Kategória: Mindenféle

A szívem megszakad, amikor előkerül egy addig még sosem látott kép. A táskája megvan. Abban őrizgette ő, aztán apu a megmaradt papírjait. Azt gondolom, hogy ez az egy táskája lehetett egész életében. Elég egy táska egy élethez. Ezek szerint. Vagy, volt sok, de pont ezen az előkerült képen, pont az van, amit most itt őrizgetek a szekrényben. Nem hiszem. Nem tudom, hogy ki áll mellette. Nem tudom, hogy ki a fényképész, akinek az árnyéka belóg a kép bal sarkába. Vagy jobb sarkába, ha onnan nézzük, ahol ők állnak. Biztosan tudom, hogy apu a fényképész. Nagyon hasonlít a mozdulata. A háttérben valaki távolodik. És még egy nő van a képen. Nem tudom, hogy hol lehet ez a töredezett betonút.

Álmodtam.

És azért kell erről írnom most, mert visszasüppedve a félálomba, láttam magunkat Kelenföldön, a bérelt lakásban, ahogy kinézek az erkélyen és Robi lentről integet, hogy majd munka után jön haza, most siet vissza dolgozni. És ez a pillanat a tökéletesség pillanata volt. A második legboldogabb pillanat az életemben. Anyunak, Andrisnak, Robinak volt külön szobája. Nekem volt sok munkám és mindent ki tudtam fizetni könnyűszerrel. Igaz, éppen megoperálták a térdem, ezért nem tudtam Andrist elkísérni a kórházba, ahová egy allergiás roham miatt kényszerült. De tudtam hívni taxit, aki gondosan elszállította, fel tudtam hívni az unokabátyját, aki csapot-papot faképnél hagyva jött, hogy hazahozza őt a Szent Imre kórházból. Éppen látogatóban volt nálunk az anyja, a testvérem Györgyi és testvére Anna. Ebben a megállított pillanatban jelen van mindenki, akit szeretek. Ott voltak körülöttem és elégedettek voltak a sorsukkal.

Ma hajnalban ráébredtem, hogy akkor egy mitikus pillanat részese voltam. Összefoglalták és összegyűjtötték nekem az istenek a boldogság esszenciáját, hogy emlékezhessek. A boldogság felismerésének a pillanata, egyben a boldogság elveszítésének a pillanata is. Robi soha többet nem jött haza.

Hamarosan visszaadtuk Lénát, szeretett kutyámat az eredeti gazdájának. Andris, nagy örömére elhagyta Szegedet és visszajött Pestre, de ezzel meg is szűnt az önállósodni kezdődött élete. Visszaköltöztünk a kicsike lakásunkba, ahol egyre rosszabbul éreztük magunkat.

Egy évvel ezelőtt meghalt  anyu.

Ma, a hosszúra nyúlt ősz után, végre leesett az idei, első hó.

Erről eszembe jutott az utolsó tél, amikor még több napig havazott és a házmesterek hiába sózták-borsozták, kaparták, lapátolták, nem tudták eltüntetni a puha, fehér takarót még a városok utcáiról sem. Akkor Veszprémben laktunk. A kisfiam első tele volt. Takarókba bugyolálva, felhúzott kasú, mély kocsiban aludt a fák alatt. Az ágakra vastag prémként kapaszkodtak a hó mancsok. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ne zuhanhasson rá a hó, de mégis nyugtalan voltam. Úgy döntöttem, hogy ott őrködöm mellette, amíg alszik. Nézegettem a szépségessé lepett tájat és nem sejtettem, hogy sokáig nem látok ilyet.

Még szánkózni sem tudtam elvinni sokáig. Egyszerűen nem volt tél. De legalábbis nem a megszokott és elvárható jellemzőkkel. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni a hó. Öt éves lehetett. Nem mertem megkockáztatni, hogy csak másnap vegyünk szánkót. A Keletinél volt egy  sportáruház. Azonnal odamentünk, megvettem a legnagyobb szánkót és hazahúztam rajta. Másnapra már megint szürke volt minden.