2015

Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is, Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hullámai elérték.

Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.

Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg kígyó, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint a vadállat, ettől visszavonul.

Most van kétezertizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.

Ómikával

Ómikával, Ági, Györgyi

 

 

Álomélet-álomhalál

Hosszú évek után kiderült, hogy a lakásban, ahol élek, van még egy szoba. Ott lakik Ómika. Azóta él ott, amióta azt hittem, hogy meghalt. De, most már tényleg törődni kell vele, hiszen régóta nem evett, nem ivott. Félek benyitni a szobába. Aztán összeszedem magam és bemegyek. Épp csak megpillantom, tényleg él, és felébredek. Nem tudom kisírni magam.

Napokkal később, azt álmodom, hogy már rég találkoznom kellett volna anyuval, de csak most veszem észre, hogy még mindig nincs itt. Eszeveszetten elkezdem keresni a számát a telefonomban, de nem találom. Pedig, emlékszem, hogy nem töröltem ki, amikor meghalt. Kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom felhívni. Régi noteszokban keresgélek tovább, amíg a saját zokogásomra fel nem ébredek.

Halottak napja

Ómika meghalt…
Én már akkor elkezdtem gyászolni, amikor elvitték Nyírlakra, egy elme-szociális otthonba, belekapaszkodva a diagnózisba, hogy ön-és közveszélyes. Tudtam, hogy bele fog halni. Napokig sírtam és átkozódtam. Nem értettem meg őket, hogy elvitették, pedig magyarázták, hogy nincs pénz, nincs idő. Nem csereszabatosak a velünk töltött évei.
Egyetlenegyszer látogathattam meg, nagy könyörgésre. Messze van Nyírlak, jó ott neki, ne bolydítsuk meg.

Nem ismertem rá, amikor beléptünk a szobájába, amit többedmagával használt, más kis öregasszonyokkal. Csak egy ágya volt, mellette egy széke.
Egy éve lehetett ott, de lefogyott a felére, az én gyönyörű, hatalmas nagymamám, aki olyan bátor volt, olyan nagyvonalú. Aki azt hitte, hogy őt nem érheti semmi baj, hiszen az imádott fia majd megvédi.
Egészen picire kuporodva ült az ágya szélén, összekuszálódott hajjal. Csak nézett maga elé és nem ismert ránk. Apu mondta neki, hogy ő a Gyurka, de nem éledt fény a szemében, de elkezdett a fiáról beszélni, hogy az milyen csodálatos ember ember és hamarosan eljön érte és elviszi innen. Apu mondta, hogy itt van a Kisági és akkor végre, rám nézett. És most már, örökké így fog nézni rám, azokkal a csodálatos, barna szemeivel és felismertük egymást. Végtelen szomorúság volt a szemében. Ő nem kereste az identitását, nem készült a halálra, csak játszadozott vele, nem is a ténnyel, hanem csak a szóval és láttam, hogy most mindent tud és mindent megértett.
És attól kezdve nekem nem volt mondanivalóm senki számára, a hazugok számára…
Büntetésből tudtam meg a halála hírét.
A Balatonra indultunk a testvéremmel, autóstoppal. Veszprémből Fűzfő felé indultunk, hogy talán a Pestre tartók között hamarabb akad, aki elvisz minket egy darabig. Akadt is. Javasolta, hogy a sztrádáig menjünk vele, onnan egyenes az út Siófokig. Aztán eltévedtünk és rossz kijáratnál kezdtünk el stoppolni. Kiderült, hogy Dunaújvárosba tartunk. Mondtam Györgyinek annyi baj legyen, úgyis rossz az idő, látogassuk meg a barátnőmet. Akkor voltam elsős, a középiskola első éve utáni nyár volt. Varga Mari nem volt otthon, a nagymamájánál volt. Az anyukájától nem mertünk pénzt kérni, hogy haza tudjunk menni. Másfél órát gyalogoltunk ki a városból, hogy valahogy stoppot kapjunk. Addigra szörnyű idő lett. A hajcibáló szél szúrós, büdös port fújt ránk és belénk, csurgott a szemünkből a könny, az úton csak teherautók jártak, amiket nem mertünk lestoppolni, mert a sofőrök anélkül is lefékeztek mellettünk és válogatott trágárságok közepette ajánlkoztak, hogy elvisznek az első bokorig bennünket.
Nagyon késő este lett, mire hazaértünk.
A szüleink a konyhában tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Abban az időben mindig lovagiasan megvédtem Györgyit, ez így volt igazságos, hiszen ezt a kirándulást is én találtam ki. Kicsit nevetgélve, hogy mutassam nem nagy eset, mondtam, hogy nem történt semmi, csak eltévedtünk, kirándulni voltunk. De anyu nagyon dühös volt és talán pofon is ütött, de erre nem emlékszem pontosan, mert az igazi pofon az volt, ahogy rám ordított, hogy ha ti így szórakoztok és nem törődtök semmivel és nem vagytok tekintettel ránk, akkor én sem leszek tekintettel rád és bár megbeszéltük apuval, hogy nem mondjuk meg, hogy ne rontsuk el a nyaradat, mert tudjuk, hogy mennyire szeretted, de most csak tudd meg: múlt héten meghalt a nagyanyád, meghalt Ómika.

Halottak napja – Ómika

Ómika kézen fogva vonszolt maga után és utcahosszat szidott, mert nem ettem meg a főztjét. Húzott felfelé az emelkedőn, szorosan a ház oldala mellett, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többé nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be az ismerős szakácsnéninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy, mint egy főpincér, felemelt tenyerén tartva a tányért, szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, hogy egyek! Lássa ízlik-e? Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy ő főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett könyörögnöm, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Persze, hogy hajszálvékonyra gyúrta a tésztát és az egymásra tett tésztacsíkokat, az ujjait begörbítve, leszorította a bal kezével, a jobbjában pedig egy hatalmas késsel, olyan gyorsan és tökéletesen, egyforma szélességű metéltre vágta, hogy még ma sem tudnám utánozni. Aztán, a két kezével, lisztes kezével szórogatta, dobálgatta, hogy ne tapadjanak össze a szálak. Mindig frissen gyúrta a tésztát. Mindig, amíg élt.

De aztán meghalt és meghalt vele a frissen gyúrt tészta is. És meghalt a nagyon vékonyra sütött palacsinta is, amiből egyet-egyet, a szomszéd kisfiú, a konyhaablakba felkapaszkodva, kihízelgett tőle.

Levéltár

Sajnos, a levéltári munkáról, amibe azért fogtam, hogy bővítsem a családfánk ismert adatait újabbakkal, kiderült, hogy nehéz, időigényes munka, ami jóval nagyobb felkészültségű nyomozót kíván, mint amilyen én vagyok. Nem működik annyira régimódian, mint amikor általános iskola hetedik osztálya utáni nyarán a veszprémi levéltárban töltöttem egy hónapot, de meg sem közelíti azt a technológiai színvonalat, amit én elképzeltem a felkeresése előtt. A régi, elsárgult, szagos anyakönyvek és egyéb, asztalnyi méretű kötetekbe rendezett lapok forgatása a mikrofilm ide-oda tekergetésével szemben viszont – élvezetes volt. Közelebb lehetett hajolni és ki lehetett silabizálni az elmosódott, olvashatatlannak látszó írást. Az is lehet, hogy most én vagyok rugalmatlan, amikor a törékenyre száradt papír érintését sírom vissza. Vagy, ha nem is rugalmatlan, de egérvérű…

Újra Ő

Csak azt folytatom, amit ő elkezdett. Már gyerekkoromban is csodáltam a szépen albumokba rendezett fényképeket. Némelyiknek, sajnos, hogy csak némelyiknek a hátára  nagy betűkkel feljegyzett neveket. Akkoriban, amikor együtt nézegettük a képeket, biztos, hogy részletesen elmondta, ki kicsoda. Ma már a feledés veszélye nem fenyegeti a digitálisan gyűjtögetőket. Mindenféle jegyzeteket lehet hozzáfűzni a feltöltött képekhez. És a honlapom céljára is rájöttem.Nem más ez, mint egy képeskönyv múltról, jelenről. Ómika boldog lenne, ha ebben a korban élhetett volna a hobbijának. Folytatom amit elkezdett, neki és helyette.

Translate »