A jelenség – Evolúció

A jelenség – Evolúció

Hirtelenjében nem is tudom hogy melyikük, Pichler Emmi, Benjamin Spock, Bruno Bettelheim, Ranschburg vagy Mérei mondhatta, hogy vigyázni kell egy bizonyos életkorban a költözéssel, mert a kisgyermekek nagyon megsínylik a környezetük változását. Mi, akik permanens gyerekkorba vagyunk kényszerítve, illetve, mióta én élek, próbálnak bennünket belekényszeríteni, ezt megélhetjük tízévente vagy még gyakrabban, amikor lebontják a megszokottat, az otthonost, Lenint, ahogy egy nagyot lép a veszprémi tanács, azóta már önkormányzat a neve, hiszen az átnevezés is lebontás, pusztítás – felé. Mindent tönkretesznek, tehát nem építenek valamit, azt nézve azontúl, hogy kik örülnek annak, kik mennek oda. Nem, hanem lebontják azon a talpalatnyi kis földön azt a dolgot, amit húsz évvel ezelőtt az elődök oda felépítettek, nem számolva vagy nem törődve azzal, hogy megint el fog telni húsz év és ugyanúgy le fogják bontani az újonnan létesítettet is. Most éppen megint egy szobrot. Gyerekkoromban nem értettem és a mai napig a szobrászatot tartom a legkevésbé befogadhatónak, Lenint például, ahogy ott sétált hihetetlen méretekben Veszprém közepén, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy akkor ő most van vagy nincs, lát engem úgy, mint én őt? Hihetetlenül szürreális, ahogy realisztikus borzalmak kerülnek a város minden pontjára, amiket nyilván egy jó ízlésű kor 15, 20, 30, 40, 50 év múlva el fog bontani. Mert az ember nem bújhat ki a bőréből, ugyanolyan marad, mindig lesz egy jó oka, hogy ez miért giccses, miért ízléstelen, miért fasiszta, miért kommunista, miért nem modern, miért nem megfelelő. Kivittem a kisfiamat annak idején még a Szabadság térre, a homokozóban játszott, amikor egyszer csak észrevette, hogy minden épület tetején, ahogy körbenéz, egy vörös csillag vagy egy csillag alakú képződmény volt, ennek nagyon nagyon megörült, hiszen a csillag a gyerekeknek önmagát jelenti, nem feltétlen azt, amit a felnőtteknek. Ősi, mágikus jelentése van, akár vörös, akár sárga, akár ötágú, akár hatágú, hogy csillag, hogy vezet, hogy világít, hogy fénylik, hogy szegezd rá a tekinteted és megtudod az irányt, hazatalálsz. Nem sok év telt el, amikor egyszer csak elkezdték a lebontani ezeket a csillagokat a bankok és egyéb középületek tetejéről és akkor ott volt ez a még mindig kisgyerek és nem értette és meg nem tudtam neki megmagyarázni, hogy miért. Magamnak nem tudtam megmagyarázni, amikor lebontották az Osztyapenkó szobrot, gyűlöltem amikor lebontották az “uram itt a sálja” szobrot, mert nem értettem, hogy miért van erre szükség.

Feldúl és elszomorít a sok érthetetlenség, ami körbevesz. Régen használtam a blogomat öngyógyításra, most újra ehhez folyamodom.

Meghaladja írásom kereteit, hogy azt boncolgassam, mi lehet az evolúciós oka annak, hogy a buta ember miért nem szelektálódott ki az elmúlt évezredek folyamán, miközben az okosak száma – úgy tünik – arányaiban nem változott, az emberiség számának növekedésével. Mindenesetre, elöljáróban felhívom a figyelmetek erre a tényre.

Screenshot
Screenshot

Régen voltam annyira dühös, mint amikor ezt a posztot megláttam az idővonalamon. Aki ezt a posztot kitette, az egy magam korabeli teremtés, tehát mondhatjuk, hogy sokat megélt, talán többet is, mint ami jár vagy hasznos, amennyire ember tapasztalt lehet, annyira az. Családos, három felnőtt gyerek anyja. Épp elég tapasztalat lehet a háta mögött ahhoz, hogy elnéző legyen a fiatalsággal, emlékezve a saját fiatalságára, vagy ha kivételesen a szabálykövető, rendes gyerekek közé tartozott, akkor emlékezve kortársai útkeresésére, identitáskereső magatartására, tudhatná, hogy fiatalnak lenni egy olyan állapot, ami sajnálatos módon nagyon hamar elmúlik, az elmúlása során a személyiség is változik, az élek gömbölyödnek, a durva barázdák kisimulnak, az érdesség tükör fényesre kopik, felnőtté válik mindenki, aki meg nem hal. Egy tizenéves fiatal minden megnyilvánulása pont azért olyan csodálatos, mert minden észrevétele annyira friss, minden szava új, eredeti. Először látja a világot, benne a felnőtteket és először mondja ki, hogy mit gondol erről az egészről, az életről.

Minden kor kitermeli a maga hőseit és árulóit, egyszerű embereit, a népet. Ők, értelemszerűen, hiszen ugyanazokat az attribútumokat hordozzák, nagyon hasonlítanak egymásra. De, koronként más-más elnevezésekkel illetik őket. Én például destruktív anarchistaként kezdtem 14 évesen.

Az egész “bélyeg”gyűjteményemet nem sorolom fel. A kisgyermekkori, kisiskolás bélyegeimet elhagyom. A középiskolai idetartozik Egy, a szitkozódásig mocskos szájú matematikatanárom, a jópofáskodás visszataszító álcájába burkolva köpte ránk a véleményét, rálicitálva a mostanában megszokotton is.

És most két ágra szakad a történet, mert beszélnem kell róla, aki megtestesítette a cinikus gonoszt a szememben. Kártékony nemzedékek sorára, mindre, akiket tanított, ránk.

Mellesleg megjegyzem, hogy külön tanulmányt érdemelne, hogy erre a fiatalságra olyan hihetetlenül kártékony és cinikus emberre, egy igazi mételyre, miért emlékeznek a valahai osztály és iskolatársaim meghatódottan pillogva. Emlékoldalt kapott a fészbukon, ami persze megkönnyíti a dolgomat, mert onnan az általuk viccesnek vagy jópofának tartott beszólásait megmutathatom, illusztrálva , hogy mennyire aljas és elvetemült lény volt. Ideje lenne megtudnom, hogy nem éppen a hozzá hasonló cinikus, kegyetlen szociopaták kondicionálásának köszönhetően vált az én generációm ezzé a meghunyászkodó csordává, aki lett.

Nem jegyezte meg a nevünket, hanem eposzi jezőkkel különböztetett meg bennünket egymástól. Makói hagymafejű, kis káposztafej, ócska stricik. A naplóval és krétadarabokkal dobálózott. “Fiam, téged is inkább ledobtak volna a Taigetoszról, mintsem itt kínlódjanak veled… Hess madarak, szarházi elsősök!.. te nem xy vagy kishülyém? Maga takony folyjon ki a táblához! Maga olyan ronda, hogy jó lenne cápa csalinak. Szivárognak mint szuvas fogból a genny. Győzőkém menj arrébb, mert lehugyállak. Minden szakra megvolt a maga sajátos becézése: kerámia-vályogvető, szobrász-sírkőfaragó, textil-rongyász, ötvös-bádogos.

Nem a sok lúd disznót győz demokráciát, hanem az élni és élni hagyni demokráciát szeretném. Óriási a különbség, sokan nem értik. Nem felejtem el és nem bocsátom meg, hogy voltam destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, drogos libsi, lakos, csöves és civil, soros bérenc, emberi, más elnevezésekben kiadott erőforrás vagyok mostanában és hamarosan nyugger, és tudom, hogy rajtatok is ott a bélyeg, az elnevezés, amit nem tudtok elfelejteni és nem fogjátok megbocsátani. Évszázadok óta nem felejtünk, nem bocsátunk és nem mossuk le a gyalázatot. A gyűlölet újra és újra bemocskol minket.

Visszakanyarodva hősnőmhöz, az akkori rendszernek hála, a világ egyik végéről migrált Budapestre, (azért így írom, mert a migránsokra is fúj, nemcsak a tizennyolc évesekre,) ebbe az országos beiskolázású középiskolába. Ezidőtájt, néhány iskolát leszámítva, nem kellett felvételizni. Ide, mert művészeti iskola volt, ide kellett. A fél osztály vidéki, a másik fele pesti gyerek volt. Tehetségük okán kerülhettünk be. A tehetségről, hogy ismét egy kitérőt tegyek, nagyon keveset tudtam meg az eltelt életemben. Amikor negyedik év végén visszakaptuk a felvételi rajzainkat, én úgy láttam, hogy egyformán érdektelenek és közepesek voltak. Azóta azt is tudom, hogy rajzolni bárki meg tud tanulni, ha nem is düreri szintig, de annyira, amennyi egy felvételihez elég, biztosan. De, hogy kell-e tudni rajzolni egyáltalán? Akkor viszont mi volt a szelekció alapja? Nekem például elsőben azt mondta a rajztanárom, hogy már a felvételi alatt kiszemelt magának. És mint kiderült legkevésbé sem a művészi adottságaim érdekelték. Megfenyegetett, ha nem engedek neki, ne is álmodjak a főiskoláról. Nem engedtem, nem is vettek fel. Volt, akit a szülei miatt vettek fel. Ma csókosoknak hívjuk őket. Mindig bekerült olyan, akin megesett valaki szíve és végül akadt egy-egy, későbbi pályája igazolta, aki tényleg elhivatott volt a festészet, szobrászat, stb. iránt.

Hiába is próbálok elhatárolódni. Abban, amivé ez az ország lett, én is benne vagyok. Ha nem aktívan csináltam, akkor passzívan engedtem, hogy elrondítsák a világot a kortársaim. Akik elmentek, azzal csinálták, akik nem szóltak, azzal.

Szóval, kedves Blanka! Akár nyerhetsz is, de az erkölcsi győzelem, egyelőre, mindenképpen a tiéd.

Akit böfögők, fingók, teli szájjal, csámcsogva beszélők, káromkodók neveltek, azok inkább maguk is így tesznek, mint nem. A többieknél elmúlhat, ha ők is akarják. Ha így marad, akkor a szocializálódás befejezéseként, besimulsz, ahogy a többség és negyven év múlva elfeledve mostani lényeged, eltorzult személyiséggel, kővé vált szívvel gyűlölheted a majdani dühöseket.

Nem is tudom, hogy mit kívánjak neked, mivel járnál jobban.

Pedig, igazad van. A jövő a tiéd, azt rongálják, joggal kéred ki magadnak. Micsoda álszent duma a felnőttek részéről, hogy ocsmány baszdmegelésük közben, a stílust kérik számon rajtad, miközben a tartalmat figyelmen kívül hagyják. Megjegyzem, hogy a mindenkori tizenévesek joggal kérik ki maguknak, hogy az ő jövőjüket teszik meg tétnek a szüleik. És bosszút esküsznek, hogy megtorolják, amint módjukban lesz. És nagyon hamarosan lesz. Attól kezdve nyuggerek az idősek és attól kezdve banyatank a gurulós kocsi, stb. És minél tanulatlanabb, műveletlenebb az újabb generáció, annál élesebben körvonalazódik ez a tendencia. Az mindig kérdés marad, hogy nem ez a generációkon átíveló, generációkra rákényszerített bosszúállás mozgatja-e az embereket? Az is igaz, hogy a digitális kor különösen kedvez okos és ostoba teóriák gyors terjedésének. Felszínre kerülnek és keverednek a különböző civilizáltsági és kulturáltsági fokon álló néprétegek állásfoglalás, megtévesztve a szemlélődőt és eltakarva előle a horizontot.

Milyen kár, hogy a szellem végül mégsem diadalmaskodott az ostobaság fölött. Szégyellem a generációmat és bocsánatot kérek helyettük.

bajszos szar mondjon le gyertek ki menjünk be gyújtsuk fel ég a város a szánkóra vigyázzatok

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük