Kategória: Mindenféle

Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

Úgy láttam, hogy tegnap este a kancellár nagyon büszke volt a csapatára és a csapat is rá. Már a meccs előtt! Úgy bíztak egymásban; a csapat, a kancellár és a nép, hogy a sárga irigység evett. Szerettem volna német nép lenni. Szerettem volna, ha egy olyan csapatom van, akinek tagjaira még kislány korából emlékszik egy nem is focirajongó, magyar nő. Sepp Maier, Franz Beckenbauer. Nem mondom, hogy nem gondolkoztam a nevén 20 percet, de eszembe jutott. Szándékosan nem néztem meg az interneten, kíváncsi voltam, hogy tényleg emlékszem-e? Gerd Müller, aki egyszer háttal-hanyatt belőtt egy gólt. Saját szememmel láttam. Egy csapatot szeretnék, ahol folytonosság van, ahol a csapatkapitány dönti el, hogy ki focizik, ahol a tagok örülnek és büszkék, hogy együtt játszhatnak. Amelyikben nem egy embernek kell megváltani a világot, mint annak idején nálunk, szegény Törőcsiknek, vagy ha igen, lásd Ronaldó, akkor az egész csapat neki, vele játszik. Azért csodálatos játék egy football EB, vagy VB, mert azonnal kiderül belőle, hogy milyen nép küldte el a csapatát. Így aztán, tényleg a nép nyeri a kupát. A volt szocialista országok, a rendező népek is jók voltak. Ügyes reklámokat szerkesztettek magukról a közvetítések elejére, imponálóan jól épített, vonzó városokat mutattak, barátságos embereket és gyönyörű stadionokat. Én azt hiszem a II. Világháború őket is akkor rongálta meg, amikor bennünket. Na jó, leegyszerűsítettem, de lehet, hogy ők nem négy-nyolc éves ciklusokban mérik a történelmüket. A kis csatácskákat, pofozkodásokat ők is eljátsszák, de az építkezésből nem engednek. Persze lehet, hogy titokban, lent a mélyben, nálunk is épül a négyes metró és egy új világ.

… és akkor elérkezett 2016. 03. 23.

… senki sem látott semmit, ami normális, hiszen otthon tévéztek

Mi lehet az elagyalt, arab sakkozókkal?
Talált egy szemtanút az ügyészség – webbulvar.hu.
sakkozok-megverese-ket-rendor-gyanusitott-lett.

Újra a hírekben. Nem jönnek Magyarországra, a tárgyalásra. Vajon, miért? Talán, mert kellemetlen emlékeik vannak?

a cikk

Átutazóban a tv csatornákon, így akarva-akaratlan az M1-t is érintve, azt vettem észre, hogy hasonlóképpen a Budapesten való átkeléseimhez, Gundel Takács vált a közszolgálat egyedüli letéteményesévé a bankok óriásplakátjaitól kezdve, az Árokszéli Vetélkedőig. Most a focipályán küzdőket is az ő gyógyíthatatlanul bő-és mellébeszédű kommentálásában élvezheti, aki nézi és hallgatja. Úgy látom, hogy ez a mi tízmilliós népünk sem politikusból, sem tévésből évek óta nem enged a napvilágra keveredni annyit, amennyi valójában reprezentálhatná őt. Nyilván ez is valamiféle szocialista beidegződés.
Viszont a National Geographic-ból megtudtam, hogy egy esetleges földönkívüliek inváziója esetén, én, aki ugye egy nagyvárosban élek, kerüljem el a főbb utakat, amikor vidékre akarok menekülni és vízi úton jussak ki a városból. Hát, ha most lenne egy ilyen invázió, vagy világvége, amúgy sem bíztató a helyzetem a térdem miatt, ami nem gyógyult meg. Ez nem az a térd, aminek az operációjáról örvendezve beszámoltam, hanem a másik, ami felől nincsenek jó híreim. De nincs több térdem, tehát ennek a témának legalább sikeresen a végére értem.
Tehát, nem elfelejteni, hogy vidéken nagyobb az esély és a Dunán kell lecsorogni. A csónak éppen szűk keresztmetszet, de mihamarabbi beszerzése, elsőbbséget élvez, az elsőbbséget élvező beszerezni valók hosszú listáján.

Ma fél egykor leesett egy férfi a 49-es villamosról, a Móricz Zsigmond körtéren. Mi utasok az ablakból néztük az előadást. A megálló már üres volt, a férfi a földön hevert. Kénytelen voltam leszállni, mert senki nem mozdult. A villamos vezetője megkönnyebbülten becsukta az ajtókat és elindult. Közben még egy járókelőben felébredt és/vagy kialudt a megfelelő ösztön, így ketten próbáltuk talpra állítani. Sok mindenét összetörhette, nem is erőltettük tovább. Hívtam a 112-t, aki átirányított a mentőkhöz, ahol azt mondták, hogy jönnek. A másik, magamkorabeli – nyilván, valaha még az úttörőnyakkendő becsületére felesküdött emberi lény – ekkor távozott. Felbukkant két parkolóőr. Jóindulatúnak mutatkoztak, rájuk bíztam a sérültet és eljöttem dolgozni.
Ima: Csak egy olyan legyen, mint én… mindig ott, ahol éppen én vagy szeretteim kerülnek bajba!

… hogy ott folytassam, ahol abbahagytam… Ha én lennék a BKV, egyáltalán nem csodálkoznék azon, hogy ilyen sok év el nem végzett munka után csődbe mennék. De még egyszer, utoljára megpróbálnám rendbe hozni a dolgokat. Ha én olyan nagy bajban lennék, mint a BKV, összehívnám a dolgozóimat és megmondanám nekik, hogy ezentúl ők lesznek az utasokért és nem az utasok lesznek az ő fizetésükért. Elmagyaráznám, hogy mit jelent az a szó, hogy szolgáltatás. Aki nem értené meg, nem kutatnám az okát, hogy miért, annak felmondanék.

Visszakanyarodom a schmittelésre egy újabb kör erejéig. Ahogy itt fújunk – jó, már nem annyira – Pálgium bácsira, egy árva megjegyzést sem hallottam arról a derék, magyar rendezőről, aki szintén csak a törzsanyagot emelte át – igaz nem egy-két, hanem számos eredeti alkotótól – a filmjéhez. Csak a színészeket, csak a jeleneteket, csak a rendező, az operatőr és a többi stábtag munkáját lopta el. Sőt, némely üdvözlő kritikák, mintha a máskor gyengének mutatkozó, de most túl szilárdan ellenálló szerzői jogi védőhálót kárhoztatnák azért, hogy nem lesz hozzáférhető a film a széles közönség számára. Nem hiszem, hogy van a földön olyan vágó, rendező, akit ne kísértett volna meg a gondolat, hogy összeollózzon az általa látott készekből egy új filmet. Nem hiszem, hogy van olyan promó vágó, akinek a számítógépe mélyén ne lapulna egy-két montázsfilm, a keze között megfordult játékfilmekből. De, az etikusabbaknak eszébe sem jut kiállni velük a világot jelentő deszkákra, beérik azzal, hogy a barátaik jópofának tartják őket.

Valami érvszerű ellenvetés?

(Én például át szoktam vágnia  a 24-t , mert nagyon szeretem, de egyre jobban unom és egyre több részletet kell kihagynom, rövidítenem, hogy újra meg tudjam nézni. Naná, hogy egyre jobb lesz!)

Milyen primitív nép vagyunk. Barlangpingáló őseink előre szégyenkeztek miattunk.

Nem várt érdeklődés mutatkozott hó elején a BKV bérletszelvényei iránt. Némelyik vásárló 20 percet is sorban állt, hogy egy szelvényhez jusson. Ha én akkora bajban lennék mint a BKV, akkor a másik kutricába is beültetnék egy eladót, hadd fogyjon az árum.
Nem is én vagyok a vezérigazgató:)
Még egy javaslat; ha a karosszékemből utalhatnám át a BKV derék vitézei folyószámlájára a bérlet árát, az is mindenkinek jobb lenne.

A sor