Szerző: Ostoros

A versmaraton állása szombat reggel

(A magány tovább nyúlik az életen.)

„Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.”

József Attila verse

Az APEH (tudom, hogy már nem ez a neve) küldött egy ajánlott levelet. A postás , a bejutás legcsekélyebb – nem csengetett be – szándéka nélkül, értesítőt hagyott a levélszekrényemben. Elmentem a postára. Sorszámot húztam. Megkaptam a levelet. Benne volt az a részletező elszámolás bizonyos befizetésekről, melyekhez nem férek hozzá az ilyen célokra létrehozott ügyfélkapu rendszeren keresztül, a saját folyószámlámon. A három oldalnyi szám mellett egy értesítés, hogy fizessek be egyszer kétszáz, illetve egyszer háromszáz forintot – illetékbélyeg felragasztásával – a költségekre. Megvettem az illetékbélyeget a postashopban. Sorszámot húztam. Az illetékbélyeggel ellátot lap feladása valamennyi pénzbe került. Nem kértem számlát. A fenti eseménysor többet elmond nekem az ország általános állapotáról és a benne élők szellemi aktivitásáról, mint bármi más. Tudom, hogy mi – a többiek – nem vagyunk sokan, de nem lehetne tenni valamit? Valami ötlet?

Megérkeztünk a Neckemann-os nyaralásunkból, és mielőtt belekezdek bizonyos kellemetlenségek ecsetelésébe, leszögezem, hogy nem panaszkodom, vagy
reklamálok, inkább kíváncsi vagyok, hogy a felmerülő problémák mindenki más számára normális velejárói-e egy ilyen utazásnak és vajon csak az én túl
érzékenységemről van-e szó.A repülőtéren várt bennünket a helyi idegenvezető, aki kijelölte a buszokat, néhány szóban köszöntött bennünket, majd közölte, hogy ő nem ezzel a
busszal jön, majd délután négykor, a fogadóóráján találkozhatunk vele. Leszállás közben még odaszólt, hogy nagyon korán van, lehet, hogy nem kapjuk meg
a szobánkat, de legyünk türelemmel, majd távozott.Így történt, hogy kora reggel leszálltunk néhányan a szállodánál, ahol mindenféle körülményeskedés, hosszas sorbanállás után közölték, hogy kettő után
vagyunk a vendégeik. Hajnali háromkor indultunk, álmosak és éhesek voltunk. Kiültünk egy kis teraszra, ami szerencsétlen módon néhány kukára és egy romos bódéra nézett.
Andris fiam azonnal bejelentette, hogy ő haza akar menni, tehát a hangulat kezdett nyomasztóvá válni. Vettünk egy-egy kólát és egy darabig tűrtük a
helyzetet. Aztán, mert már tényleg régen aludtunk, elindultam, hogy megoldjam a dolgokat. Az ügyeletes recepciós elég gyengén beszélt angolul, de végül
hívott valakit, aki lassan megértette a helyzetet és adott nekünk egy szobát. Hozzáteszem, hogy nagyon utálom, amikor erőszakosan és hisztérikusan kell
fellépnem, de természetesen megteszem, amikor a fiamról van szó. Sőt, ha kalandtúrára indulok, még be is kalkulálom, hogy öntevékenyen és agresszíven
kell esetleg viselkednem. Pár óra múlva a poggyászunkhoz is hozzájutottunk, amit korábban elzártak egy megőrzőbe, de a kezelője valahogy sokáig nem
került elő. Délután az idegenvezető azt mondta, hogy neki sok busza volt és nem lehet ott mindenhol. Utóbb hosszan ismertette volna Bulgária történelmét, de a
szállodára vonatkozóan nem tudott friss információkkal szolgálni, mert mint mondta, két éve járt benne utoljára. Én, aki a szocializmusban nőttem fel,
akkor már tudtam, hogy az all inclusive csak egy kifejezés, és szerencse és önmérséklet kérdése, hogy fogjuk érezni magunkat. Andris még egy napig
zúgolódott, aztán ő is belátta, hogy talán kisebb áldozattal megússzuk, ha maradunk, mintha a hazautazásunkat kezdjük szervezni. Így aztán mindennap többször részt vehettünk egy, bár óriásira méretezett, de – a résztvevők számát illetően – mégis kicsi menzán történő ételosztásban.
Amíg nem láttuk, hogyan történik a fertőtlenítése, addig a medencében való úszkálásban, a szakadt ernyőjű, törött napozóágyú teraszon való napozásban.
De, a harmadik napon már nem mertünk bemenni a medencébe, ami szintén alulméretezett ennyi vendégre, és árnyékot a szobában találtunk. Korábbi utazásaimat nem én szerveztem, nem is irodákon keresztül történtek, és tény, ami tény nem is a Balkánra irányultak. Lehet, hogy ezeket a
dolgokat nekem mind tudni kellett volna. De, éppen, mert kényelemre vágytunk, fordultam utazási irodához. Lehet, hogy a csábos fotó alapján tudnom
kellett volna, hogy ennek a szállodának annyi köze van a homokos tengerparthoz, mint a helyi buszmegállónak. Egy nem túl hosszú utcai séta után, keresztülvágva egy lepukkant parkolón, átbotladozva egy bazársoron, egy használaton kívüli óriáscsúszda mellett, egy
szűk kis járaton keresztül elértük a strand szélét. Lehet, hogy ez földrajzilag a Naposparthoz tartozik, de élményszerűen semmiképpen. Zsinórokkal
kijelölt mezőkben helyezkedhettek el a szabdstrandot, vagy a fizetőst igénybe venni vágyók. A homok tele csikkel és egyéb szeméttel. A part homokos,
nyilván azokról az építkezésekről hordták oda, amelyet a sok félbehagyott háztól szállítottak el. A tenger köves.A dolgokat még nehezítette egy súlyos kiütésekkel járó rohamom, amelyről nem derült ki pontosan, hogy mi okozta, viszont az orvos eltiltott naptól,
víztől, ételtől. Így aztán mondhatom, hogy nem volt könnyű nyaralás. Egy kicsit becsapva érzem magam. Tényszerűen, mert fél napot elvettek tőlem, szubjektíve, mert más hozzáállással indulok, ha tudom, hogy ennyire
igénytelen helyre megyek. Az is igaz, ha ezt így tudom, akkor el sem indulok.Felteszek néhány fotót, ami nem annyira vonzó, de némileg reálisabb képet ad a környékről.Lehet, hogy egy rátermettebb idegenvezető, rögtön az elején beavatkozva, megkímélt volna bennünket a bossúságoktól és utána inkább szórakoztatott, mint
idegesített volna bennünket a helyzet. De, lehet, hogy a korlátlanul fogyasztható vizezett sör és egyéb vizezett helyi italok kábulatmentes élvezete
továbbra sem szüntette volna a hiányérzetünket.

Az össze fotót itt nézhetitek meg.

Sötét szorongásaimat hajlamos vagyok jóval a valóság előtt járó, szélsőségesen burjánzó képzeletem számlájára írni. De, ez a képzelet földhözragadt, beszűkült, egy sínen döcögő kis vonat, a száguldó élet nyomában. Hisz, csak a minap számoltam be a Deák tér elkészültéről, vasráccsal kocka alakba kényszerített fácskáiról, park elnevezéssel illetett csíknyi gyepéről, csőtörést imitáló vízköpőiről.
És ezen írásgyakorlat után, lássátok saját szemeitekkel, ahogy a lerakott díszburkolat felszedetik, hogy egy elfeledett, vagy hibásan elkészült munka újra elvégeztessen. A videó a kezdőoldalon.

Ha az éppen soros városvezetés nem bontaná le, amit az előző felépített, annak a helyére, amit korábban lebontott, akkor a néhány stratégiai fontosságú területen kívül Budapest más részeire is jutna pénz és idő és figyelem. Így azokon a területeken sem lehetne közlekedni. Talán jó, hogy ez így van, legalább azoknak, akik nem a Belvárosban laknak.

Végre elkészült! Régóta akartam egy ilyen asztalt. De, mert nincs rá a pénzem és ilyet úgysem kapnék, csináltam egyet. A derekam ugyan majd leszakadt, de jó ránézni. Örülök neki.