Kategória: Ómika

Furcsa, hogy a számvetés, a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Aztán megtudtam, hogy az elszámolni értelmében használatos. De, annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal.

Karola néni a rendszerváltás előtt apáca volt. De, bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.

A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.

– Jaaj!! Naccs’asszony! – kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.

Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola helyett egy nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.

Ómika meghalt…
Én már akkor elkezdtem gyászolni, amikor elvitték Nyírlakra, egy elme-szociális otthonba, belekapaszkodva a diagnózisba, hogy ön-és közveszélyes. Tudtam, hogy bele fog halni. Napokig sírtam és átkozódtam. Nem értettem meg őket, hogy elvitették, pedig magyarázták, hogy nincs pénz, nincs idő. Nem csereszabatosak a velünk töltött évei.
Egyetlenegyszer látogathattam meg, nagy könyörgésre. Messze van Nyírlak, jó ott neki, ne bolydítsuk meg.

Nem ismertem rá, amikor beléptünk a szobájába, amit többedmagával használt, más kis öregasszonyokkal. Csak egy ágya volt, mellette egy széke.
Egy éve lehetett ott, de lefogyott a felére, az én gyönyörű, hatalmas nagymamám, aki olyan bátor volt, olyan nagyvonalú. Aki azt hitte, hogy őt nem érheti semmi baj, hiszen az imádott fia majd megvédi.
Egészen picire kuporodva ült az ágya szélén, összekuszálódott hajjal. Csak nézett maga elé és nem ismert ránk. Apu mondta neki, hogy ő a Gyurka, de nem éledt fény a szemében, de elkezdett a fiáról beszélni, hogy az milyen csodálatos ember ember és hamarosan eljön érte és elviszi innen. Apu mondta, hogy itt van a Kisági és akkor végre, rám nézett. És most már, örökké így fog nézni rám, azokkal a csodálatos, barna szemeivel és felismertük egymást. Végtelen szomorúság volt a szemében. Ő nem kereste az identitását, nem készült a halálra, csak játszadozott vele, nem is a ténnyel, hanem csak a szóval és láttam, hogy most mindent tud és mindent megértett.
És attól kezdve nekem nem volt mondanivalóm senki számára, a hazugok számára…
Büntetésből tudtam meg a halála hírét.
A Balatonra indultunk a testvéremmel, autóstoppal. Veszprémből Fűzfő felé indultunk, hogy talán a Pestre tartók között hamarabb akad, aki elvisz minket egy darabig. Akadt is. Javasolta, hogy a sztrádáig menjünk vele, onnan egyenes az út Siófokig. Aztán eltévedtünk és rossz kijáratnál kezdtünk el stoppolni. Kiderült, hogy Dunaújvárosba tartunk. Mondtam Györgyinek annyi baj legyen, úgyis rossz az idő, látogassuk meg a barátnőmet. Akkor voltam elsős, a középiskola első éve utáni nyár volt. Varga Mari nem volt otthon, a nagymamájánál volt. Az anyukájától nem mertünk pénzt kérni, hogy haza tudjunk menni. Másfél órát gyalogoltunk ki a városból, hogy valahogy stoppot kapjunk. Addigra szörnyű idő lett. A hajcibáló szél szúrós, büdös port fújt ránk és belénk, csurgott a szemünkből a könny, az úton csak teherautók jártak, amiket nem mertünk lestoppolni, mert a sofőrök anélkül is lefékeztek mellettünk és válogatott trágárságok közepette ajánlkoztak, hogy elvisznek az első bokorig bennünket.
Nagyon késő este lett, mire hazaértünk.
A szüleink a konyhában tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Abban az időben mindig lovagiasan megvédtem Györgyit, ez így volt igazságos, hiszen ezt a kirándulást is én találtam ki. Kicsit nevetgélve, hogy mutassam nem nagy eset, mondtam, hogy nem történt semmi, csak eltévedtünk, kirándulni voltunk. De anyu nagyon dühös volt és talán pofon is ütött, de erre nem emlékszem pontosan, mert az igazi pofon az volt, ahogy rám ordított, hogy ha ti így szórakoztok és nem törődtök semmivel és nem vagytok tekintettel ránk, akkor én sem leszek tekintettel rád és bár megbeszéltük apuval, hogy nem mondjuk meg, hogy ne rontsuk el a nyaradat, mert tudjuk, hogy mennyire szeretted, de most csak tudd meg: múlt héten meghalt a nagyanyád, meghalt Ómika.