Legjobban ezt a nyomorult szemforgatást utálom. Mintha nem emlékezne mindenki pontosan a gyerekkorára vagy a fiatalkorára. A deviáns vagy perverz – gyakorlóinak persze normális szexuálitással – kora gyermekkoromban találkoztam, amikor fülről-fülre suttogásokból kiderült, hogy az egyik osztálytársamat a nyári szünetben egy szatír molesztálta, majd megerőszakolta. Hat éves volt. Az általános iskola első osztályát fejezte be. Egy másik osztálytársam harmadikban elmesélte, hogy az előző iskolájában, a harisnyanadrágja derekán keresztülnyúlva tapogatta rendszeresen a tanítóbácsi. Negyedikben a kisegítő énektanár az egyensapkánk fémcsatjával ütötte meg egy osztálytársamat úgy, hogy betört a feje. A középiskolában nem volt titok, hogy melyik lány melyik tanárral feküdt le és olyan tanárok is voltak, akik évekig tartó viszonyt tartottak fenn a diákjaikkal. A hátunk mögött álló, hozzánk dörgölődző rajztanár mindennapos élmény volt a lányoknak. Nekem, amikor ajánlatot tett, azt mondta, hogy már a felvételin – tizennégy éves voltam – kinézte magának a melleimet. Sokáig próbálkozott, amíg egyszercsak nagyon durva szavakkal vissza nem utasítottam. Hirtelen hármas lettem rajzból és áttett egy másik rajzcsoportba. Megfenyegetett, hogy soha nem fognak felvenni a főiskolára. Ezzel többen megfenyegettek, máig nem tudom, hogy kinek köszönhetem, hogy nem járhattam a képzőre. Ez volt az a tanár, aki úgy adott ki egy több kiadást megért könyvet, hogy a mi rajzainkkal illusztrálta, amelyek felhasználásáért senkinek nem fizetett. Egy másik tanárom felesége, akivel az iskolától független társaságban ismerkedtem meg, rámtámadt, hogy mindent tud rólam és a férjéről, de őt már ez nem bántja. Azt a tanárt csak messziről ismertem, nem tanított, fel is háborodtam a gyanusításon. A szüleimnek csak az érettségi után mondtam el, mert nem akartam őket nehéz helyzetbe hozni. Így is kérdezték, hogy mit tegyenek, feljelentsék-e, de azt gondoltam, hogy nem éri meg a hercehurcát. Azt nem tudom, hogy a verbális erőszak létező kategória volt-e annak idején vagy akár most az e? Egy jó filmet láttam erről a napokban. Fel is tettem a Facebookra, hogy nézze meg, aki teheti.
Ebból is az derül ki, hogy más okoskodni valamiről egy tárgyalóteremben vagy akár a széles nyilvánosság előtt és megint más érvényesíteni a napvilágra került eset jogi vagy erkölcsi konzekvenciáit. Félek, hogy a vak komondorok országában csak a börtönerkölcsben bízhatunk. Ha végre lebukik és elítélik a gyerek vagy nő – bántalmazót vagy molesztálót, akkor a benti igazságszolgáltatás megoldja azt, amire a társadalom nem képes. Én nagyjából mindig meg tudtam védeni magam, de nem állíthatom, hogy nyomtalanul suhantak el fölöttem ezek és még sok, nem említett esemény. Viszont amikor gyerekem lett, egyetlen percig nem áltattam magam azzal, hogy biztonságban van. Amit, akit lehetett leellenőriztem, férfit, nőt, felügyelőt, tanárt, edzőt szemmel tartottam és amikor Marci bácsi rácsapott egy kisfiú fejére az uszodában, nem engedtem többet a környékre sem a gyerekemet.
Ezt a bejegyzést a főzős Facebook oldalamon osztottam meg, de aztán leszedtem. Úgy éreztem, hogy becsapom azokat, akik egy jó recept vagy szép étel képek miatt kattintanak oda. Másrészt fontosnak tartom, hogy beszéljek azokról a tünetekről, amik egész biztosan a korosodással vannak összefüggésben. Hiszen voltam depressziós, sokszor szorongok és rémálmokból sem volt hiány. De ezek az újabban jelentkező, kifejezetten a lábam, térdizületem fájdalmával összekapcsolható álmok és érzések megleptek és félelemmel töltenek el.
Ezt a bekezdést csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra. Legnehezebb a mélyalvás és a teljes ébredés közötti keskeny mezsgyén állni, ahonnan még látszanak az események, melyek között az éjszakát töltöttem; a válogatott, leginkább filmbe illő kínzások,amiknek hatására először úgy érzem, hogy ólomsúlyúak a végtagjaim, megmozdítani sem bírom őket, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincsenek végtagjaim és kegyetlen fogvatartóim szűk dobozba zárták csonka törzsem és ha nem ébredek fel azonnal, akkor elmetszett ereimből sugárban spriccelő vérem hamarosan kifogy a testemből, viszont nem látszanak azok a dolgok, amelyek noszogatnának felébredni, mert vonzóvá tennék a nappalt. Így aztán hosszú percekig a küszöbön erőszakosan tolongó rémálmok visszaszorításával vagyok elfoglalva, felmérem a testemben esett károkat. Látom, hogy csak egy nappal lett öregebb, elesettebb, fájdalmasabb és ami éjjel történt az ott maradt abban a másik, kétségbeejtően fárasztó, az időt dupla gyorsan faló dimenzióban. Aztán eszembe jut, hogy el kell kezdenem főzni, ebédet ígértem, sok a dolgom és a kötelességtudatomra – mint eddig mindig – számíthatok. Nem felejtem az éjszakát, de csak messziről dönög a fejem körül a szörny, egy nyershús kóstolóra érkezett, kihajthatatlan fekete légy alakjában.
A testvéremet szoktam megkérni, hogy vágja le a hajam. Az időpont egyeztetés már akkor is embert próbáló feladat volt amikor egy házban laktunk, de amióta elköltözött, szinte lehetetlen megszervezni a napot, az órát, a percet. “Milyen legyen? Sassoon vgy Kleopátra? ” – kérdezi. “Sassoon” – mondom. Emlékszem, annak idején, amikor már nálunk is betanulták a fodrászok, másfél-két órát is dolgoztak egy Sasson frizurán. “Mennyit vágjak?” – faggat minden alkalommal. “Ennyit.” – a mutató és hüvelykujjam közötti távolsággal mutatom. “De te látod, hogy mennyire töredezett a vége.” – mondom neki. Megnézi a hajam végét. “Egyáltalán nem töredezett, akkor mennyit vágjak?” – kérdezi újra. “Hogy jó legyen.” – válaszolom. Még egy utolsó kísérletet tesz, hogy ledobja a felelősség terhét magáról, az egyik tincs végéből levág valamennyit és megmutatja. “Így jó lesz? Ennyit muszáj!” – jelenti ki, de nem vár választ. “Akkor kezdem.”
Nyissz, nyissz, csattan kettőt az olló és ő utánozza a hangját. Nem azt mondja, hogy nyissz-nyissz, az közönséges és elcsépelt lenne. Azt mondja, hogy sika-sika. Pontos megfelelője híján jelölöm s-sel és k-val azt a két hangot, melyek kiejtésével tökéletesen leutánozza a hajat éppen elmetsző olló hangját. “Már kész is!” – kiált fel az ötödik vágás után. “Sajnálom, ennyi ideig tartott, tökéletes lett.” – szabadkozik. Egy tükröt tart a hátam mögött, hogy a szemközti tükörben én is láthassam a végeredményt. Nincs mit hozzátenni, mestermű. Ismét elhatározom, hogy soha többet nem megyek fodrászhoz.
“KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.
SzM: Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”
Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.
Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)
újra, meg újra: Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy bármiféle bizonyíték kell arra nézve, hogy a több milliós, milliárdos vagyonok felhalmozása csakis tolvajlás útján lehetséges?
Egyre gátlástalanabb és tudatlanabb emberek kerültek magas pozíciókba, egészen addig, amíg már csak gátlástalan és tudatlan emberek kerülhettek pozíciókba. A legalja jött fel a legtetejére. Már az is kompromittáló, hogy írók róluk.
Más, de nem minden összefüggés nélkül való, hogy bár az is elég nagy baj, hogy az emberiség amúgy is a vastagbőrűek rendjéhez tartozik, de mára már a maradék érzékenységét is elveszítette a többiek magánhatárainak észrevétele miatt. Tanulmányaim színhelyén – a 133-as buszon, pontosan nyomon követhető a romlás. Ordítva telefonáló vagy beszélgető, gyereket a közönségnek nevelő, étkező, magában éneklő vagy káromkodó, bűzlő egyedből minden útra jut egy-egy. És még nem is tettem szóvá a kötekedő vagy agresszív lényeket. Igaz, ők már egy másik kategóriába tartoznak.
Tényleg senki nem mondja már, nem tudja már, hogy kell viselkedni, hogy ne szociopata vagy fogyatékos benyomást keltsen egy ember?
Tolnay Klári híres-nevezetes színésznő volt a maga idejében. Ennek az időnek egy része közös volt az én időmmel. Egy interjúban arról faggatták, hogy milyen érzés egy ilyen híres dívának elmosogatni, miután kiderült, hogy nem tart bejárónőt és maga végzi a házimunkát. Azt mesélte, hogy takarítás közben azt képzeli, hogy saját maga alkalmazottja és keményen megdolgozik a pénzéért. Ezt a gondolatot nagyon megszerettem és magamnak példának állítottam. Ma az uszodában, hollywoodi sztárnak képzeltem magam, aki saját medencéjében úszkál. Szóval, bármilyen alakot ölthetek a Tolnay trükk segítségével és álomszerű figurákban is megtestesülhetek. Annak az alaknak nem tudok szerethető, de legalább elfogadható személyiséget adni, akibe reggelenként egyre tovább tart lelket verni.
“S bátran mondhatjuk, hogy a doktor kabinja, olyan csiga számára, amely nem hagyja el a házát, szépen kezdett alakulni. A tudós gyermekes örömével rakta rendbe tudományos holmiját. Olyan pompás rendet teremtett a könyvei, növénygyűjteményei, fiókjai, precíziós műszerei, természettani készülékei, hőmérő-, légsúlymérő-, nedvességmérő-, csapadékmérő-, szem- üveg-, iránytű-, sextans-, térkép-, terv-, fiola-, gyógypor-gyűjteménye, valamint hiánytalan úti gyógyszertára üvegcséi között, hogy a British Museum elbújhatott volna mögötte. Ez a hat négyzetlábnyi terület mérhetetlen kincsekkel volt tele. A doktornak csak a kezét kellett kinyújtania, hogy máris orvossá, matematikussá, csillagásszá, földrajztudóssá, botanikussá vagy kagylótantudóssá váljék._ _ _
A doktor kísértésbe esett, ne maradjon-e a kabinjában, békén újra olvasgatva az északsarki utazásokat, de szokása szerint azt kérdezte önmagától, mi lenne vajon most a legkellemetlenebb foglalatoskodás. Azt felelte magának, hogy felmenni a fedélzetre ebben az ítéletidőben, és segíteni a legénységnek a hajó irányításában, ez nem lenne valami nagyon örvendetes munka, így hát az önmagának előírt viselkedési szabályok szerint elhagyta jól fűtött kabinját, s felment, hogy a matrózoknak segédkezzék a hajó vontatásában._ _ _
Amerikát a génuai Christophoro Colombo, Indiát a portugál Vasco da Gama, Kínát a portugál Fernand d’Andrada, a Tűzföldet a portugál Magellán, Kanadát a francia Jacques Cartier, a Szunda-szigeteket, Labradort, Brazíliát, a Jóreménység-fokot, az Azori-szigeteket, Madeirát, Új-Földet, Új-Guineát, Kongót, Mexikót, a Fehér-fokot, Grönlandot, Izlandot, a Déli-tengert, Kaliforniát, Japánt, Kambodzsát, Perut, Kamcsatkát, a Philippi-szigeteket, a Spitzbergákat, a Horn-fokot, a Bering-tengerszorost, Tasmániát, Új-Zélandot, Új-Bretagne-t, Új-Hollandiát, Louisiane-át, Jean Mayern szigetét izlandiak, skandinávok, oroszok, portugálok, dánok, spanyolok, génuaiak, hollandok fedezték fel; tehát egyetlen angol sem szerepel köztük, s Hatterasnak kétségbeesve kellett látnia, hogy az övéi kizárták magukat azoknak a hajósoknak dicső csapatából, akik a XV. és XVI. század nagy felfedezői voltak. _ _ _
– Furcsa ember ez – mondta a doktor Johnsonnak. – Még engem is meglep! Majd szétveti a belső tűz! Egyik legnagyobb akaraterejű ember, akit életemben tanulmányoztam!
– Tény az, hogy jön-megy, mászkál a szabadban, s nem öltözködik melegebben, mint júniusban – felelte Johnson.
– Ó, az öltözködés kérdése más dolog – válaszolt a doktor. – Mire való melegen öltöznie az olyan embernek, aki önmaga nem képes ellátni magát benső hővel? Ez ugyanaz lenne, mintha egy darab jeget gyapjúba göngyölgetnék! De Hatterasnak nincs erre szüksége, hiába, neki már ilyen az alkata, s cseppet se lepne meg engem, ha olyan meleget éreznék a közelében, mint egy darab izzó szén szomszédságában. _ _ _
A Porpoise-t tervezett messzi útjára tökéletesen szerelték fel, s látták el élelemmel annak idején.
A leltározás az alábbi élelmiszer-mennyiségeket állapította meg: hatezer-százötven font liszt, zsír, pudinghoz való mazsola; kétezer font marha- és sózott disznóhús; ezerhatszáz font pemmican, hétszáz font cukor s ugyanannyi csokoládé; másfél láda, kilencvenhat font súlyú tea; ötszáz font rizs, több hordó gyümölcs- és főzelékkonzerv; bőséges citromlékészlet, cochlariamag, sóska, zsázsa; háromszáz gallon rum és pálinka. A lőporkamrában nagy mennyiségű lőpor, golyó és ólom volt felhalmozva. Szén és fa is bőségesen volt raktáron. A doktor óvatosan vette kézbe a fizikai és hajózási műszereket, sőt egy Bunsen-féle szárazelemre is bukkant, amit azért raktároztak volt be, hogy villamossági kísérleteket végezhessenek.
Egyszóval a mindenfajta felszerelés és élelem öt embernek két évre volt elegendő, ha teljes adagokat számítunk. Sem az éhhaláltól, sem a fagyhaláltól nem kellett félni többé. _ _ _
– Barátaim, én nem tudok többet, mint azt, amit másoktól tanultam, s ha majd meghallgatták mondanivalómat, önök is annyit tudnak, mint én. Hallgassák meg hát, amit a hidegre, s főként az európai nagy hidegekre vonatkozóan elmondhatok önöknek. Nagyon sok emlékezetes telünk volt, s nekem úgy tűnik, hogy a legszigorúbb telek körülbelül minden negyvenegyedik évben periodikusan visszatérnek, s hogy ez a visszatérés a napfoltok legnagyobb mérvű megfigyelésével esik egybe. Idézem például önöknek az 1364. évi telet, amikor a Rajna egészen Arles-ig befagyott; vagy az 1408. évit, amikor meg a Duna fagyott be egész hosszában, és a farkasok a jégen keltek át a Kattegaton; az 1509. évi telet, amikor az Adriai- meg a Földközi-tenger Velencéig, Cette-ig, Marseille-ig befagyott, és április 10-én még be volt fagyva a Balti-tenger; az 1608. évi tél meg minden háziállatot és szarvasmarhát elpusztított Angliában; 1789 telén pedig a Temze fagyott be, egészen Gravesendig, vagyis London alatt hatmérföldnyire; az 1813. évi tél meg a franciáknak él szörnyűségesen emlékezetében; s végül az 1829. év tele, amely a tizenkilencedik század telei közül leghamarabb állt be, s legtovább tartott. Hát ezek az európai telek. _ _ _
Tudja meg hát: az ember maga teremti meg hazáját, jelenlétével, szokásaival, szorgalmával – s többet mondok -, magával a leheletével. Lassanként módosítja a talaj párolgását, a légköri viszonyokat, s már azzal is egészségesebbé teszi, hogy lélegzik! Tehát legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak lakatlan helyek. De lakhatatlanok? Lakhatatlanok nincsenek sehol! _ _ _
– Ó, barátaim – mondta szemét törölgetve a doktor -, el sem fér szívemben az öröm, amelyet szereztek nekem! Ó, kedves társaim, önök feláldozták nyomorult nacionalizmusukat, azért, hogy együtt szálljanak síkra a közös sikerért! Azt mondták önmaguknak, hogy Angliának és Amerikának mindehhez semmi köze, és hogy szeretnünk kell egymást, ha szembe akarunk szállni expedíciónk veszedelmeivel! Ha az Északi-sarkot elérték, mit számít az, hogy ki fedezte fel! Mire való így lealacsonyodni s hetvenkedni, hogy amerikai vagyok vagy angol vagyok, mikor azzal dicsekedhetem, hogy ember vagyok! _ _ _
Ott hancúroztak a fiatal tengeri borjak; a fantasztikus alakú, az egyszarvúhoz hasonló hegyes, kúp alakú, a jégtáblák fűrészelésére való agyarral felfegyverzett agyaras cethal a félénkebb fajta cetféléket vette üldözőbe; a számtalan bálna, orrlikaiból víz- s nyálkaoszlopot lövellve, különös füttyentéseivel töltötte be a levegőt, a karcsú farkú, széles farkuszonyú „nord caper” mérhetetlen sebességgel szelte a hullámokat, s útközben éppoly gyors állatokkal, galócákkal és makrélákkal táplálkozott, míg a lustább fehér bálna békésen nyeldeste az önmagához hasonló természetű, sorsukat megadással viselő puhányokat.
A nagyobb mélységekben hegyes orrú bálnák, hosszúkás és feketés grönlandi anarnakok, a minden tengerben honos óriás ámbrás cetek úszkáltak a szürke ámbrazátonyok közepette, ahol olyan homéroszi küzdelmeket vívtak, hogy több mérföldnyi körzetben csak úgy piroslott az óceán felszíne; a henger alakú physal, a vaskos, labradori tegusik, a kardpengeszerűen éles uszonyzatú delfinek, mindenfajta családja fókának és rozmárnak, tengerikutyák, -lovak, -medvék, -oroszlánok; a tengerielefántok mintha csak az óceán nedves pázsitján legelnének, s a doktor olyan kényelmesen bámulhatta ezt a számtalan állatot, mintha csak az állatkert kristálymedencéjében nézné a rákféléket meg a halakat. _ _ _
Ez már így van: az üstökös a „Deus ex machina”;[1] valahányszor zavarba jön a kozmográfia tudománya, mindig egy üstököst hívnak segítségül. Ez a legkészségesebb égitest, amit csak ismerek, és ha egy tudós int neki, máris siet, hogy mindent rendbe hozzon!
[1] „A zsinórpadlásról alászálló isten” – az ókori görög színjátszástól kölcsönzött képletes kifejezés a semmivel sem indokolható megoldásokra és magyarázatokra.”
