Testvéremmel együtt azok közé az anyukák közé tartoztunk, akik mindig ráértek részt venni az óvoda vagy az iskola által szervezett programokon. Igaziból nem, de életünk során felhalmozott tapasztalataink alapján, annyira féltettük a gyerekeinket, hogy minden program halaszthatóbb volt, mint például elkísérni Andris csoportját a Molnár utcai tanuszodába. Mindenhol ott akartam lenni, ahol el kell kapni, oda kell ugrani, félre kell lökni, alá kell állni, meg kell hűteni, fel kell melegíteni, stb. Soha nem tiltottam meg neki semmit, mert tudom, hogy csak saját tapasztalat van, az elődök okossága, példája az elődöké is marad. Engedtem, hogy megégesse a tenyerét a vasalóval, mert a forróra csak még kegyetlenebb példákat tudtam. De, amikor a szekrény tetejéről ugrált, mindig készenlétben álltam, hogy elkapjam, ha rosszul esne. Az „én időmben” azt találták ki – ebből is látszik, hogy egy előző korban megszüntették, hogy az olyan másodosztályú, más olvasatokban első osztályú szakképző iskolákban, mint amilyenbe én is jártam, újra kötelező legyen a testnevelés óra. Ehhez, természetesen, nem csak az én iskolámban, hanem még sok másikban sem volt tornaterem, ahogy a későbbi korokban nem volt úszómedence vagy korcsolyapálya. Viszont volt rá jogszabályi kötelezettség. Ezért úszhattam én középiskolában. Ha jól sikerült az órarendi beosztás, akkor kint találkoztunk reggel az uszodában és csak az orosz órára nem sikerült visszaérnünk a fránya villamosok és egyéb közlekedési eszközök késése miatt. Ha rosszabbul sikerült az órarend, akkor a reggeli órára be se mentünk, mert minek,úgyis indulni kell a szigetre és csak a rajzórára értünk vissza. Honfiné, az orosztanár nem neheztelt érte. Tudta, hogy rosszabbul jár, ha oroszórát kell tartania a teljes érdektelenségben szunyókáló osztálynak. Így legalább nyugodtan írhatta a jelentéseit, amennyiben kellett neki vagy neki kellett.
A gyerekem „idejében” a tanárok még mindig rugalmasak voltak, legalábbis azok, akikkel összehozott bennünket a sors. Ha kötelező volt úszni, akkor beöltöztették a kicsiket, átvágtak a Belvároson, segítettek átöltözni nekik és egy kis kalitkában szorongva, összezárva néhány megátalkodott szülővel, aki nem volt hajlandó magára hagyni a gyerekét, kukucskáltak a medence felé. Láthatták és hallhatták, hogy Marci bácsi ordítva egzecíroztatja a gyerekeket, rögtön az első alkalommal. Andris hároméves volt, amikor egy soproni telelésen, a megtanult úszni. Sokat nem kellett erőlködnöm a tanításával, rögtön imádta a vizet, húsz perc múlva átúszta keresztben, aztán hosszában a nagymedencét. Nyilván nem szabályosan, de bátran és fáradhatatlanul úszkált. Marci bácsi nem volt elégedett a technikájával és elkezdte csesztetni, hogy tartsa a fejét, a lábát. Az én kisfiam mindig jól szocializált ember volt, akkor sem zúgolódott, így tartotta, úgy tartotta, aztán a foglalkozás végén azt mondta nekem, hogy ő nem jön ide többet. Egyetértettem vele, annál is inkább, mert láttam, hogy Marci bácsi az óra végén még pofon vágott egy másik nyolcévest, aki mérhetetlenül kihozta őt a sodrából. A korcsolyázás meg úgy zajlott, hogy mindenkinek kötelező részt venni, azoknak is, akiknek nem volt korcsolyája. Elzötyögtünk a Városligetbe, befűztük a cipőket és azokkal, akiknek nem volt felszerelésük a korláton innen álltunk, akiknek volt, azok meg a korláton onnan, a jégen álltak, mert az első foglalkozás feladata az – egysoros vonalba igazodj – volt. Odafagytak szegények, mire az önjelölt oktató, egy „Marci néni” végre elégedett volt velük és szabadon bocsátotta őket. 1994 körül jártunk. Egy belvárosi iskola első-második osztálya. Sok gyereknek nem volt korcsolyája. Nemhogy korcsolyája, rendes téli cipője sem. Kék volt a kezük, szájuk, ahogy egy helyben toporogtak a jeget okádó betonon. Láttam, hogy a fiam boldogul nélkülem, a többieknek jobban kellek. Azontúl a kis csórikat elvittem sétálni, szaladgálni a ligetbe, míg a többiek koriznak. És utáltam, hogy nekem kell ezzel foglalkoznom, mert már akkor sem voltam cuki. Utáltam akkor is és most is és örökkön-örökké, hogy nem értik meg, csak az lehet kötelező, aminek a feltételeit maradéktalanul biztosítjuk. Minden más szabadon választott, aminek szintén vannak kötelező feltételei. Nem értem, hogy miért kellett azokat a kisgyerekeket belekeverni ilyen szörnyűségekbe. Miért kell egy nyolcévesnek azt látni, hogy a másiknak jut, neki nem jut. Miért kényszerítették a tanító nénit arra, hogy úgy tanítson franciát alsó tagozatban, hogy épp egy órával járt előrébb, mint a tanítványai? Miért kellene minden szülőnek „eszement hippiként” vagy „destruktív anarchistaként” viselkednie, ha meg akarja óvni a gyerekét a kor kötelező agymosásától? És ráadásul nem biztos, hogy boldogabb lesz az ember, aki ennek köszönhetően élesebben látja kora kisszerű ellentmondásait, de egyedül nem képes tenni ellene. Ahogy én is csak őriztem és őrizem a lángot.