Szerintem felesleges egyidejűleg aggódni azon, hogy nem olvas az ifjúság, meg azon, hogy mit. Aki egyáltalán olvas, arra rábízhatjuk, hogy mit, hiszen mindent. Aki nem, neki meg mindegy, hogy mitől lesz fél, vagy alul művelt; vacak könyvtől, ócska tv-műsortól, igénytelen zenétől. Ki-ki a maga és gyermekei fejlesztése érdekében tegyen meg mindent, amit jónak lát, amire képes.
(Nem találtam a hivatkozott Csepeli oldalon.)
„Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás… ”
Ezt most magamtól idéztem, egy korábbi feljegyzésemből. Ma, amikor eloldalaztam a Kossuth téri építkezési kordonok mentén, majdnem felülbíráltam azt a nézetemet, hogy a tisztesség nem relatív. Mert a nagy dúlást látva az jutott eszembe, hogy Fletó, amikor megijedt az egyre közelebb nyomuló „csőcseléktől”, akkor kordont állíttatott, nehogy betörjék a fejét. De ez az ember, még egy tisztességes diktatúrát sem mer összehozni. A város „stratégiai” pontjai permanens felújítás miatt, halandó számára megközelíthetetlenek. Ha néha visszaszolgáltatnak egy-egy területet a városlakóknak, azokon jól látszik, hogy a kőbánya tulajdonos bankszámlájának egyenlegén kívül semmi sem változott.
Most írás közben meg arra jöttem rá, hogy azért nincs kedvem kommentálni napjaink eseményeit, mert minden szót idézőjelbe kellene tennem. A végén már magam sem tudnám, hogy azért-e, mert nevetséges, hogy azért-e, mert nyilvánvalóan álságos, vagy azért-e, mert magam sem hiszem, hogy felvettem a szótáramba.
Elhatárolódásaim listája 2007. augusztus 27-től, ?-ig …
természetesen, ha lesz sztrájk 4-én, gyalogolok és nem támogatom a sztrájktörőket, de nem veszek jegyeket és bérleteket sem
nem veszek részt állami ünnepségen és nem járulok hozzá, hogy a fejem fölött alacsonyan repülő utaszállítók zavarják meg békés, boldog, minden szempontból kiegyensúlyozott, stresszmentes napjaimat
nem járulok hozzá, hogy egyidejűleg lezárják a hídakat, az utakat,
felemeljék a villany, a gáz, az élelmiszerek árát, tandíjat, vizitdíjat fizettessenek velem nem létező szolgáltatásokért
szégyen és gyalázat, amit művelnek velünk, szégyen és gyalázat, hogy engedjük
tiltakozom az ellen, hogy a gyerekemet csak olyan áldozatok árán tudjam taníttatni, melyeket csak lelkiismeretfurdalással tud elfogadni
kikérem magamnak, hogy beszedjétek a pénzemet mindenféle adó és sarc formájában és mégis rettegésben kelljen élnem esetleges betegségem, állásvesztésem, nyugdíjam, jövőm miatt; hogy hajléktalanná válhatok ..
persze, elhatárolódom a Danone-tól, nem veszek míniumos pirospaprikát, kínai fokhagymát, tartózkodom a magas guargumi tartalmú készítményektől, elhatárolódom az alpvető élelmiszerektől és luxuscikkektől, a cigarettától, az italtól
szennyezett levegőn és hamisított ásványvízen vízen élek, és erre ösztönzök mindenkit, kockáztatva, hogy híveim éhhalála miatt bíróság elé citálnak és dutyiba zárnak
elhatárolódom azoktól, akik elhatárolódnak bárkitől is, hiszen a genetikai kutatások legújabb eredményeit szem előtt tartva attól tartok, hogy mi mind rokonok vagyunk, mégha gyakran sajnálatos is ez a tény
megbocsátok azoknak, akik vak – gumi – és éleslövedékkel lődöznek, könny és egyéb-gázgránátokat hajigálnak, robbantanak és erőszakoskodnak, mert úgysem kerülnek bírájuk elé, aki megbocsáthatna nekik… vagy elítélhetné őket
kéne egy hely, egy kor, egy jobb …
Kislány voltam még, amikor elveszítettem a szüleimet. Akik, ugyanis a szocializmus rendületlen építése miatt, mindennap elmentek otthonról reggel fél hétkor és este hétig nem is kerültek elő. Na jó, szombaton néha már ötkor is otthon voltak.
Minket a nagymamám, Ómika felügyeletére bíztak, akinek így tág tere nyílt egzotikus génjei véletlenszerű átörökítése után, belső őrjöngéstől átfűtött szokásait is átruházni ránk.
Aztán a nagyszabású építkezés miatt a vasárnapomat is elvették, mert társadalmi munkát, máskor nem lévén idő, akkor kellett végezni. És kellett. Fel kellett építeni a Vidámparkot, az Állatkertet. Talicskáztak, sódert terítettek, rönköket szabtak, szóval csupa olyan munkát, amihez a diplomáik elegendőnek bizonyultak. Én is ott tevékenykedtem, nagyon szorgalmasan, hogy minél előbb legyen kész az ország és végre velem is foglalkozzanak. Nem a poént lövöm le, ha elárulom, hogy erre végül nem került sor.
Nem kétséges, hogy aztán egy ideig anyámat többször is láthattam, amikor az általános iskola egyik ideiglenes épületének éppen azt a házat jelölték ki, amely szemben volt az ő munkahelyével. Minden szünetben ott lógtam a kerítésen és kiabáltam neki. Amikor kinézett az ablakán, elkezdtem sírni. Nem jött ki és én sem mehettem oda hozzá. Máig sem értem, hogy miért.
Jó iskola volt különben. Éneket, zenét tanultunk.
Néhány tanulót, az arra érdemeseket, saját, úgy értem a szüleik költségén fellépésekre vitték, még külföldre is. A kísérő tanárok szintén a szülők költségén utaztak. Persze, hogy is mehettek volna el a kisgyerekek kísérők nélkül?
Betudhatom-e költségeim közé azt a megszámlálhatatlan rendezvényt, melynek fényét a belőlünk épült füzér emelte és hangulatát a mi kórusunk árnyalta. Jó, nem.
A középiskolában művészetet tanultunk. Részükről addig a befektetés, amíg a szaktanár bejött, hangulatos kis pipáját fogai közé szorítva, dörmögött okulásunkra anekdótákat. Ez a kibírható változat, a többit máshol írom meg.
De, mint minden kétkezi tevékenységnek, ennek is lettek tárgyi eredményei. Pohárkészletektől, mozaikokon át, bútorok, egyebek. Miután nem kevéssel hozzájárultunk az anyagköltséghez, amelyből a tanáraink saját eladásra szánt alkotásaikat is készítették, az év végi kiállításon megvehettük a saját munkáinkat. Legalábbis azokat, amiket már nem osztottak szét maguk között a tanárok.
Negyedikben már megrendelésre is dolgozott némelyikünk. Természetesen ingyen. Közintézmények falait burkolták be egy osztálytársam faintarziáival. Úgy emlékszik kapott oklevelet. Rajzainkat egy tanárom, rajzoktatás céljából írt könyvébe illusztrációnak tette be, (csak rajzokból állt a könyv!) ő már rég halott, a jogutódok a valahányadik kiadásnál tartanak, senki nem gondolja, hogy azoknak a rajzoknak szerzői is vannak. Lehet, hogy aláíratott velünk, gyerekekkel valami papírt, amelyben lemondunk a javára a honoráriumról. Csak azt ne mondjátok, hogy akkor még nem volt divat a jogdíj. Én is tudom.
A rabszolgamunka később is dívott, még akkor is szocializmus volt. A főiskolán, nem számolom össze, hogy hány vizsga-és diplomafilmet vágtam saját örömömre. Hány, de hány órát maradtam bent a tv-ben, hogy bármi áron, de elkészüljön az éppen soros nagy mű. Akkor meg éppen a túlóra nem volt divat.
