Esti szónoklat

Nagyon régen volt, hogy szónokoltam neked. Nekem egy kicsit hiányzik, mert azt érezhettem közben, hogy legalább megpróbálom megosztani veled a tapasztalataimat, amelyek vigaszt nyújthatnak vagy felvidíthatnak.
Látva, hogy egy újabb depressziós hullámvölgyben vagy, elgondolkoztam, hogy van-e még valami, amit nem mondtam el neked, amiből erőt meríthetnél. És igen, találtam valamit, amit kifejtek, hogy megláthasd az depressziód mélyén az általánost, a hasonlót. Arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanazok a problémái, de van, aki el sem jut az elemzése, gondolkodása során oda, hogy felismerje. Te túl okos vagy ahhoz, hogy ne lásd a létezés marón fájó disszonanciáját, de túlságosan is az érzékeid rabja, hogy könnyűszerrel felülkerekedhess rajtuk.
Én már hatvanhárom éve élek azzal a lénnyel, abban a lényben, akitől soha egy percre sem válhattam meg, nem küldhettem el, nem állíthattam félre. A külső szemlélő azt mondhatja, hogy az vagyok én, de én és minden gondolkodó ember tudja, hogy azt a nem választott testet kellett és kell megtöltenem az énségemmel, az életemmel. És ez a lény egy vak, követelőző test, mindig valami bajjal, nyűggel. Állandóan éhes, de tovább követelődzik. Állandóan szomjas, fáradt, unatkozik, elhízik, lefogy, nem hasonlít az éppen divatos trendhez, esetleg sérült, beteg. Függőségek rabja.
Sokáig fel sem ismertem, hogy az nem én vagyok. Azt hittem hozzám szólnak, engem szidnak, engem dicsérnek. Nekem fáj a fejem, én nem tudom kipihenni magam és sorolhatnám. Aztán felismertem, hogy ennek a testnek a rabja vagyok. És a testtel meg kell békülnöm, aztán meg kell békíteni magammal. Hiszen, amikor nem egyet akarunk, neki kell segítenie nekem, hogy sikerüljön, magamhoz kell édesgetnem, meg kell szelídítenem.
Ez egy hosszú, örvényekkel, szakadékokkal szabdalt egyesülési folyamat volt. Szerintem még mindig tart. Része volt a dohányzás elhagyása, a fegyelmezettebb étkezés. Ahogy te szoktad a te lényedről mondani, hogy “én egy végtelenül lusta ember vagyok”, úgy mondhatom el én ” a testemről, hogy én egy lusta, falánk, szórakoztatásra vágyó …
És most, hogy az öregedéssel újabb korlátokat állít körém, igazolja, hogy a lény tényleg nem én vagyok. Ha boldogulni akarok, ha ki akarom bírni, akkor el kell fogadnom a gyengeségeimet, de soha nem szabad alárendelődnöm. Nem ő dönt. Nem a romló szem, nem a fájó térd, nem a fáradtság, nem a gyengeség, nem a tehetetlenség, nem a rosszkedv.

Egymás mellett
Egymás mellett

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük