Mindenféle | Ostoros Ágnes

„Lakájmédiamunkás”

Nagyon szerencsés vagyok. Azért nem kell fekete mosogatónak lennem, mert az emberiség egyik része kóros és gyógyíthatatlan magamutogatásban szenved, egy másik része pedig nem tud mit kezdeni a szabadidejével és az előbbieket bámulja. A két összetevő kevergetéséből keletkező piaci rés teszi lehetővé, hogy médiamunkásként azzal áltassam magam, hogyha nem is termelő munkával, de többé-kevésbé tisztességes úton szerzem a pénzem. Tisztesség alatt, most csak annyit értek, hogy az alap parancsolatok betartásával. A tisztesség átfogó érzelmezése alapján, éppolyan kifogásolható a tevékenységem, mint bárkié, aki a hazug-tolvaj média lakájának szegődik. És együtt forgatjuk a szemeinket. Mert arra jutottam, hogy végülis nekem mindegy, hogy a Szilikonszáj, a Gázszerelő vagy a Vona mondja meg.

Éjszakai zajok

Szinte minden éjjel hozzákezdenek valamilyen nagyon zajos és nyilván halaszthatatlan munkához, abban az egyetlen időpontban, amikor elaludnék és amikor nyitva hagyhatnám az ablakot, hogy ne a forró párával szellőztessek. És persze az összes többi időpontban is, de akkor az kevésbé zavar, mert nem hallom a többi nagy zaj miatt 🙂

Az orvosom

Az orvosom
Az orvosom, a fiam, Dr. Ostoros András mindig azt mondja, hogy több nyomós oka is van annak, hogy nem tanácsos az orvosnak a hozzátartozóit kezelni. Én meg mindig azt válaszolom erre, hogy kiben bíznék meg jobban, mint benne, akinek már akkor a kezébe tettem az életemet, amikor kisgyerekként végiglátogatta vérnyomásmérőjével a családtagokat, szomszédokat, ellenőrizte és a betegkartonra feljegyezte az értékeket. Kikérdezett bennünket az általános állapotunkról, alvásunkról, álmatlanságunkról, has-és fejfájásunkról. Meghallgatta a szívünket, a tüdőnket és jó tanácsokkal látott el bennünket az életvitelünkre vonatkozóan.
Ma is ő az első, akinek elmondom, ha valami bajom van, még akkor is, ha félek, hogy esetleg megijesztem. Amit tanácsol, azt megértem, mert elmagyarázza és betartom, amit javasol, mert tudom, hogy akkor meggyógyulok. Szeretem és tisztelem az orvosom.

Avatás

Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.

UPC

Ha egyszer mindenki begorombul annyira, mint én és fellázad a piacot egymás közt, két-háromfelé felosztó „szolgáltatók” ellen és nem lesz hajlandó hűségeskü mellett tízezreket fizetni a szakadozó internetért, az önkényesen cserélgetett csatornákért és a senki által nem használt vonalas telefonért, akkor talán a veszteségtől megrettenő szereplők piaci árért, versenyképes szolgáltatást nyújtanak majd. Én elindultam ezen az úton. Máig kellett hűnek lennem tízezerért a UPC-hez. Hónapok óta nem voltak képese kijavítani az internetkapcsolatom hibáját. Eleinte csak lassú volt, modemet cseréltek, később egyáltalán nem lehetett feltölteni az applikációkon keresztül. Levelezgettem velük, tudomásul vettem, hogy az ő oldalukról ugyan nem találni hibát, tudomásul vettem, hogy e tájékoztatás mellé egy videó mellékeltek, amelyből kitanulhatom a rúter szerelést, kábelezést és a weboldalukon keresztül az eszközök konfigurálását is. (Már, ha van net!) A pénzemért visszaszállíthattam az irodájukba a bokszot, a rútert, a kábeleket, ahogy korábban fél napokat üldögélhettem a szerelőjük mellett, járatlanságát csodálva. Így, hogy régóta csak fizetek az internetért, de nem tudom használni, könnyű szívvel válok meg tőle. Nekem könnyű, mert még emlékszem arra az időre, amikor egyáltalán nem volt internet és a későbbi lassú, betárcsázósra is. Meg az egy csatornás tévére. Egész jól lehetett élni akkor is. Na, kicsit többet kellett olvasni, unalom ellen, de abból nem lett nagyobb baj. Kiderült, amit eddig is gyanítottam, hogy így-vagy úgy, de tizenötezer körül lesz a szolgáltatás, bárkihez fordulok és ők ott a nyeregben, mindenképpen kikötik a két éves hűségidőt. (Amit egyébként azért nem értek, mert mintha két éve jogszabályban rögzítették volna, hogy ez törvénytelen.) Szóval, isten veled UPC és alig várom, hogy a T-k iránti kötelezettségeim is megszűnjenek, dobom azokat is ki az ablakon. És ezentúl hiába tolong az ajtóban az összes T és V és egyéb nagybetűs rövidítés, többet nem fogadok hűséget. Okultam.

LOVE, PEACE, FREEDOM & HAPPINESS

Éjszakai őrjárat

Szemforgatás

Legjobban ezt a nyomorult szemforgatást utálom. Mintha nem emlékezne mindenki pontosan a gyerekkorára vagy a fiatalkorára. A deviáns vagy perverz – gyakorlóinak persze normális szexuálitással – kora gyermekkoromban találkoztam, amikor fülről-fülre suttogásokból kiderült, hogy az egyik osztálytársamat a nyári szünetben egy szatír molesztálta, majd megerőszakolta. Hat éves volt. Az általános iskola első osztályát fejezte be. Egy másik osztálytársam harmadikban elmesélte, hogy az előző iskolájában, a harisnyanadrágja derekán keresztülnyúlva tapogatta rendszeresen a tanítóbácsi. Negyedikben a kisegítő énektanár az egyensapkánk fémcsatjával ütötte meg egy osztálytársamat úgy, hogy betört a feje. A középiskolában nem volt titok, hogy melyik lány melyik tanárral feküdt le és olyan tanárok is voltak, akik évekig tartó viszonyt tartottak fenn a diákjaikkal. A hátunk mögött álló, hozzánk dörgölődző rajztanár mindennapos élmény volt a lányoknak. Nekem, amikor ajánlatot tett, azt mondta, hogy már a felvételin – tizennégy éves voltam – kinézte magának a melleimet. Sokáig próbálkozott, amíg egyszercsak nagyon durva szavakkal vissza nem utasítottam. Hirtelen hármas lettem rajzból és áttett egy másik rajzcsoportba. Megfenyegetett, hogy soha nem fognak felvenni a főiskolára. Ezzel többen megfenyegettek, máig nem tudom, hogy kinek köszönhetem, hogy nem járhattam a képzőre. Ez volt az a tanár, aki úgy adott ki egy több kiadást megért könyvet, hogy a mi rajzainkkal illusztrálta, amelyek felhasználásáért senkinek nem fizetett. Egy másik tanárom felesége, akivel az iskolától független társaságban ismerkedtem meg, rámtámadt, hogy mindent tud rólam és a férjéről, de őt már ez nem bántja. Azt a tanárt csak messziről ismertem, nem tanított, fel is háborodtam a gyanusításon. A szüleimnek csak az érettségi után mondtam el, mert nem akartam őket nehéz helyzetbe hozni. Így is kérdezték, hogy mit tegyenek, feljelentsék-e, de azt gondoltam, hogy nem éri meg a hercehurcát. Azt nem tudom, hogy a verbális erőszak létező kategória volt-e annak idején vagy akár most az e? Egy jó filmet láttam erről a napokban. Fel is tettem a Facebookra, hogy nézze meg, aki teheti.

Bizonyosság

Ebból is az derül ki, hogy más okoskodni valamiről egy tárgyalóteremben vagy akár a széles nyilvánosság előtt és megint más érvényesíteni a napvilágra került eset jogi vagy erkölcsi konzekvenciáit. Félek, hogy a vak komondorok országában csak a börtönerkölcsben bízhatunk. Ha végre lebukik és elítélik a gyerek vagy nő – bántalmazót vagy molesztálót, akkor a benti igazságszolgáltatás megoldja azt, amire a társadalom nem képes. Én nagyjából mindig meg tudtam védeni magam, de nem állíthatom, hogy nyomtalanul suhantak el fölöttem ezek és még sok, nem említett esemény.
Viszont amikor gyerekem lett, egyetlen percig nem áltattam magam azzal, hogy biztonságban van. Amit, akit lehetett leellenőriztem, férfit, nőt, felügyelőt, tanárt, edzőt szemmel tartottam és amikor Marci bácsi rácsapott egy kisfiú fejére az uszodában, nem engedtem többet a környékre sem a gyerekemet.

Rémálmok

Ezt a bejegyzést a főzős Facebook oldalamon osztottam meg, de aztán leszedtem. Úgy éreztem, hogy becsapom azokat, akik egy jó recept vagy szép étel képek miatt kattintanak oda. Másrészt fontosnak tartom, hogy beszéljek azokról a tünetekről, amik egész biztosan a korosodással vannak összefüggésben. Hiszen voltam depressziós, sokszor szorongok és rémálmokból sem volt hiány. De ezek az újabban jelentkező, kifejezetten a lábam, térdizületem fájdalmával összekapcsolható álmok és érzések megleptek és félelemmel töltenek el.

Ezt a bekezdést csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra. Legnehezebb a mélyalvás és a teljes ébredés közötti keskeny mezsgyén állni, ahonnan még látszanak az események, melyek között az éjszakát töltöttem; a válogatott, leginkább filmbe illő kínzások,amiknek hatására először úgy érzem, hogy ólomsúlyúak a végtagjaim, megmozdítani sem bírom őket, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincsenek végtagjaim és kegyetlen fogvatartóim szűk dobozba zárták csonka törzsem és ha nem ébredek fel azonnal, akkor elmetszett ereimből sugárban spriccelő vérem hamarosan kifogy a testemből, viszont nem látszanak azok a dolgok, amelyek noszogatnának felébredni, mert vonzóvá tennék a nappalt. Így aztán hosszú percekig a küszöbön erőszakosan tolongó rémálmok visszaszorításával vagyok elfoglalva, felmérem a testemben esett károkat. Látom, hogy csak egy nappal lett öregebb, elesettebb, fájdalmasabb és ami éjjel történt az ott maradt abban a másik, kétségbeejtően fárasztó, az időt dupla gyorsan faló dimenzióban. Aztán eszembe jut, hogy el kell kezdenem főzni, ebédet ígértem, sok a dolgom és a kötelességtudatomra – mint eddig mindig – számíthatok. Nem felejtem az éjszakát, de csak messziről dönög a fejem körül a szörny, egy nyershús kóstolóra érkezett, kihajthatatlan fekete légy alakjában.