Vásárolok

Kedvenc aldilidlisparomban a tréfáskedvű pénztárosfiú – tudva-tudatlan – izgalmas szociológiai felméréseket végez. Az előttem álló vásárlóktól, miután beütötte a végösszeget, elkérte a személyigazolványukat. Közülük mindenki, négy vásárlót figyelhettem meg magam előtt, automatikusan nyúlt érte és vette volna elő, anélkül, hogy meglepődött, vagy kérdezett volna bármit is. Nyújtották a fiú felé, aki nevetve elhárította, azzal, hogy csak viccelt. Még egyszer mondom, nem a nemzeti dohányboltban vásárolni szándékozó fiatalkorúakról beszélek.

Hát, lakostársaim az úrban, mi folyik itt?

20150429_125217

Közlekedem

Mindennapos tömegközlekedésemnek köszönhetően, nem szakadtam el a tömegektől, tapasztalataimat közvetlenül a nép gyermekei között szerzem.
Rémülten látom, hogy kortól, nemtől függetlenül, egyre megfélemlítettebb, egyre gyávább és egyre önállótlanabb a budapesti lakosság, már ami az utazóközönséget illeti.  A minapi, a villamost pótló 4-6-os buszon nyomorogva tapasztaltakat osztanám meg veletek. Egyszercsak a harmadik ajtó nem nyílt ki, illetve becsukódott, noha még lett volna leszálló. Az előre kiabáló, fennrekedt utast, ermészetesen nem hallotta a vezető és senki nem vette a fáradtságot, hogy továbbadja a kérést, hogy nyitná ki újból az ajtót. A pánikba esett nő megkért egy magasra, nála jóval magasabbra nőtt fiatal embert, hogy nyomja meg a vészjelzőt. Ő azt felelte, hogy – én aztán meg nem nyomom! Így! Gondolom, elképzelte, ahogy a vezető minősíthetetlen hangon fogja rendreutasítani, esetleg meg is bünteti. Másrészt, korábbi utazási tapasztalataim alapján tudom, hogy a sárga csíkon álldogáló utasok miatt az ajtó nem nyílik ki. Az új rendszer bevezetése óta,az elmúlt néhány év alatt, egyetlen buszvezető akadt, akinek volt érkezése ezt elmagyarázni a zúgolódó utasoknak. Ezért gondolom, hogy hiába is ért volna el a vezetőhöz a hír, nem tudta volna kinyitni az ajtót. Az utas elért a hátsó ajtóig, ijedten, de leszállhatott. Viszont a fennmaradt asszonyok, nem öregasszonyok, hanem fitt, életerős asszonykák elkezdtek tanakodni, hogy mi tévők legyenek. Megelőlegezve, hogy nem fog kinyílni az ajtó, hátramenjenek-e, vagy bízzanak az isteni gondviselésben? Végül átvágva a tömegen, hátramentek. Én, aki viszont hiszek a gondviselésben és az ajtókinyitó gombok romolhatatlanságában, szépen megvártam, hogy mi lesz. A nyugatinál szabályosan kinyílt az ajtó, leszálltunk és lelépve még hallottam, ahogy a fiatalember távozóban azt mondja, hogy – na ugye, hogy kinyílik?

Hát, lakostársaim az úrban, újra kérdezem, hogy mi folyik itt?

Hatos

Itt állok féllábbal a hatoson és eszembe jut apu, aki ugyan ritkán „tömegközlekedett”, de, hacsak nem mi voltunk az egyedüli utasok, soha nem ült le. Azt mondta, hogyha felszáll egy nő, akkor úgyis átadja a helyét. És minden nőnemű nő volt. A kislány is és a nénike. Most lenne 95 éves. Egy másik kor, másik kultúrájából táplálkozott. Abból a korból jött, ahol a férfiak büszkék voltak az erejükre, a férfiasságukra és büszkén gyámolították a „gyenge” nőt, anélkül, hogy ebben bármilyen kellemetlen vagy hátrányos megkülönböztetés lett volna a nőkre nézve.

Ma, vasárnap délben, több generációnyi férfi képviseltette magát a hatoson ülve, és több generációnyi nő, állva. Apu generációjából nem volt senki.

Villamoson
Villamoson

Casting

Elindítottam egy játékot, Casting címmel, itt a honlapomon. Egyelőre magam játszom csak vele, mint gyerekkoromban, amikor képregényeket rajzoltam. Minden füzetlap egy jelenet. Minden jelenet középpontja egy figura. Egy nő, földig érő szoknyában, hosszú, kibontott hajjal. Én vagyok az. Az összes többi szereplőt, a jelmezeket, díszleteket, a történetet, a párbeszédeket – magamban hozzágondoltam minden oldalhoz.

Itt tartok most a játékommal is. Ezek a kis figurák nem azok, amikkel én játszottam, azok már régen nincsenek meg, hanem Andris régi játékait szedtem elő. Beállítom őket a jelenetbe, aztán annyi minden jut eszembe róluk, annyi mindent képzelek hozzájuk, hogy nem győzöm leírni. De, nem akarom, hogy a szavak kerekedjenek a képek fölé. A nehézséget ugyanaz a jelenség okozza, mint a családtörténetnél. A képek erős érzelmeket keltenek és felkeltik a kíváncsiságot a történetük iránt. A történet meg egyre több szót kér, hogy körülírjon és pontosítson, hogy elágazzon és burjánozzon.

Játszani nagyon nehéz!

Translate »