehet parancsolni az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófának. Halála előtt azt mondta, hogy már késő. Az a kevés ember, akik tudatosan, a környezetüket és egymás vizeit nem zavarva éltek és élnek, kevesek lesznek ahhoz, hogy megmentsék az emberiséget. A mi kis országunk jól modellezi a fentieket. De, úgy látom, hogy most a fosztogatók is ráfaragnak. Fő az aranytojást tojó tyúk, készül az utolsó vacsora.
Tarlós István és Rogán Antal urak részére
Tisztelt Hatóság!
Panasszal, kéréssel fordulok Önökhöz!
Valaha rákényszerítettek, hogy megvegyek egy lerobbant lakást, egy lerobbant házban, aminek a felújítására az egész eddigi életemben megkeresett pénzem sem lenne elég. Rákényszerítettek, hogy alakuljak társasházzá, válasszak közös képviselőt, hogy még egy hatalmi tébolyban szenvedő megtalálhassa hivatását és munka-nélküli pénzkereseti lehetőségét. Hogy még egyet a lusták, dologtalanok közül, nekem kelljen eltartanom. Rákényszerítettek, hogy a nevemben házfelújításra felvett irdatlan pénzt törlesszem (De a hozzájárulásomat, az aláírásommal, sehol meg nem találná senki.), miközben a lakásomban nem tudom kicserélni a konyhabútort. És miközben én nem veszek fel kölcsönt, hogy elkerüljem a bankok kínálta kedvezményes és gyors lefolyású csődöt – miatta – egyre emelkedik a közös költségem.
De, ez mégis, az én lakásom. Az én kicsi, de nagyon drága lakásom. És itt lakom. És bármennyire is nehezemre esik sok mindent elviselnem, ez az én mindig drága életem. És azt gondolom, hogy nem az a megoldás, hogy hagyom magam elüldözni, ahogy az évek során egyre több kimondott és kimondatlan ígéret megsemmisül, és hovatovább kibírhatatlanná válik a város, hanem végül felveszem a kesztyűt, és, hogy a most trendi szóhasználattal éljek, elkezdek harcolni egy élhetőbb Belvárosért.
Én itt alszom. Itt kell kipihennem magam. Itt kellene kipihennem magam, hogy másnap el tudjak menni – dolgozni. A fiamnak itt kellene felkészülnie, hogy sikeresen tehesse le a vizsgáit, hogyha majd nem is olyan sokára vele száguld a mentő, vagy a kezei közé kerülnek a sürgősségin, akkor tudja, hogyan mentsen életet. Anyukámnak itt kellene békességben eltöltenie – ami még hátra van – az életéből. Nekem csendet, nyugalmat, hűvös vagy éppen meleg szobát kellene biztosítanom számára, hiszen ő mindenét nekem adta. Ehelyett én mit adok nekik?
Hajnalban a kukásautó dübörgését. A ház előtt megálló troli bájgúnár-hangú utcanév-bemondójának recsegését, az ajtózáródást jelző dallamtalan dallamcsengő hangja mellett és az alkoholisták és hajléktalanok reggelig tartó ordítozása mellett, a Bajcsyn száguldozó terepmotorosok, mentők, tűzoltók, közlekedési felügyelők, nagyfejűeket szállító, sötétüveges VIP autók szirénázó dodekafóniája mellett, most már az aláfestő zeneként felzárkózott, hétvégén reggeltől estig berregő helikopter, vagy Forma 1-es autók gumiégető figurázásának hasonlíthatatlan lármáját is.
Az elviselhetetlen hőség miatt nem teszek szemrehányást, hanem a 30 fokos lakásomat tekintem az alapnak, ahonnan a panaszlevél szárnyra kel. (Megjegyzem, tehetnék, hiszen nemrég hallottam a televízióban egy nyilatkozatot arról, hogy semmibe véve bizonyos szakértők ellenvetéseit, Budapest egyik fő szélcsatornáját eldugították toronyházak beleépítésével. Nem hiszem, hogy arccal, névvel vállalt riportban, kitenné magát egy mérnök annak, hogy hazudik vagy téved. És nem téved, mert a kereszthuzat nevű jelenség, ami valaha úgy csapott be ajtót, ablakot, hogy alattam, a másodikon, Singer néninél megmozdult a csillár – megszűnt. Igaz, cserébe minden csillár, mindig mozog, az alánk épített metró miatt. Még egy jelenség, ami növeli a szorongásszintemet.)
Biztos vagyok abban, hogy sem mint magyar filmes, sem mint kerületi lakos, nem leszek haszonélvezője annak, hogy Willis itt menti meg a világot, vagy a Vodafone színeiben pompázó Jenson Button itt égeti a gumit a Kálmán Imre utca sarkán, ami a hídak alatt átrepülő pilótákat illeti, a Red Bullnak még a szagát is utálom.
Pedig, gondolom, hogy busásan megfizették, hogy egy patinás, történelmi városrész legyen a háttér ehhez az akciófilmhez. Hiszen a jó, amerikai filmesek tudják, milyen sokat számít a hitelesség. Hogy ez nem díszlet, a helyszínen valódi emberek élnek.
Egyrészt busásan megfizették, kicsinyes és pénzéhes ügyintézők elvárása szerint. Másrészt Budapestnek nyilván nem kellene New Yorkot, vagy Moszkvát játszania, ha a megrendelők az eredeti helyszínt ki tudták volna fizetni, ha az eredeti városok eladók lettek volna, ha az ottani lakók egyáltalán megengedték volna a forgatást. De, a világ demokratikus berendezkedésű civilizációiban a lakosok küldöttei, a képviselőik pontosan tudják, hogy mi a dolguk. Még a harmadosztályú, amerikai családi filmekből is tudjuk, hogy a közösség érdekei győznek a gaz, pénzéhes befektetők, multik, vagy más nyerészkedők érdekei fölött. Nincs annyi pénz, amennyiért a hétvégi pihenőnap kiárusítható. Nincs annyi pénz, amennyiért vasárnaponként helikopter düböröghet belvárosi gangok fölött.
Egy olyan országban, ahol nemrégiben, nagy szemforgatások közepette, még az üzletek hétvégi nyitva tartásának lehetősége is megkérdőjeleződött, éppen a fenti szempontok – a dolgozók pihenőnapjának, a családok együtt töltött idejének biztosítása – figyelembevétele miatt, hogyan volt lehetséges ezt a környezetszennyezést legalizálni?
Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy ki írta alá a forgatás engedélyezését az én nevemben, az én bőrömre! Bepillantást kérek, az amerikai filmesekkel kötött szerződésbe és látni szeretném az elszámolást a bevételről!
De legjobb lett volna, ha az én lakásomat, az én egemet a fejem fölött, az én utcám maradék csendjét, az én általam sokszorosan kifizetett hétvégémet, senki bérbe nem adta volna. Mert nincs joga hozzá! Senki nem kérdezte, hogy hozzájárulok-e, hogy az életemet filmforgatás céljára, ha átmenetileg is, de bérbe adják. Kikérem magamnak!
Kérem a részemet és kártérítésre is igényt tartok az ellopott hétköz-és vasárnapjaimért!
Akinek ez jó üzlet, az adja ki a saját lakását Forma-1 futamok bonyolítására. Nyilván van neki másik, ahol addig meghúzhatja magát. Talán abból a pénzből, amit egy előző, ügyes húzásával nyúlt le… tőlem… tőlünk!
De, az én életem, még mindig drága!
Bízom abban, hogy levelem értő és megértő fülekre talál. Tájékoztatom, hogy levelemet és a válaszlevelüket is, a környéken szétosztom a lakók között, és megjelentetem internetes fórumokon. Várom válaszukat!
Tisztelettel,
Catalogus Rerum
Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet
(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet
Foci
Úgy láttam, hogy tegnap este a kancellár nagyon büszke volt a csapatára és a csapat is rá. Már a meccs előtt! Úgy bíztak egymásban; a csapat, a kancellár és a nép, hogy a sárga irigység evett. Szerettem volna német nép lenni. Szerettem volna, ha egy olyan csapatom van, akinek tagjaira még kislány korából emlékszik egy nem is focirajongó, magyar nő. Sepp Maier, Franz Beckenbauer. Nem mondom, hogy nem gondolkoztam a nevén 20 percet, de eszembe jutott. Szándékosan nem néztem meg az interneten, kíváncsi voltam, hogy tényleg emlékszem-e? Gerd Müller, aki egyszer háttal-hanyatt belőtt egy gólt. Saját szememmel láttam. Egy csapatot szeretnék, ahol folytonosság van, ahol a csapatkapitány dönti el, hogy ki focizik, ahol a tagok örülnek és büszkék, hogy együtt játszhatnak. Amelyikben nem egy embernek kell megváltani a világot, mint annak idején nálunk, szegény Törőcsiknek, vagy ha igen, lásd Ronaldó, akkor az egész csapat neki, vele játszik. Azért csodálatos játék egy football EB, vagy VB, mert azonnal kiderül belőle, hogy milyen nép küldte el a csapatát. Így aztán, tényleg a nép nyeri a kupát. A volt szocialista országok, a rendező népek is jók voltak. Ügyes reklámokat szerkesztettek magukról a közvetítések elejére, imponálóan jól épített, vonzó városokat mutattak, barátságos embereket és gyönyörű stadionokat. Én azt hiszem a II. Világháború őket is akkor rongálta meg, amikor bennünket. Na jó, leegyszerűsítettem, de lehet, hogy ők nem négy-nyolc éves ciklusokban mérik a történelmüket. A kis csatácskákat, pofozkodásokat ők is eljátsszák, de az építkezésből nem engednek. Persze lehet, hogy titokban, lent a mélyben, nálunk is épül a négyes metró és egy új világ.