„KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.
SzM: Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”
Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.
Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)
