Kategória: Mindenféle

Ma, a hosszúra nyúlt ősz után, végre leesett az idei, első hó.

Erről eszembe jutott az utolsó tél, amikor még több napig havazott és a házmesterek hiába sózták-borsozták, kaparták, lapátolták, nem tudták eltüntetni a puha, fehér takarót még a városok utcáiról sem. Akkor Veszprémben laktunk. A kisfiam első tele volt. Takarókba bugyolálva, felhúzott kasú, mély kocsiban aludt a fák alatt. Az ágakra vastag prémként kapaszkodtak a hó mancsok. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ne zuhanhasson rá a hó, de mégis nyugtalan voltam. Úgy döntöttem, hogy ott őrködöm mellette, amíg alszik. Nézegettem a szépségessé lepett tájat és nem sejtettem, hogy sokáig nem látok ilyet.

Még szánkózni sem tudtam elvinni sokáig. Egyszerűen nem volt tél. De legalábbis nem a megszokott és elvárható jellemzőkkel. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni a hó. Öt éves lehetett. Nem mertem megkockáztatni, hogy csak másnap vegyünk szánkót. A Keletinél volt egy  sportáruház. Azonnal odamentünk, megvettem a legnagyobb szánkót és hazahúztam rajta. Másnapra már megint szürke volt minden.

előkerült egy régi kedvenc

Azért jó egy nem túl látogatott blogot írni, mert úgy érezhetem, hogy bár nem a falaknak beszélek, de mozgalmat biztos, hogy nem indítok. Leírhatom a rémisztő tapasztalataimat, amik lehet, hogy csak engem rémítenek. És, ha néha jó dolgok történnek, annak itt örülhetek.
Nem hiszem el, hogy hány éve asszisztálok ahhoz a baromsághoz, hogy fennmaradhassanak és virágozhassanak az olyan kifejezések, mint a személyi jövedelemadó besz.számla kifizetőt terhelő, vagy szociális hozzájárulási adó besz.szla., egészségbizt. és munkaerő-piaci jár.kifizetőt terhelő,nyugdíjbiztosítási alapot megill.bev.kifizetőt terhelő. Könyvelőket és a apehnavos hivatalnokokat fizetek azért, hogy egyre újabbakat gyártsanak ennek az ismeretlen nyelvnek a szavaiból. Hónapról-hónapra egyenként átutalom a fenti címekre az ilyen-olyan összegeket, tudva, hogy ugyanabba a feneketlen bendőbe hullik a pénzem. Ahogy a nagymamám mondta, amikor a levesestányérból kérte a mákostésztát, hogy egy helyre megy. És tényleg! De, ahogy ebéd után a kiscseléd mosogatnivalója halmozódik, úgy halmozódnak valahol, valakinek az átutalásaimért levont pénzek is, ugyanott, ugyanabban a bendőben. Szégyellem magam, hogy kényszerű részvételem legitimálja ezt a világraszóló idiotizmust, ezt a minden képzeletet felülmúló abszurdizmust…aztán már csak mormogva, hogy a jó… k
Fel fog-e nőni valaha is az ember? Vagy csak tipródik körbe-körbe, hogy valamivel nagyobb terület jusson neki.

Levontam a következtetést. Budapesten nincs tömegközlekedés. Ritkán jönnek a járatok. Konkrétan a 233 és 133, plusz ilyen-olyan betűk buszokra gondolok. Ha jönnek, akkor tízből kilenc; garázsmenet. Tehát, elkanyarodik a céltól, mármint az én célomtól és át kell szállnom arra a buszra, a 33-ra, amit ugyancsak egy átszállással, ugyanonnan elérnék. Az viszont már ostorozásom eredménye, mert ráírják, illetve beordítják, hogy a tízből kilencszer, ezt időben megtudom és nem csak a garázsban veszem észre. Másrészt, ha jön, akkor úgy utazom, mintha egy elgázosítás alatt álló disznóólba szálltam volna fel. A nagyérdemű publikum fele reggelizik, másik fele az otthon felejtett zsebkendője miatt van bajban. Nem csodálkozom, hogy aki teheti, fittyet hányva a fenntartható fejlődésre, a benzin árára és káros hatásaira, a parkolás magas költségeire, ragaszkodik ahhoz, hogy autójában egyedül ülve, néha-néha kiszabadulva a dugók fogságából, lovát megugrassza és átgázoljon bárkin – így állva bosszút minden sérelméért – aki az útjába kerül. Magam szűkebb környezetéből kiindulva úgy látom, hogy hiába csókos cuki valaki, alkalmatlan emberek sem közlekedést, sem várost szervezni nem tudnak. Még szerencse, hogy a sofőr képes megkülönböztetni a kormányt, a féktől. Egyenlőre.

„A törvény előtt minden polgár egyenlőnek számított, de nem mindenki számított polgárnak.”

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember)