Úgy látom, hogy az én generációm támad jobbról balra, balról jobbra. Félek, hogy az összes mozgósítható fiatal már másik országban él.
Blog
Hatos
Itt állok féllábbal a hatoson és eszembe jut apu, aki ugyan ritkán “tömegközlekedett”, de, hacsak nem mi voltunk az egyedüli utasok, soha nem ült le. Azt mondta, hogyha felszáll egy nő, akkor úgyis átadja a helyét. És minden nőnemű nő volt. A kislány is és a nénike. Most lenne 95 éves. Egy másik kor, másik kultúrájából táplálkozott. Abból a korból jött, ahol a férfiak büszkék voltak az erejükre, a férfiasságukra és büszkén gyámolították a “gyenge” nőt, anélkül, hogy ebben bármilyen kellemetlen vagy hátrányos megkülönböztetés lett volna a nőkre nézve.
Ma, vasárnap délben, több generációnyi férfi képviseltette magát a hatoson ülve, és több generációnyi nő, állva. Apu generációjából nem volt senki.
A jövő
A megoldás
Casting
Elindítottam egy játékot, Casting címmel, itt a honlapomon. Egyelőre magam játszom csak vele, mint gyerekkoromban, amikor képregényeket rajzoltam. Minden füzetlap egy jelenet. Minden jelenet középpontja egy figura. Egy nő, földig érő szoknyában, hosszú, kibontott hajjal. Én vagyok az. Az összes többi szereplőt, a jelmezeket, díszleteket, a történetet, a párbeszédeket – magamban hozzágondoltam minden oldalhoz.
Itt tartok most a játékommal is. Ezek a kis figurák nem azok, amikkel én játszottam, azok már régen nincsenek meg, hanem Andris régi játékait szedtem elő. Beállítom őket a jelenetbe, aztán annyi minden jut eszembe róluk, annyi mindent képzelek hozzájuk, hogy nem győzöm leírni. De, nem akarom, hogy a szavak kerekedjenek a képek fölé. A nehézséget ugyanaz a jelenség okozza, mint a családtörténetnél. A képek erős érzelmeket keltenek és felkeltik a kíváncsiságot a történetük iránt. A történet meg egyre több szót kér, hogy körülírjon és pontosítson, hogy elágazzon és burjánozzon.
Játszani nagyon nehéz!
Lánc
Alapítvány és második alapítvány
Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.
Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.
Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!
Magyar Posta Zrt.
Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.
Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.
Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.
Tegnap is ez történt.
És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy “ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.
A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.
De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?
Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.
Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.
Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.
De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!
Február 24-n megérkezett a “válasz”. Olvassátok!