Kategória: Mindenféle

„A törvény előtt minden polgár egyenlőnek számított, de nem mindenki számított polgárnak.”

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember)

Rongyok, cserepek, isa por és homu vogymuk…

Mostanában megint nagyon sokat szorongok. Főleg éjjel, amikor nem alszom. Egészen tapintható, szinte szagolható közelségbe kerülnek álmomban, vagy félálomban inkább, mint egy hallucinációban, olyan kézzelfoghatóan jelennek meg veszprémi emlékek. A bútorszöveteket szoktam érezni, nagyon-nagyon közelről látni, nagyon-nagyon intenzíven érzem az illatát. Anyu kedves növényei, a nagyszobában az ablak alatt, amíg élek, ők is élni fognak. Az a nagyon dús páfrány, ami többször haldokolni kezdett és mielőtt végleg tönkre ment volna, még egyszer, utoljára hatalmas lombkoronát növesztett. Aprólékos mintáját, részleteiben látom magam előtt, annak a csipketerítőnek, ami alatta volt. Valamilyen kovácsoltvas és üveg állványon. Nagyon érdekes, hogy amikor hívatlanul felidéződik bennem, akkor kristálytiszta, erőteljes képekben jelenik meg. Ha most megpróbálok ráemlékezni, hogy konkrét leírást adjak róla, akkor lemerül a homályban. A terv megvalósítása, hogy leírom, hogy megőrizzem magamnak, hogy örökítsem a jövőnek, lehetetlenné válik. Mintha a nappal, az agyam egy másik részének engedi csak a működést. A 3D-s emlékek vetítése, csak éjszaka és nem is bármelyik éjszaka lehetséges.

Azt hittem, már megint azt hittem, hogy a lehetőségekhez képest, aránylag jó helyen vagyok.

De ma, egy munkatársam, azt mondta a rezidensekre, hogy “a rohadékok”.

Az általánosítás, az egy kalap alá vétel, a kollektív bűnösnek bélyegzés,  kifejezetten ízlésem ellen való vétek. Megsértődtem. A szó eredeti jelentését értve. Felhorzsolódtam. Úgy éreztem magam, mintha kijelentette volna, hogy minden cigány rohadék, vagy minden meleg rohadék, vagy minden nő rohadék, vagy minden gyerek rohadék. Talán értitek, hogy gondolom.

Nem mellesleg,  többszörösen érintett vagyok. A családban végignéztem két gyerek munkáját is, akik minden idejükben, teljes erőbedobással készültek az orvosi egyetemi felvételire, hogy aztán egyetemi hallgatóként, éjt nappallá téve tanuljanak, a lehető legjobb eredményért. Aztán kórházakban, mentőszolgálatnál önkénteskedve, 24 órázva, 36 órázva, életeket mentettek, mentenek, gyógyítanak.

Lehet, hogy van olyan orvos, aki megölte a kollégám hozzátartozóját, vagy legalábbis nem gyógyította meg. Lehet, hogy felkészületlen volt, de az is lehet, hogy egyszerűen nem volt mindenható. Hiszen, tényleg vannak menthetetlen betegek. Gondolom. Ha egy orvos hibázik, vagy bűnöző, akkor éppúgy kijár neki a büntetés, mint bárki másnak. Meg lehet vádolni, be lehet perelni, le lehet csukatni, vagy meg lehet veretni, kinek-kinek ízlése szerint. De, csak őt!

Mit jelent az, hogy minden rezidens rohadék? Mit várhatok ennek az elnyomorított országnak az átlagpolgáraitól, ha a felsőfokon iskolázott, látszólag civilizált, látszólag liberális munkatársam nem értette meg a fenti gondolataimat?

Most már nagyon rosszul érzem magam…

A vetítés előtt hosszan, részletekbe menően figyelmeztetnek, hogy mennyi és miféle baj érhet. Ha vállalom, hogy nyakam szegem, amikor kizuhanok az ülésből, mert epilepsziás roham tör rám, akkor maradjak, viszont, ha már így döntöttem, akkor eszembe ne jusson vetítés közben távozni. Szépen várjam meg, amíg a film végén felkapcsolják a villanyt. Az ijesztgetés, mesteri felütéssel kezdődik. Igaz, hogy a nejlonzacskó a fejre húzva fulladást okozhat, ezúttal elmarad. De a profi, amerikai filmesek már egyetlen, pici részletet sem tudnak elrontani. A technológia tökéletes. A szerkezet, vágás, dramaturgia, a már többszörösen kipróbált és bevált minták alapján készül. A szereplők; rajongott sztárok. Az egész; egy hibátlan, színes, szagos, asztal-és széktáncoltatós “hangjátékot” láttam. Jól esett a földet érés…

Azzal, hogy elkezdtük használni a Google Drive-t, az emberiség régi feladata megoldódni látszik. Amire az enciklopédisták kísérletet tettek, hogy egy halomba hordják a tudást, amiről Asimov megírta, hogy fedősztori, most végre elkezd gyűlni, egy mindenki számára hozzáférhető helyen, az egyénekbe rejtett gondolat. És majd, amikor az ember végre felismeri, hogy a pin kódok és jelszavak elzárják a többiektől és engedi, hogy megismerjék, mert ráébred, hogy egy tudás van és az közös, akkor végre megtudhatjuk, hogy mi dolgunk van a világban. Milyen parancsnak engedelmeskedünk…

Tegnap kimentem megnézni a nemzet gödrét. Bevallom nem hittem el, hogy a hírekben és a Facebookon posztolt képek és mondókák igazak lehetnek. Azt gondoltam, hogy a szokásos költői túlzásokra ragadtatják magukat kétségbeesett polgártársaim – épp úgy, ahogy én is szoktam. Rémülten láttam, hogy minden szó igaz. És most jön az ár. Nincs Wesselényink, nincs Kárpáthy Zoltánunk, már Latinovitsunk sincs.
Viszont rájöttem, hogy kire gondolt Nostradamus, amikor az Antikrisztus eljövetelét emlegette.

Így néz ki a Duna felülről – Fotók – Fotó, videó – Pécsi STOP.

Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.

Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.

Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.

Az idő eltett darabkái befőttesüvegekben dunsztolódnak. Az éléskamra polcai közt körbe lehet járni és újra megcsodálni a frissnek látszó pillanatot. Három alak, két gyerek és az anya, a nagyszobában, a csukott ajtót támaszul használva kézenállást próbálgatnak. Az anya épp csak egy vonással magasabb még, mint a lányai. De érződik, mindjárt a fejére nőnek. Ő a legügyesebb, ő tényleg tud kézen állni. A gyerekek minduntalan felborulnak és csak nevetgélve gurulnak ide-oda. Aki szorongós, az félhet, hogy mi lesz, ha benyit valaki, épp akkor, amikor az ajtó tartja a próbálkozót. Ha rányílik a kezére az ajtó? Az irigykedősnek van oka elégedetlenkedni a saját teljesítményével. De hiába, így sem megy jobban. Ez mind én vagyok. Mégis nagyon szép és boldog ez a pillanat. Mostanában, úgy ülök a jelenet közepén, mintha csak egy 3D-s moziban lennék. Hát ennek az ideje is elérkezett, az idő csalóka természetéről elmélkedem. Itt a befőttesüvegben örökké tart a gyerekkor. Úgy, mint amikor gyerekként örökkévalónak tartottam.