Kategória: Mindenféle

előkerült egy régi kedvenc

Azért jó egy nem túl látogatott blogot írni, mert úgy érezhetem, hogy bár nem a falaknak beszélek, de mozgalmat biztos, hogy nem indítok. Leírhatom a rémisztő tapasztalataimat, amik lehet, hogy csak engem rémítenek. És, ha néha jó dolgok történnek, annak itt örülhetek.
Nem hiszem el, hogy hány éve asszisztálok ahhoz a baromsághoz, hogy fennmaradhassanak és virágozhassanak az olyan kifejezések, mint a személyi jövedelemadó besz.számla kifizetőt terhelő, vagy szociális hozzájárulási adó besz.szla., egészségbizt. és munkaerő-piaci jár.kifizetőt terhelő,nyugdíjbiztosítási alapot megill.bev.kifizetőt terhelő. Könyvelőket és a apehnavos hivatalnokokat fizetek azért, hogy egyre újabbakat gyártsanak ennek az ismeretlen nyelvnek a szavaiból. Hónapról-hónapra egyenként átutalom a fenti címekre az ilyen-olyan összegeket, tudva, hogy ugyanabba a feneketlen bendőbe hullik a pénzem. Ahogy a nagymamám mondta, amikor a levesestányérból kérte a mákostésztát, hogy egy helyre megy. És tényleg! De, ahogy ebéd után a kiscseléd mosogatnivalója halmozódik, úgy halmozódnak valahol, valakinek az átutalásaimért levont pénzek is, ugyanott, ugyanabban a bendőben. Szégyellem magam, hogy kényszerű részvételem legitimálja ezt a világraszóló idiotizmust, ezt a minden képzeletet felülmúló abszurdizmust…aztán már csak mormogva, hogy a jó… k
Fel fog-e nőni valaha is az ember? Vagy csak tipródik körbe-körbe, hogy valamivel nagyobb terület jusson neki.

Levontam a következtetést. Budapesten nincs tömegközlekedés. Ritkán jönnek a járatok. Konkrétan a 233 és 133, plusz ilyen-olyan betűk buszokra gondolok. Ha jönnek, akkor tízből kilenc; garázsmenet. Tehát, elkanyarodik a céltól, mármint az én célomtól és át kell szállnom arra a buszra, a 33-ra, amit ugyancsak egy átszállással, ugyanonnan elérnék. Az viszont már ostorozásom eredménye, mert ráírják, illetve beordítják, hogy a tízből kilencszer, ezt időben megtudom és nem csak a garázsban veszem észre. Másrészt, ha jön, akkor úgy utazom, mintha egy elgázosítás alatt álló disznóólba szálltam volna fel. A nagyérdemű publikum fele reggelizik, másik fele az otthon felejtett zsebkendője miatt van bajban. Nem csodálkozom, hogy aki teheti, fittyet hányva a fenntartható fejlődésre, a benzin árára és káros hatásaira, a parkolás magas költségeire, ragaszkodik ahhoz, hogy autójában egyedül ülve, néha-néha kiszabadulva a dugók fogságából, lovát megugrassza és átgázoljon bárkin – így állva bosszút minden sérelméért – aki az útjába kerül. Magam szűkebb környezetéből kiindulva úgy látom, hogy hiába csókos cuki valaki, alkalmatlan emberek sem közlekedést, sem várost szervezni nem tudnak. Még szerencse, hogy a sofőr képes megkülönböztetni a kormányt, a féktől. Egyenlőre.

„A törvény előtt minden polgár egyenlőnek számított, de nem mindenki számított polgárnak.”

(Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember)

Rongyok, cserepek, isa por és homu vogymuk…

Mostanában megint nagyon sokat szorongok. Főleg éjjel, amikor nem alszom. Egészen tapintható, szinte szagolható közelségbe kerülnek álmomban, vagy félálomban inkább, mint egy hallucinációban, olyan kézzelfoghatóan jelennek meg veszprémi emlékek. A bútorszöveteket szoktam érezni, nagyon-nagyon közelről látni, nagyon-nagyon intenzíven érzem az illatát. Anyu kedves növényei, a nagyszobában az ablak alatt, amíg élek, ők is élni fognak. Az a nagyon dús páfrány, ami többször haldokolni kezdett és mielőtt végleg tönkre ment volna, még egyszer, utoljára hatalmas lombkoronát növesztett. Aprólékos mintáját, részleteiben látom magam előtt, annak a csipketerítőnek, ami alatta volt. Valamilyen kovácsoltvas és üveg állványon. Nagyon érdekes, hogy amikor hívatlanul felidéződik bennem, akkor kristálytiszta, erőteljes képekben jelenik meg. Ha most megpróbálok ráemlékezni, hogy konkrét leírást adjak róla, akkor lemerül a homályban. A terv megvalósítása, hogy leírom, hogy megőrizzem magamnak, hogy örökítsem a jövőnek, lehetetlenné válik. Mintha a nappal, az agyam egy másik részének engedi csak a működést. A 3D-s emlékek vetítése, csak éjszaka és nem is bármelyik éjszaka lehetséges.

Azt hittem, már megint azt hittem, hogy a lehetőségekhez képest, aránylag jó helyen vagyok.

De ma, egy munkatársam, azt mondta a rezidensekre, hogy „a rohadékok”.

Az általánosítás, az egy kalap alá vétel, a kollektív bűnösnek bélyegzés,  kifejezetten ízlésem ellen való vétek. Megsértődtem. A szó eredeti jelentését értve. Felhorzsolódtam. Úgy éreztem magam, mintha kijelentette volna, hogy minden cigány rohadék, vagy minden meleg rohadék, vagy minden nő rohadék, vagy minden gyerek rohadék. Talán értitek, hogy gondolom.

Nem mellesleg,  többszörösen érintett vagyok. A családban végignéztem két gyerek munkáját is, akik minden idejükben, teljes erőbedobással készültek az orvosi egyetemi felvételire, hogy aztán egyetemi hallgatóként, éjt nappallá téve tanuljanak, a lehető legjobb eredményért. Aztán kórházakban, mentőszolgálatnál önkénteskedve, 24 órázva, 36 órázva, életeket mentettek, mentenek, gyógyítanak.

Lehet, hogy van olyan orvos, aki megölte a kollégám hozzátartozóját, vagy legalábbis nem gyógyította meg. Lehet, hogy felkészületlen volt, de az is lehet, hogy egyszerűen nem volt mindenható. Hiszen, tényleg vannak menthetetlen betegek. Gondolom. Ha egy orvos hibázik, vagy bűnöző, akkor éppúgy kijár neki a büntetés, mint bárki másnak. Meg lehet vádolni, be lehet perelni, le lehet csukatni, vagy meg lehet veretni, kinek-kinek ízlése szerint. De, csak őt!

Mit jelent az, hogy minden rezidens rohadék? Mit várhatok ennek az elnyomorított országnak az átlagpolgáraitól, ha a felsőfokon iskolázott, látszólag civilizált, látszólag liberális munkatársam nem értette meg a fenti gondolataimat?

Most már nagyon rosszul érzem magam…

A vetítés előtt hosszan, részletekbe menően figyelmeztetnek, hogy mennyi és miféle baj érhet. Ha vállalom, hogy nyakam szegem, amikor kizuhanok az ülésből, mert epilepsziás roham tör rám, akkor maradjak, viszont, ha már így döntöttem, akkor eszembe ne jusson vetítés közben távozni. Szépen várjam meg, amíg a film végén felkapcsolják a villanyt. Az ijesztgetés, mesteri felütéssel kezdődik. Igaz, hogy a nejlonzacskó a fejre húzva fulladást okozhat, ezúttal elmarad. De a profi, amerikai filmesek már egyetlen, pici részletet sem tudnak elrontani. A technológia tökéletes. A szerkezet, vágás, dramaturgia, a már többszörösen kipróbált és bevált minták alapján készül. A szereplők; rajongott sztárok. Az egész; egy hibátlan, színes, szagos, asztal-és széktáncoltatós „hangjátékot” láttam. Jól esett a földet érés…

Azzal, hogy elkezdtük használni a Google Drive-t, az emberiség régi feladata megoldódni látszik. Amire az enciklopédisták kísérletet tettek, hogy egy halomba hordják a tudást, amiről Asimov megírta, hogy fedősztori, most végre elkezd gyűlni, egy mindenki számára hozzáférhető helyen, az egyénekbe rejtett gondolat. És majd, amikor az ember végre felismeri, hogy a pin kódok és jelszavak elzárják a többiektől és engedi, hogy megismerjék, mert ráébred, hogy egy tudás van és az közös, akkor végre megtudhatjuk, hogy mi dolgunk van a világban. Milyen parancsnak engedelmeskedünk…