Nagyon örültem, amikor 30 éve felbukkantak a kínai, török, arab éttermek. Most majd példát mutatnak jó modorból, az udvarias kiszolgálás mikéntjéből, egészséges konyhából, az adagok méretéből. Mert úgy láttam, hogy a magyart bájosan törő kínai felszolgáló, a hatalmas adag mellett sosem fukarkodott a kedves mosollyal sem. És a “törökben” mindig a leggyorsabban és legkészségesebben szolgáltak ki. Mindig bizalommal léptem be az éttermeikbe, hogy illatos-omlós csirkét vagy giros tálat vegyek. A Margit körúton most másodszor tapasztalhattam meg és többször nem fogom, mert nem megyek oda többet, hogy a tökéletes integrálódás itt is visszaütött. Gondolom, hogy abban az üzletben második generációs honfoglaló az a két fiatal felszolgáló, aki fölényesen veri bunkóságban a “magyar” vendéglátó helyek személyzetét. Immár hibátlan magyarsággal, hiszen magyar, kiabál a pult mögül a leányzó, hogy csukja már be az ajtót, aki nyitva hagyta maga után. A fiatalember pedig szemrebbenés nélkül közli, hogy krumplipürét csak a pulykához adhat.
Már megint ellenállhatatlan vágyat érzek, megírni ugyanazt, amit az ingyen alma, ingyen fenyőfa osztásakor többször megírtam már.
Milyen ország az, ahol idősödő és öreg emberek, hetekkel korábban elkezdenek készülődni, hogy útra keljenek egy zsák olcsó krumpliért. 400 forint. Szomszédok próbálgatják, hogy melyikük rozoga gurulósa bírja el vajon az ajándékot. Megerősítik, ha tudják – a kerekeket, spárgával újra átkötik a szatyrot, hogy le ne szakadjon a füle. Jellemző egyébként az emberi erőforrások szellemi-lelki állapotára, hogy a gurulós kiskocsit újabban banyatanknak hívják, a nyuggerek ezzel próbálják könnyíteni maguknak a bevásárlást. Ez váltotta, a szintén nem sok együttérzésre valló … elnevezést. Mindenkori Dodó, a mindenkori házból megígéri, hogy majd ő hazahozza a zsákokat. Erre aztán mégsem kerül sor, mert mire hazatántorog a kocsmából, olyan késő lesz, hogy azon az egy szombatján esze ágában sincs felkelni. A kerület nyugdíjasai és a nagycsaládosok aznap korán kelnek, (ez tegnap volt) hogy időben be tudjanak állni a sorba. Abba a sorba, amelynek a hossza az IPhone-ért állók sorának hosszával vetekszik. Csak annyi a különbség, hogy az egy másik ország, másik városában lévő esemény. Aztán, amikor hazakerül a mennyiség – “egy zsákba 22 kiló burgonya fér, amit az idősek gondosan beosztva, tárolva hosszú ideig használhatnak” – áll a kerületi újság egyik cikkében, amely az önkormányzatot hivatott fényezni, és elhelyezik a tágas, szellős belvárosi kamrákban, fellélegezhetnek, hogy tavaszig nem halnak éhen.
Nekem, akinek a nyufig 32 munkában eltöltött évet tudott összeszámolni, miközben tizennyolc éves korom óta dolgozom és hatvan is elmúltam, már van fogalmam arról a nyilvántartásról, amit statisztikai hivatallal, googlival és egyéb kémszervezetekkel megtámogatva sem képesek rendben tartani és apdételni az elöljárók.
Szóval, ha én azt gondolom, hogy valaki segítségre szorul és én vagyok az, akinek segítenie kell rajta, éppenséggel krumplival, akkor felkapom az a zsákot és úgy elviszem annak az öregasszonynak, hogy csak úgy füstöl. Vagy na jó, elvitetem a sok léhűtő közül valamelyikkel. Mondjuk azzal, aki azt nem tudta összeszámolni, hogy akkor én a nyugdíjasok közé tartozom, avagy sem. És bár nem, de mégis meghívnak a nyugdíjas rendezvényre, ahová nyilván azokat nem, akik tényleg nyugdíjasok és tényleg így jutna csak nekik krumpli, illetve így nem jut.
Nem értitek, hogy miért kéne házhoz vinni? Örüljön neki, hogy kap, vonszolja csak el a nyugger seggét érte, nehogy még neki álljon feljebb. Különben, azért kell házhoz vinni, mert ő meg én így gondoljuk.
József Attila
LEVEGŐT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
… vagy ott van például ő, aki éveken át rendszeresen beszámolt külföldön tanuló gyerekei boldogulásáról. Ő, aki sokáig minden reggel és minden este titokzatoskodva mesélt az aznapi hangulatáról. Ő, aki az unokái tanulmányi és sport-eredményeit fényképes beszámoló formájában közzétette. Ők, akik egyetlen utazásukból sem hagytak volna ki. Különös tekintettel az azúrkék tengerháttér és az ínyenc halételek előtt kacagó szelfikre. Annyire nem barátaim, hogy számonkérőn rájuk ronthassak, hogy miért hagynak ki egy ideje a mindennapjaikból. Hová tűntek és ott mit művelnek, hogy nekem itt kell aggódnom értük? Nem találom őket “a ma megint eggyel kevesebben lettünk” vagy a “megint itt hagyott valaki bennünket” értesítések között sem. Én tudom, hogy nagyon unalmas a Facebook, amint a barátság is unalmas és folyton táplálni kell, hogy megmaradjon, de észrevettem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha legalább havonta egyszer, mindenki posztol egy árva kiskutyát, egy cuki cicát, egy meghatónak szánt rajzolt kislányt vagy csak annyit ír, hogy mocskos soros, mocskos ov vagy legalább mocskos bkv.
Ne engedjétek el a kezem!
Szent István bazilika
Nekem még nem sikerült jó képet fényképezni a bazilikáról.
Úgy látom, hogy fájdalom nélkül tudom elengedni a Facebookot. Lehet, hogy általában nem, de az én ismerőseim mindannyian belevakultak a saját nagyszerűségük bűvöletébe. Minden szinten az önazonosság megfogalmazása került előtérbe. Minden kép, apró-nagyobb videó, a “ki ez a szuperság, aki vagyok én” és “bármit is tegyek, én csinálom a legjobban” jegyében fogant. Ők, a csodálatosak, már nem lájkolnak, kíváncsiak eddig sem voltak másra, de ezt már ki is mutatják. Pár éve még elbeszélgettünk egymás képeiről, a talált viccekről. Talán, ez a buli is csak kifáradt, vagy itt is a pénzkereset reménye térítette el a magánútról az ismerőseimet.
Nem vettem észre, hogy valaha át akartak volna verni a mekiben. Sőt! Úgy emlékszem, hogy hangsúlyosan nem fogadják el még azt a pár forintot sem, ami az egészhez hiányzik. A mai volt az első alkalom. Gyönyörű arány évtizedek távolából. Kértem egy a fagyit. Kétszáz forint – mondta a fiú. Elővettem egy ötszázast, ő beütötte. Kinyílt a kassza. A szomszéd állásban tevékenykedő cinkosa mellé lépett egy nagyobb címlettel és mintha váltanának vagy váltottak is – játszották. A kassza bezárult, az én kiszolgálóm elfordult és elkészítette a fagyit. Átnyújtotta. Csak néztem. Akkor már gyanakodott, hogy egy nagy emberismerettel megáldott, éles szemű apacs törzsfőnököt szolgál ki. Kapok még háromszázat – mondtam. Összenéztek a társával, aztán hátraszólt. Kártyát kérek! Feloldotta a zárat, visszaadta a pénzt, kérdezte, hogy a blokkot kérem-e. Mégcsak zavarban sem volt.
Nem kért elnézést, ezért biztos vagyok abban, hogy szándékos volt.
De azért felteszem a három kérdést.
1., … végre együtt vannak beosztva …
2., … átverhető nyuggernek látszottam …
3., … véletlen …
” Mindez szó szerint az, amit hetek óta érzek, gondolok. S egy francia regényben szószerint él az, ami engem most a valóságban foglalkoztat. S minden, amit megélhetek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték. Ha e napokban regényt írtam volna arról, ami foglalkoztat, talán ugyanezekkel a szavakkal írtam volna le az érzéseimet.
___________
Nincs ellenemre a Köztársaság… miért ne? Kíséreljük meg. Csak nem hiszek abban, hogy a magyar társadalom egy-két nemzedéken belül megérik reá. Nem hiszem, hogy ez az államforma belső tartást, kohéziót tud adni a magyar társadalomnak. De mindez közömbös. Süt a nap, nemsokára meghalok. Addig dolgozom, nézem az embereket, gazdagnak és megajándékozottnak érzem magam. S tetejében citoyen is vagyok… játék, játék, élet.
____________
Még mindig szeretném meggyőzni azt, akivel beszélek. Megtanulni, a gyakorlatban, hogy ez teljesen felesleges, s legtöbbsör reménytelen is. De felesleges akkor is, ha nem reménytelen. Elég, ha elmondom, amiben hiszek. Nem fontos, hogy választ kapjak. Erre nagyon vigyázni.
____________ ” Márai Sándor
Felváltva mesélünk egymásnak viszontagságos napjainkról. A munkahelyekről, a közlekedésről, a munkatársakról. Ráadásul tegnap azt álmodtam, hogy valamelyik rakparton, talán Belgrád, találkozom néhány ismeretlennel a természetes fonalak standja előtt. Aztán csatlakozik hozzánk K, akiért nagyon aggódom. Együttérzek vele, mert elveszítette valamelyik szülőjét, ezért visszautazott a hazájába, hogy segítse a családját. A természetes fonalak boltja éppen egy felszámolás előtt álló kávézóból nyílik. A kávézóba sok mindent hoztam le. Párnákat, bútorokat, növényeket. Egy tölgyfa elfoglal egy hatalmas kosarat. Mi lesz velük? – kérdezem, de az új tulajdonos nem tud válaszolni. Azt nem engedheti, hogy elvigyem, mert nem ismer engem. Úgy érzem, hogy rossz földbe vetettem a magokat. Gy panaszait hallva, mintha csak magamat hallanám, eszembe jutnak a szüleink és Ómika, akik ezt a furcsa kivagyiságot elültették belénk. És bizony, az egyik metszetben különbek vagyunk és jobb sorsra érdemesek, de ezt a sorsot attól az ateista istentől kellett volna megkapnunk, akinek a nemlétéhez sosem fért kétség. Mert hajtani a pénzt vagy hírnevet, ugyancsak méltatlan lett volna. Maradtunk hát egymásnak, (— —) mint a magány.
(— —)
Azt gondoljuk, hogy mindenki disszidált. Vagy, ha nem is, az itt maradottak már nincsenek elegen, hogy megőrizzék a nívót. Zúdul ránk az ostobaság, neveletlenség, szocializálatlanság. A tahó, türhő, embernemszabásúak között úgy érzem, hogy nagyon közel a nap, amikor bevágom ezt az ajót is magam mögött.
Csodás lehetőség nyílt előttem, amikor kutakodás közben rábukkantam az ócskásnál, gyerekkorom feledhetetlen játékára. Kicsit hezitáltam, végül megrendeltem és ma megérkezett. Nem bántam meg.
Gyalázatos volt a mai tárgyalás. Egy beszédképtelen bíró hirdette ki az ítéletet és az indoklását. Apám jogász volt, minden mondat nyomdakészen hagyta el a száját. Némelyik egy-egy mérnöki bravúr volt. A fejében létező bonyolult tervrajz alapján futottak, kanyarogtak a mondatrészek, elágaztak és összeértek és a több ágra szakadtak, majd újra egyesültek, alany, állítmány a helyére került. Jogásznak szánt, de én eltérültem. De a tiszteletem megmaradt a tanult, kiművelt jogászok iránt. Azt hiszem, hogy ez a mai bíró ott és annyiért kapta a diplomáját, ahol a többiekét is schmittelték. Szégyelltem magam, az emberiség nevében, mint kislánykoromban, amikor elesett kűr közben a jégtáncos vagy elpirultam, ha bakizott a bemondó felolvasás közben. El sem tudtam képzelni, hogy lehet túlélni ekkora szégyent. Őbírósága úgy végigőzte a mondókáját, hogyha az egész bírói kar felosztja maguk között a szégyent, akkor is dupla annyi esik egyre, mint amennyit túl lehet élni. És most még arról szót sem ejtettem, hogy mi volt az ítélet. A Kossuth térieket jól behúzták a csőbe, talán az oktogoniaknak sikerül. Így, hogy a fiúk elmentek locsolni, felszabadultak helyek.
