Tolnay Klári híres-nevezetes színésznő volt a maga idejében. Ennek az időnek egy része közös volt az én időmmel. Egy interjúban arról faggatták, hogy milyen érzés egy ilyen híres dívának elmosogatni, miután kiderült, hogy nem tart bejárónőt és maga végzi a házimunkát. Azt mesélte, hogy takarítás közben azt képzeli, hogy saját maga alkalmazottja és keményen megdolgozik a pénzéért. Ezt a gondolatot nagyon megszerettem és magamnak példának állítottam. Ma az uszodában, hollywoodi sztárnak képzeltem magam, aki saját medencéjében úszkál. Szóval, bármilyen alakot ölthetek a Tolnay trükk segítségével és álomszerű figurákban is megtestesülhetek. Annak az alaknak nem tudok szerethető, de legalább elfogadható személyiséget adni, akibe reggelenként egyre tovább tart lelket verni.

„S bátran mondhatjuk, hogy a doktor kabinja, olyan csiga számára, amely nem hagyja el a házát, szépen kezdett alakulni. A tudós gyermekes örömével rakta rendbe tudományos holmiját. Olyan pompás rendet teremtett a könyvei, növénygyűjteményei, fiókjai, precíziós műszerei, természettani készülékei, hőmérő-, légsúlymérő-, nedvességmérő-, csapadékmérő-, szem- üveg-, iránytű-, sextans-, térkép-, terv-, fiola-, gyógypor-gyűjteménye, valamint hiánytalan úti gyógyszertára üvegcséi között, hogy a British Museum elbújhatott volna mögötte. Ez a hat négyzetlábnyi terület mérhetetlen kincsekkel volt tele. A doktornak csak a kezét kellett kinyújtania, hogy máris orvossá, matematikussá, csillagásszá, földrajztudóssá, botanikussá vagy kagylótantudóssá váljék._ _ _

A doktor kísértésbe esett, ne maradjon-e a kabinjában, békén újra olvasgatva az északsarki utazásokat, de szokása szerint azt kérdezte önmagától, mi lenne vajon most a legkellemetlenebb foglalatoskodás. Azt felelte magának, hogy felmenni a fedélzetre ebben az ítéletidőben, és segíteni a legénységnek a hajó irányításában, ez nem lenne valami nagyon örvendetes munka, így hát az önmagának előírt viselkedési szabályok szerint elhagyta jól fűtött kabinját, s felment, hogy a matrózoknak segédkezzék a hajó vontatásában._ _ _

Amerikát a génuai Christophoro Colombo, Indiát a portugál Vasco da Gama, Kínát a portugál Fernand d’Andrada, a Tűzföldet a portugál Magellán, Kanadát a francia Jacques Cartier, a Szunda-szigeteket, Labradort, Brazíliát, a Jóreménység-fokot, az Azori-szigeteket, Madeirát, Új-Földet, Új-Guineát, Kongót, Mexikót, a Fehér-fokot, Grönlandot, Izlandot, a Déli-tengert, Kaliforniát, Japánt, Kambodzsát, Perut, Kamcsatkát, a Philippi-szigeteket, a Spitzbergákat, a Horn-fokot, a Bering-tengerszorost, Tasmániát, Új-Zélandot, Új-Bretagne-t, Új-Hollandiát, Louisiane-át, Jean Mayern szigetét izlandiak, skandinávok, oroszok, portugálok, dánok, spanyolok, génuaiak, hollandok fedezték fel; tehát egyetlen angol sem szerepel köztük, s Hatterasnak kétségbeesve kellett látnia, hogy az övéi kizárták magukat azoknak a hajósoknak dicső csapatából, akik a XV. és XVI. század nagy felfedezői voltak. _ _ _

– Furcsa ember ez – mondta a doktor Johnsonnak. – Még engem is meglep! Majd szétveti a belső tűz! Egyik legnagyobb akaraterejű ember, akit életemben tanulmányoztam!

– Tény az, hogy jön-megy, mászkál a szabadban, s nem öltözködik melegebben, mint június­ban – felelte Johnson.

– Ó, az öltözködés kérdése más dolog – válaszolt a doktor. – Mire való melegen öltöznie az olyan embernek, aki önmaga nem képes ellátni magát benső hővel? Ez ugyanaz lenne, mintha egy darab jeget gyapjúba göngyölgetnék! De Hatterasnak nincs erre szüksége, hiába, neki már ilyen az alkata, s cseppet se lepne meg engem, ha olyan meleget éreznék a közelében, mint egy darab izzó szén szomszédságában. _ _ _

A Porpoise-t tervezett messzi útjára tökéletesen szerelték fel, s látták el élelemmel annak idején.

A leltározás az alábbi élelmiszer-mennyiségeket állapította meg: hatezer-százötven font liszt, zsír, pudinghoz való mazsola; kétezer font marha- és sózott disznóhús; ezerhatszáz font pemmican, hétszáz font cukor s ugyanannyi csokoládé; másfél láda, kilencvenhat font súlyú tea; ötszáz font rizs, több hordó gyümölcs- és főzelékkonzerv; bőséges citromlékészlet, cochlariamag, sóska, zsázsa; háromszáz gallon rum és pálinka. A lőporkamrában nagy mennyiségű lőpor, golyó és ólom volt felhalmozva. Szén és fa is bőségesen volt raktáron. A doktor óvatosan vette kézbe a fizikai és hajózási műszereket, sőt egy Bunsen-féle száraz­elem­re is bukkant, amit azért raktároztak volt be, hogy villamossági kísérleteket végezhessenek.

Egyszóval a mindenfajta felszerelés és élelem öt embernek két évre volt elegendő, ha teljes adagokat számítunk. Sem az éhhaláltól, sem a fagyhaláltól nem kellett félni többé. _ _ _

– Barátaim, én nem tudok többet, mint azt, amit másoktól tanultam, s ha majd meghallgatták mondanivalómat, önök is annyit tudnak, mint én. Hallgassák meg hát, amit a hidegre, s főként az európai nagy hidegekre vonatkozóan elmondhatok önöknek. Nagyon sok emlékezetes telünk volt, s nekem úgy tűnik, hogy a legszigorúbb telek körülbelül minden negyvenegyedik évben periodikusan visszatérnek, s hogy ez a visszatérés a napfoltok legnagyobb mérvű meg­figyelésével esik egybe. Idézem például önöknek az 1364. évi telet, amikor a Rajna egészen Arles-ig befagyott; vagy az 1408. évit, amikor meg a Duna fagyott be egész hosszában, és a farkasok a jégen keltek át a Kattegaton; az 1509. évi telet, amikor az Adriai- meg a Földközi-tenger Velencéig, Cette-ig, Marseille-ig befagyott, és április 10-én még be volt fagyva a Balti-tenger; az 1608. évi tél meg minden háziállatot és szarvasmarhát elpusztított Angliában; 1789 telén pedig a Temze fagyott be, egészen Gravesendig, vagyis London alatt hatmérföldnyire; az 1813. évi tél meg a franciáknak él szörnyűségesen emlékezetében; s végül az 1829. év tele, amely a tizenkilencedik század telei közül leghamarabb állt be, s legtovább tartott. Hát ezek az európai telek. _ _ _

Tudja meg hát: az ember maga teremti meg hazáját, jelenlétével, szokásaival, szorgalmával – s többet mondok -, magával a leheletével. Lassanként módosítja a talaj párol­gását, a légköri viszonyokat, s már azzal is egészségesebbé teszi, hogy lélegzik! Tehát leg­feljebb azt mondhatjuk, hogy vannak lakatlan helyek. De lakhatatlanok? Lakhatatlanok nincsenek sehol! _ _ _

– Ó, barátaim – mondta szemét törölgetve a doktor -, el sem fér szívemben az öröm, amelyet szereztek nekem! Ó, kedves társaim, önök feláldozták nyomorult nacionalizmusukat, azért, hogy együtt szálljanak síkra a közös sikerért! Azt mondták önmaguknak, hogy Angliának és Amerikának mindehhez semmi köze, és hogy szeretnünk kell egymást, ha szembe akarunk szállni expedíciónk veszedelmeivel! Ha az Északi-sarkot elérték, mit számít az, hogy ki fedezte fel! Mire való így lealacsonyodni s hetvenkedni, hogy amerikai vagyok vagy angol vagyok, mikor azzal dicsekedhetem, hogy ember vagyok! _ _ _

Ott hancúroztak a fiatal tengeri borjak; a fantasztikus alakú, az egyszarvúhoz hasonló hegyes, kúp alakú, a jégtáblák fűrészelésére való agyarral felfegyverzett agyaras cethal a félénkebb fajta cetféléket vette üldözőbe; a számtalan bálna, orrlikaiból víz- s nyálkaoszlopot lövellve, különös füttyentéseivel töltötte be a levegőt, a karcsú farkú, széles farkuszonyú „nord caper” mérhetetlen sebességgel szelte a hullámokat, s útközben éppoly gyors állatokkal, galócákkal és makrélákkal táplálkozott, míg a lustább fehér bálna békésen nyeldeste az önmagához hasonló természetű, sorsukat megadással viselő puhányokat.

A nagyobb mélységekben hegyes orrú bálnák, hosszúkás és feketés grönlandi anarnakok, a minden tengerben honos óriás ámbrás cetek úszkáltak a szürke ámbrazátonyok közepette, ahol olyan homéroszi küzdelmeket vívtak, hogy több mérföldnyi körzetben csak úgy piroslott az óceán felszíne; a henger alakú physal, a vaskos, labradori tegusik, a kardpengeszerűen éles uszony­zatú delfinek, mindenfajta családja fókának és rozmárnak, tengerikutyák, -lovak, -med­vék, -oroszlánok; a tengerielefántok mintha csak az óceán nedves pázsitján legelnének, s a dok­tor olyan kényelmesen bámulhatta ezt a számtalan állatot, mintha csak az állatkert kristály­medencéjében nézné a rákféléket meg a halakat. _ _ _

Ez már így van: az üstökös a „Deus ex machina”;[1] valahányszor zavarba jön a kozmográfia tudománya, mindig egy üstököst hívnak segítségül. Ez a legkészségesebb égitest, amit csak ismerek, és ha egy tudós int neki, máris siet, hogy mindent rendbe hozzon!

[1] „A zsinórpadlásról alászálló isten” – az ókori görög színjátszástól kölcsönzött képletes kifejezés a semmivel sem indokolható megoldásokra és magyarázatokra.”