Azzal, hogy elkezdtük használni a Google Drive-t, az emberiség régi feladata megoldódni látszik. Amire az enciklopédisták kísérletet tettek, hogy egy halomba hordják a tudást, amiről Asimov megírta, hogy fedősztori, most végre elkezd gyűlni, egy mindenki számára hozzáférhető helyen, az egyénekbe rejtett gondolat. És majd, amikor az ember végre felismeri, hogy a pin kódok és jelszavak elzárják a többiektől és engedi, hogy megismerjék, mert ráébred, hogy egy tudás van és az közös, akkor végre megtudhatjuk, hogy mi dolgunk van a világban. Milyen parancsnak engedelmeskedünk…
Kategória: Mindenféle
Világvége, késésben…
Tegnap kimentem megnézni a nemzet gödrét. Bevallom nem hittem el, hogy a hírekben és a Facebookon posztolt képek és mondókák igazak lehetnek. Azt gondoltam, hogy a szokásos költői túlzásokra ragadtatják magukat kétségbeesett polgártársaim – épp úgy, ahogy én is szoktam. Rémülten láttam, hogy minden szó igaz. És most jön az ár. Nincs Wesselényink, nincs Kárpáthy Zoltánunk, már Latinovitsunk sincs.
Viszont rájöttem, hogy kire gondolt Nostradamus, amikor az Antikrisztus eljövetelét emlegette.
Így néz ki a Duna felülről – Fotók – Fotó, videó – Pécsi STOP.
Beszorult pillanatok
Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.
Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.
Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.
Idő
Az idő eltett darabkái befőttesüvegekben dunsztolódnak. Az éléskamra polcai közt körbe lehet járni és újra megcsodálni a frissnek látszó pillanatot. Három alak, két gyerek és az anya, a nagyszobában, a csukott ajtót támaszul használva kézenállást próbálgatnak. Az anya épp csak egy vonással magasabb még, mint a lányai. De érződik, mindjárt a fejére nőnek. Ő a legügyesebb, ő tényleg tud kézen állni. A gyerekek minduntalan felborulnak és csak nevetgélve gurulnak ide-oda. Aki szorongós, az félhet, hogy mi lesz, ha benyit valaki, épp akkor, amikor az ajtó tartja a próbálkozót. Ha rányílik a kezére az ajtó? Az irigykedősnek van oka elégedetlenkedni a saját teljesítményével. De hiába, így sem megy jobban. Ez mind én vagyok. Mégis nagyon szép és boldog ez a pillanat. Mostanában, úgy ülök a jelenet közepén, mintha csak egy 3D-s moziban lennék. Hát ennek az ideje is elérkezett, az idő csalóka természetéről elmélkedem. Itt a befőttesüvegben örökké tart a gyerekkor. Úgy, mint amikor gyerekként örökkévalónak tartottam.
Teremtés
Most látom, hogy a paradicsom mellett a banánt is újra kell teremtenie Istennek. Hacsak nem, az Elveszett Paradicsomban megőrizte az eredeti géneket. Remélem!
