Kutya

Share

1Így –mutatta Ómika, összeszorítva a két tenyerét, mintha összeragadt volna tapsolás közben – szaladt felém apátok – kispipi, kispipi – kiabálta, kezei között egy kiscsirkével. Mindig babusgatta volna őket, de mindig elpusztultak a dédelgetésétől. Valahogy Ómika legbájosabb történetei is mindig baljós árnyat vetettek. Tolnamözsön, a vasútállomáson, a frissen kikelt csibék végigülték a síneket, mint verebek a drótot. És persze, hogy nem szaladtak el, amikor jött a vonat.

A testvérem már kisgyerek korában eldöntötte, hogy csibenevelő lesz. És bizonyos szempontból, az is lett. Azt nem tudom, hogy ezeknek a történeteknek volt-e közük az elhatározásához, vagy az állatszeretetéhez. Mindenesetre ő volt az, aki az állatok iránti ragaszkodásával áttört az áttörhetetlen falakon, a szüleink megátalkodott ellenállásán és benépesítette a gyerekkorunkat macskákkal, kutyákkal, madarakkal, hörcsögökkel. Én is nagyon szeretem az állatokat, illetve sok állat volt, akikhez nagyon ragaszkodtam De félek is tőlük. Félek, hogy nem értem meg őket. Ha kisebbek nálam, kárt okozhatok nekik, ha nagyobbak, ők bánthatnak engem.

Húgom egyszer befogadott egy kiskutyát a gyerekei kedvéért. Rövidesen kiderült, hogy egy „nevelhetetlen dögről” van szó és a kutya hamarosan nálunk landolt. Andris imádta és nem ígérkezett megoldhatatlan feladatnak a tartása. A kiskutyának beszereztük a hétköznapi és a kimenős nyakörvet, a rögzített és után-engedős pórázt, amiket később is, amikor visszakérték, megtartottunk abban a reményben, hogy egyszer még lesz nekünk is kutyánk.

Ettől fogva Andris sokáig játszotta azt, hogy ő egy kiskutya, a kapucnijához csíptetett pórázon kellett sétáltatni. Éva néni a kutyasétáltató szerepet csak vonakodva vállalta, pedig addigra már ismerte Andris bolondériáit. Ezt tökéletesen megértettem, mert annyi ostoba megjegyzést amennyit akkor kaptam, azóta sem hallottam. Egyszer még a gyámügyet is rám akarta hívni egy járókelő. Aztán ez is elmúlt, lett helyette más. Járhattunk mindennap Ferihegyre repülőgép felszállást nézni, vagy emelkedő számsorrendben végigutazni minden trolit, végállomástól végállomásig. Aztán lett mindenféle állat, de a kutya aztán későn érkezett. Györgyi végül a halaknál állapodott meg.

A testvérem sokkal színesebben és élethűbben tudna mesélni Cimbiről, Martiniről, Dzsulióról és Jimiről. Amire emlékszem, hogy a bejárónő Csimpinek szólította Cimbit, és amiben biztos vagyok, hogy Giuliano Gemmáról, egy sármos, olasz színészről kapta a nevét az ezüstszürke kandúr. Ő igazi szappanopera sztárként debütált nálunk. Egy csapat gyerek csengetett be hozzánk, azzal, hogy a kukából nyávogást hallottak és ott találták ezt a frissen született kismacskát. Tudták, hiszen vidéken mindenki, mindenkiről, mindent tudott, hogy Cimbi akkoriban szülte meg első, egyke kölykét, Jimit. Elhozták hát dajkaságba az újszülöttet. Anyám csak tehetetlenül állt, széttárta a karját. Hát tegyétek le – mondta végül és bízzuk rá, hogy elfogadja-e gyerekének.

A bejárati ajtó fölött egy nyitott tároló volt. Cimbi azt a helyet választotta a szülésre. Oda csak létráról ért fel az ember, a macska meg felkúszott a huzatfogó függönyön. A kiscica kétségbeesetten nyávogott. Cimbi gyanakodva kukucskált le a szülőszobájából. Ellenőrizte, hogy megvan-e az ő gyereke. Látszott rajta, hogy egy kukkot sem ért az egészből. Hogy ki ez, hogy kerül ide? És látszott rajta, hogy megpróbálja feltalálni a gondolkodás képességét. Végül leugrott és körbejárta az ismeretlent. Szaglászgatta, tétovázott. Aztán győzött az a gyönyörű anyai ösztöne. Óvatosan a szájába fogta és ránk ügyet sem vetve felszállította a lakásába.

Lara, Betti, sőt Bettike, hiszen ő a legnagyobb, Lola, Argó, Dedi, Leó, Gréti, Dzsakita, Sziszi, Szilva, Dorka, Buksi, Bobi, Lédi, Maja, Alex, Drazsé, Mofó, Mirkó, Kira, Berci, Szellő, Terence, Foltos, Maszat, a Bikás park kutyafuttatójának rendszeres látogatói voltak abban az időben, amikor én is odavittem Lénát szaladgálni.

Ma hajnalban az én álom-forgatókönyvíróm kegyetlen tréfát eszelt ki. Úgy tett, mintha arról álmodnék, hogy a kutyával játszom. A lábam elé gurult a teniszlabdája, amire a sár vastag, szürke kéregként rakódott le. Ahogy felemeltem, hogy eldobjam, egy szikkadt sárdarabka lepattant róla és kivillant alóla a világoszöld felszín. A szikrányi folt sugározni kezdett és észrevettem, hogy az életemet tartom a kezemben, a szerelemtől ragyogó múlttal és a harmonikusnak hitt jelennel. A szívem megszakadt volna, ha nem vaspántok tartanák össze már régóta.

Annak, hogy elköltöztünk a Belvárosból, többféle hozadéka is volt. Jók, rosszak egyaránt. Egy nagy lakásban lakunk, amelyben mindenkinek jut külön szoba és az ablakok egy másféle égre nyílnak, mint az V. kerületben. Ezen az égen vannak csillagok. A költözködéskor megsérült a bal térdem, így hónapok óta folyamatos fájdalomban telnek a napjaim. Hogy valójában mi történt és mi lesz a megoldás, ez még mindig a vizsgálatok tárgya. Most nem akarok a magyarországi egészségügy helyzetéről írni. Itt, a XI. kerületben egy lakótelep szélén lakunk, egy majdnem lakótelepi lakásban, egy majdnem panelházban. Karácsony óta velünk lakik Léna, egy német juhászkutya. Az ő kedvéért nagyon sokat sétálok, amit azelőtt nem szoktam. Ez nagyon jót tesz a lelkemnek és nem tesz jót a térdemnek. Általa megismerhettem egy rétegét az emberi fajnak, a kutyatartó embereket, akik annyival mindenképpen vonzóbbak a többieknél, hogy szeretik a kutyákat. De általánosságban elmondható, hogy minden éppen olyan, mint amikor a kisfiammal mentünk a játszótérre. Megtalálhatóak a demonstratívan nevelő anyukáktól, a nevelje fel a szomszédasszony a sajátjával együtt anyukákig, mindegyik féléből. Mindegyik készen tartogatja a felmentéseket saját kutyusának, és nagyon elítélően nyilatkozik az éppen eltávozottak nevelési készségeiről. Mégis az nyűgöz le istenigazából, amikor a futtatóban maguk szaladgálnak, hogy megmutassák a kutyáknak, mit is kéne csinálniuk, és részletesen kifejtik nekik, hogyan játszanak a többi kutyával. Lénáról mutatok egy képet. Rajta kívül két kutyát ismertem egész életemben; Negrót és Fifit.

Most nagyon hideg van, megcsúsztam egy darabka jégen, és el is estem, tehát jól fog esni felidézni egy igazi, tökéletes balatoni nyarat, méghozzá egy nagyon régit, kislánykorit. Gulyás Jenőnek hívták azt a festőművészt, akinél látogatóban voltunk a szüleimmel. Ő volt az első festőművész, akit megismertem és ő pontosan olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Bohém, nőbolond, aki nem veti meg a jó itókát. Egy felelőtlen alkoholistáról van tehát szó, aki pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen képet vetít magáról a világnak. Gyanítom azt is tudta, hogy nem a tehetségén múlt, hogy nem lett belőle kora neves művésze. kissé lusta volt és a mai szóhasználattal élve, semmi tehetsége nem volt a saját pr-jához, ami pedig minden korban elengedhetetlen ebben az országban. Odaadó, alázatos felesége volt, mint minden okos művésznek, aki kiszolgálta őt és aki minden csalást megbocsájtott. Tehát egy ostoba teremtésről van szó, aki félt egyedül maradni.

A műterem, a kis parasztház nagy szobája volt. Gyönyörű, hogy úgy mondjam festői rendetlenségben szétszórva a papírok, vásznak, ecsetek, festékek. A festékek illata keveredett azzal tiszta és üde levegővel, amit a balatoni gyümölcsösökből hengerített a szél. Egy molekula benzingőz sem zavarta. Kimentünk sétálni a domboldalra, gázoltunk a térdig érő fűben és beláttuk az egész tájat, a szépséges Balatont, és egyetlen kényszerítő választásom maradt, hogy elhatároztam; festőművész leszek. Az első lépés ezen az úton, hogy elhozzuk azt a nagyon kedves kiskutyát, amelyik az előző alomból megmaradt. Egy szép vizslájuk volt, aki elcsavargott tüzelés idején és egy halom fekete kiskutyát szült, akik közül már csak Negró maradt a nyakukon. Minden kutyás könyv óva int attól, hogy az ilyen ijedős, törékenyke kutyust válasszuk, de akkoriban még nem olvastunk ilyen könyveket. Így lett egy kutyánk, a húgomnak és nekem. Sok minden másként volt vele, mint a többi kutyával. Sokat jártunk vele orvoshoz, mert egyszer csak sántikálni kezdett, angolkóros lett. Ha nagyobb kutyát látott úgy megijedt, hogy az apukámnak ölbe kellett kapni. Sokat nyüszögött, mert halálosan unatkozott, ha nem vele foglalkoztunk. Mellesleg perfekt volt emberi nyelvből, nála intelligensebb kutyával még nem találkoztam. Amikor összedőlt a mi boldog gyerekkorunk és én Pestre kerültem iskolába, később a húgom Sárospatakra, Negrót egy vadász vette magához, a többi kutyája közé. Sokszor álmodom róla.

Veszprém határában, a Séd patak völgye felé lejtő domboldalt felparcellázta a Tanács és jelképes összegért szétosztotta a kertészkedni vágyó városiak között.

Apám érezhette azt, amit mostanában én, hogyha nem kényszeríti valami ki a szabadba, hát soha többé nem fog kimozdulni a szobájából. Elkezdtek krumplit, zöldborsót vetni és hamarosan elborította őket a szenvedély a földművelés iránt. Minden szabad percüket a kiskertben, később még egy másikban is, az akarattyaiban töltötték.

A Séd-parti domboldalban kapott el bennünket, engem és Fifit, váratlanul egy vihar. Egész testében reszketett, annyira félt. Egy bokor jelképes védelmében magamhoz húztam és nyugtatgattam. Egész ismeretségünk alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy Fifi nem akart legyőzni, hanem megkönnyebbülve rám bízta magát. Valóságos hatalmi tébolya volt. Szakadatlanul azzal foglalkozott, hogy ki a főnök. Senki a családból, és senki az Emberek közül nem kerülhetett fölé.

Amikor elkezdtem önálló, felnőtt életemet, és volt saját lakásom, akkor egy vágó a tévéből megkérdezte, hogy akarok-e egy kiskutyát. Ő és a férje dalmatákat tenyésztettek és ez a kutyus selejtnek számított, mert az egyik szeme kék volt, a másik barna. Ezt a hibáját leszámítva, csodálatosan szép kiskutya volt.

Nevét, Fifi, Dudi és Agátha néni vonzó történetei miatt kapta. Nem tudtam, hogy a Fifi lány név. Míg nálam lakott az V. kerületben, minden sétáltatás felért egy fiestával. A járókelők a porban csúszkáltak, hogy közelebbről szemügyre vehessék az aprócska, pöttyös jószágot. Meglett férfiak, öltönyben, nyakkendőben vetették magukat a lábaihoz. Azóta sem láttam ilyet. Aztán, amikor már minden munkatársam azzal foglalkozott, hogy mikor, kinél van a lakásom kulcsa, és kinek kell szaladni, sétáltatni, hogy én nyugodtan tudjak dolgozni, leköltöztettem Veszprémbe, a szüleimhez.

A vágás egy olyan munka, amit tényleg nem tud más megcsinálni, csak, aki ért hozzá. Így egy vágó, ha vissza akar élni a helyzetével, vissza is tud. Persze, azok lesznek vágók, akiket nagyon érdekel a munkájuk, így csak lelkiismeret furdalások közepette küldik el a rendezőjüket – kutyát pisiltetni. Ó, régi, szép idők. Amikor még voltak rendezők.

Az ebet, nyilván bájának köszönhetően, a szüleim mértéktelenül elkényeztették. Anyu nagyon hamar a földre kényszerült aludni, mert a kutya szabályosan kitúrta az ágyából. A vállalati igazgató apám szaladgált haza, hogy a kis állat szét ne szedje a lakást, a túl hosszúra nyúlt bezártsága fölött érzett mérhetetlen haragjában. Nagyon megszerették és nagyon sokáig elnéztek neki mindent. Aztán, amikor idegenek nyomába eredt, hogy móresre tanítsa őket, és már Robit, a kis unokát is félteni kellett tőle, akkor elajándékozták. Én nem emlékszem, hogy kinek, a család maradék tagjai szerint ugyanahhoz a vadászhoz került, ahová korábban Negró.

Nagy reményeket fűzök az MRI vizsgálathoz. Abban bízom, hogy erről a sérülésről kiderül, hogy bár nagy fájdalmakat okoz, mégis egy icike-picike beavatkozással helyrehozható. Nem gondolkozom azon, hogy mi lesz akkor, ha nem. Szeretném visszakapni a mozgás lehetőségét.

Most éppen nincs dolgom, illetve nem sürgős, halogatható dolgaim vannak. Ilyenkor rögtön elkezdek szorongani, hogy nem lesz időm befejezni, amit akarok. Másrészről, az íráshoz és minden egyéb tevékenységhez valamilyen kedv-féle kell, ami nekem nincs. Egy szál cigi, milyen jó lenne. Kíváncsi vagyok, hogy meddig bírom még nélküle.

Ma megint úgy éreztem magam, mint valaha, amikor a kisfiammal voltam a játszótéren. Nem túl hosszú idő elteltével az anyukák túlnyomó többsége kényszeresen elkezdte nevelni a gyerekét a jelenlétünkben. Olyan provokatívan hatott rájuk, hogy soha nem fegyelmeztem Andrist, hiszen nem kellett, soha nem kiabáltam, mert nem volt miért. Senkitől nem vett el játékot, ha az övét elvették, csak nézett szomorúan. Néha odajött, mellém ült a padra, beszélgettünk egy kicsit, aztán ment vissza valamelyik magányos játékát játszani.

Ez van most a kutyával is. Ha hívom: jön, ha rászólok, hogy add vissza: visszaadja, tedd le: leteszi. Léha asszonyságok, nemtörődöm uraságok hirtelen úgy érzik, hogy ideje aprócska-nagyobbacska kutyájukat megnevelni. Folyamatosan beszélnek hozzá, kiabálnak vele, ok nélkül falatkákat dugnak a szájába, majd dühösen pórázra veszik, hiszen engedetlen. A kutyák teljesen összezavarodnak, és még a kezelhetőbbek is ide-oda szaladgáló őslényekké vedlenek vissza.

Néhány napja valaki másnak az álmait álmodom. Vákuumfóliázott újszülötteket hoz a hullámvasútként tekerődző futószalag. Az a dolgom, hogy a szájuk előtt feltépjem a fóliát, hogy levegőt vehessenek. A szalag egyre gyorsabb és alig bírom tartani a tempót. Tudom, ha tévedek, ha mellényúlok, akkor az a kisbaba életébe kerül. Egyik csecsemő érkezik a másik után és amikor a következőt már nem érem el, rémülten felébredek.

Alighogy újra elalszom, érkezik a következő álom. Ártatlanul kezdődik. Egy csirkét trancsírozok az ebédhez. Amikor nem boldogulok a fejtéssel, nekilátok, hogy letépjem a csontról a húst. Ekkor veszem észre, hogy egy bonyolult műtétet végző sebész vagyok és a késem alatt fekvő ember élete az én kezemben van.

Ezek az álmok éppolyan rémisztőek, mint a harminc évvel ezelőtti vonatos álmaim. A semmiből törnek rám, és az eltelt sok-sok év alatt látott millió képből, filmekből, tévéműsorokból szedik össze az elemeiket. Idegenek és nagyon barátságtalanok.

A felelősségről szólnak, amit a rám kényszerülő nehézségek között is, mindenekfelett szem előtt kell tartanom. Úgy látszik, hogy még magam előtt is titokban tartva, valahogy megpróbálok elmenekülni. És úgy látszik, hogy ezt nem fogom megengedni magamnak.

Álmomban emlékeztem, hogy a büfé a strand végén, egy nagy falusias kapu mellett van. A képző gimi második emeletén keresztül vezetett oda az út. Györgyinek akartam sört venni, azt kért. (igaziból, soha nem iszik sört) a kutya is jött velem. Útközben leesett a szemüvegem, nagyon rosszul láttam. Később egyáltalán nem láttam, mert nem tudtam kinyitni a szemem. Még széthúzni sem tudtam a szemhéjam.

Megtaláltuk a büfét. Lénát megkörnyékezte egy komondor-szerű jószág, de ő inkább egy kölyök német juhász kutyával foglalatoskodott. Kértem három sört, hogy Andrisnak is vigyek, és én is megszomjaztam. Ki is fizettem, de sokáig nem történt semmi. Később a kezembe nyomtak egy kétliteres palackban valami üdítőt, azzal, hogy az sör. Nagyon mérges lettem és kiabáltam, de nem láttam, hogy kivel. Mindig valaki más kérdezte, hogy mit is akarok.

Hirtelen felriadtam és nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

Györgyi mindig azt mondta, hogy őt biztos, hogy a Cigányasszony hozta. Mert nem szerették a szüleink. Én nem gondoltam, hogy nem vagyok a gyerekük, de én is másféle szeretetre vágytam. Györgyi úgy érezte, hogy idegen. Én nem gondolkoztam a státuszomon. Minden korszakban más és más felmentést kovácsoltam nekik, hogy miért képtelenek azt a szülői szeretetet érezni irányunkba, amit más családokban láttunk, vagy látni véltünk. Ma már úgy fogalmaznám meg, hogy valami nagyon közeli hozzátartozójuk rokonaként gondoztak, rég feledésbe merült indíték alapján, de kötelességtudóan. Nem emlékszem, vagy mélyen eltemettem magamban, hogy megrendült-e a hitem a világ biztonságos hely voltában, amikor a húgom megszületett, de arra a mai napig jól emlékszem, hogy amikor Ómika meghalt, akkor úgy éreztem, az egyetlen embert vesztettem el, aki igazán szeretett. Akkor összetörött a szívem és vaspántokkal kovácsoltam össze, ahogy a mesében, hogy tovább tudjak élni. A vaspántokkal összekovácsolt szív nem dobog szabályosan, csak vergődve rángatózik a béklyó alatt, amíg rá nem nő az új húsa pántokra. Szinte elfedi. Ember legyen a talpán, aki felfedezi alatta a sérülést. Az ilyen sérülteket tartják aztán szívtelennek, vagy közönyösnek, vagy érzéketlennek. Ami annyiban igaz is, hogy a korán szerzett rutin segíti őket – látszólag újabb sérülés nélkül – keresztüllépni a veszteségeken. „kit anya szült, az mind csalódik végül…” Most ezt úgy hívják, hogy border line személyiség. Kezelhetetlen és gyógyíthatatlan.

Mindez csak bevezető. Volt mégis valaki, aki az egyik pántot szétpattintotta és engem a gyógyulás útján elindított. A testvérem első gyermeke. Olyan természetes és mindent átható szeretet ébredt bennem irányába, amely előképe lett a saját fiam iránti szeretetemnek, és felébresztette bennem a vágyat, hogy legyen gyerekem egyáltalán. Soha nem akartam gyereket, mindig találtam valami komoly ideológiát az ellenérveim mögé. Robi akaratlanul oka volt saját megcsalatásának. Anna, a húga és Andris az én fiam szinte egy időben születtek meg, amikor ő három éves volt. Elveszítette anyja ráfigyelésének nagy részét és elveszítette az én áhítatos rajongásomat is. Leköltöztem Veszprémbe és egy évig alig találkoztunk. Azt, hogy egy pillanatra sem csökkent az iránta érzett szeretetem, nem érezhette, de mit is kezdhetett volna vele ilyen távolságból.

Sötét gondolataim mélyén nem egyszer megfordult, hogy el kellene vennem az anyjától, mert sokkal jobban szeretem, mint ő. Talán, ha nem lett volna mindenki torzszülött a családunkban és egyszerűbb, hogy úgy mondjam cigányasszonyosabb viszonyokban lettünk volna, akkor nem lett lett volna természetellenes, hogy több időt tölthet velem és az unokatestvérével. Most felnőttkorában ezt a hiányt megpróbáltuk betölteni, de valamivel csalódást okoztam neki, ami miatt eltaszított magától. Remélem meg fogom tudni valaha, hogy mi történt. Mit tettem, ami miatt nem áll szóba velem.

Tehát, van még egy „border line” köztünk és ugyanúgy beletörött a bicskám a pántok feszegetésébe, mint azoknak, akik velem próbálkoztak. Ez a fájdalom Giduskám olyan nagy, hogy leírhatatlan. Nem is próbálkozom vele. Elveszíteni valakit, akit fiamként szeretek és olyan közel áll hozzá, mint senki más, csak annak átélhető, aki maga is érzett már ilyet.

És ezek csak szavak, amelyek néhány sorban összefoglalják húsz-harminc évek tévedéseit. És még az is bizonytalan, hogy a nyomozás jó irányba halad-e.

Így aztán ismét észre kellett vennem, hogy az idő valami egészen más lényegű dolog, mint amit mi tartunk róla. Ha lenne valóságos idő, lenne tapasztalat. Ha lenne tapasztalat, lenne következtetés. Lenne történelem. Generációk építkezhetnének egymás sorsának erényeiből és hibáiból. Így marad az egyénenként való újrakezdés. Leonardótól visszafelé haladva az első ismert gondolkodók mind azt állítják, hogy semmi újat nem találtak ki, ezek a gondolatok már előttük is megvoltak. Ez hogy lehet? Nem hiszem, hogy a szerénység lett volna, ami mondatja velük. Nem hozzájuk akarom magam hasonlítani amikor azt mondom, hogy én is így látom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fejem tele van gondolatokkal, amelyeket biztos, hogy nem az addigi rövidke életem során szedtem össze. Ott van készen, csak rakosgatni kell ide-oda.

Használd az eszed! – milyen érdekes mondat. Használd, hiszen van, kaptál. De csak egy adagot. Mindenki ugyanazt, ugyanannyit.

Ha lenne idő, lehetne fejlődés!

A generációk nem rontanának egymásnak 15-20 évente, hogy azt kárhoztassák utódaikban, amit maguk is haladásnak véltek a saját idejükben. És az utódok nem hajítanák szemétre az elődök munkásságát. Épületeit, eszméit, művészetét. Csodálatos, hogy milyen kevesen értik ezt.

Vissza, a lap tetejére!

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.