Kategória: Mindenféle

Az idő eltett darabkái befőttesüvegekben dunsztolódnak. Az éléskamra polcai közt körbe lehet járni és újra megcsodálni a frissnek látszó pillanatot. Három alak, két gyerek és az anya, a nagyszobában, a csukott ajtót támaszul használva kézenállást próbálgatnak. Az anya épp csak egy vonással magasabb még, mint a lányai. De érződik, mindjárt a fejére nőnek. Ő a legügyesebb, ő tényleg tud kézen állni. A gyerekek minduntalan felborulnak és csak nevetgélve gurulnak ide-oda. Aki szorongós, az félhet, hogy mi lesz, ha benyit valaki, épp akkor, amikor az ajtó tartja a próbálkozót. Ha rányílik a kezére az ajtó? Az irigykedősnek van oka elégedetlenkedni a saját teljesítményével. De hiába, így sem megy jobban. Ez mind én vagyok. Mégis nagyon szép és boldog ez a pillanat. Mostanában, úgy ülök a jelenet közepén, mintha csak egy 3D-s moziban lennék. Hát ennek az ideje is elérkezett, az idő csalóka természetéről elmélkedem. Itt a befőttesüvegben örökké tart a gyerekkor. Úgy, mint amikor gyerekként örökkévalónak tartottam.

Most látom, hogy a paradicsom mellett a banánt is újra kell teremtenie Istennek. Hacsak nem, az Elveszett Paradicsomban megőrizte az eredeti géneket. Remélem!

a hír

Mintha egy elbírható mértékű fölötti amputáción estem volna át. Egy kábulatban történt operáció után arra eszmélek, hogy tébolyítóan fáj az elveszített rész.

Nem tudok szólni a gyászról. Nincsenek szavak a fájdalomra. Nagyobb az űr, mint a létezésem.

Lehet, hogy nagyon hippis lesz, amit most írni fogok. Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy a civilizáció már elfeledtette velünk az egyik alapvetést. Egy közösség csak azokat a nem termelő tagjait táplálja, akiktől valamilyen egyéb hasznot remél a csoport számára. Ha nem veszi észre, akkor néhány tolvajt is elbír még, de túl sok nem termelő embert nem tud etetni. Hajdanán elsőül a nyomorékoktól – minek szaporodnának, aztán az öregektől – már nem tudnak szaporodni, aztán a férfiaktól – kevesebb is elég a szaporodáshoz – szabadultak meg. Praktikusan, éhen halasztással, háborúba küldéssel irtották ki őket. A tolvajnak levágták a kezét, így a szelekciós időszakban beleesett valamelyik fenti kategóriába, stb.
Megint elkanyarodtam.
Tehát, a civilizáció teret engedett, sőt dícsérte olyan érzelmeket, mint az együttérzés, az elnézés és hasonlók. Ezek a nemes eszmék erőre kaptak, ha eljött az idejük és elsorvadtak, amikor a túlnépesedés, a tolvajlás, a hatalommal való visszaélés miatt ismét az éhínség fenyegetett. Most, amikor a technikai, technológiai fejlődés olyan ütemben gyorsult fel, hogy ezt még annyira sem képes követni és kiegyenlíteni a társadalom alakulása, mint eddig, várhatóan bekövetkeznek a legnagyobb katasztrófák az eredeti egyensúly visszaállása érdekében. A tudatos életformától elvárható lett volna, hogy amint felismeri tettei következményeinek káros és veszélyes voltát, felhagy azokkal. Néhányan, már korábban, és valaki az utolsó pillanatban, már szólt emiatt. Még kisgyerek voltam, amikor Lorenz azt mondta, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megállj lehet parancsolni az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófának. Halála előtt azt mondta, hogy már késő. Az a kevés ember, akik tudatosan, a környezetüket és egymás vizeit nem zavarva éltek és élnek, kevesek lesznek ahhoz, hogy megmentsék az emberiséget. A mi kis országunk jól modellezi a fentieket. De, úgy látom, hogy most a fosztogatók is ráfaragnak. Fő az aranytojást tojó tyúk, készül az utolsó vacsora.

Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

Úgy láttam, hogy tegnap este a kancellár nagyon büszke volt a csapatára és a csapat is rá. Már a meccs előtt! Úgy bíztak egymásban; a csapat, a kancellár és a nép, hogy a sárga irigység evett. Szerettem volna német nép lenni. Szerettem volna, ha egy olyan csapatom van, akinek tagjaira még kislány korából emlékszik egy nem is focirajongó, magyar nő. Sepp Maier, Franz Beckenbauer. Nem mondom, hogy nem gondolkoztam a nevén 20 percet, de eszembe jutott. Szándékosan nem néztem meg az interneten, kíváncsi voltam, hogy tényleg emlékszem-e? Gerd Müller, aki egyszer háttal-hanyatt belőtt egy gólt. Saját szememmel láttam. Egy csapatot szeretnék, ahol folytonosság van, ahol a csapatkapitány dönti el, hogy ki focizik, ahol a tagok örülnek és büszkék, hogy együtt játszhatnak. Amelyikben nem egy embernek kell megváltani a világot, mint annak idején nálunk, szegény Törőcsiknek, vagy ha igen, lásd Ronaldó, akkor az egész csapat neki, vele játszik. Azért csodálatos játék egy football EB, vagy VB, mert azonnal kiderül belőle, hogy milyen nép küldte el a csapatát. Így aztán, tényleg a nép nyeri a kupát. A volt szocialista országok, a rendező népek is jók voltak. Ügyes reklámokat szerkesztettek magukról a közvetítések elejére, imponálóan jól épített, vonzó városokat mutattak, barátságos embereket és gyönyörű stadionokat. Én azt hiszem a II. Világháború őket is akkor rongálta meg, amikor bennünket. Na jó, leegyszerűsítettem, de lehet, hogy ők nem négy-nyolc éves ciklusokban mérik a történelmüket. A kis csatácskákat, pofozkodásokat ők is eljátsszák, de az építkezésből nem engednek. Persze lehet, hogy titokban, lent a mélyben, nálunk is épül a négyes metró és egy új világ.