Ima | Ostoros Ágnes

Alapítvány és második alapítvány

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Télen, tél volt…

Szomorú a karácsony a szüleim nélkül. Amíg díszítettem a fát, arra gondoltam, hogy bár anyu díszítené és én csak sertepertélnék körülötte. Vagy én díszíteném, mert ő kint főzné az ünnepi ebédet a konyhában. Vagy én díszíteném, de közben izgatottan várnánk, hogy megérkezzenek hozzánk, hozzám és az unokáikhoz, Veszprémből. Vagy bárhogy lenne, csak úgy ne, hogy minden mozdulatról az jut eszembe, hogy már soha többet nem láthatom őket.

Nem szabadna lennie a halálnak, vagy a tudatának vagy a karácsonynak.

Éva néni, az egyik angyal

Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rothadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.

Éva néni, a pót-nagymamája már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.

De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.

– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!

Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.

Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.

Halottak napja – Apu

Anyu, az agyvérzése után, élete végéig nem nyerte vissza a régi énjét, de korábbi szokásai közül sok megmaradt. Nem tudott beszélni, de bolyongott, kutatott a lakásban és amikor a kezébe akadt egy doboz gyufa, ügyesen meggyújtotta és a szájába akarta venni. Ekkor belátta apu is, hogy nem felejtette el, hogy dohányos, csak nem tudta kifejezni a cigi utáni vágyát. Ha egy pillanatra nem figyeltünk rá, akkor ment, szedte elő a létrát, vagy hokedlire állt, hogy elérjen valamit, valamit, ami elég magasan volt ahhoz, hogy létrára állhasson. Úgy kellett rá felügyelni, mint egy kisgyerekre. Aztán, egyszer csak apu telefonált, hogy anyu függönyt cserélt és leesett a létráról. Apu ekkora már, nem kelt fel az ágyból. Depressziós volt, a mozgáshiány miatt egyre gyengébb lett, amitől egyre rosszabb volt a kedve. Anyu véralvadásgátló gyógyszert kapott az agyvérzése után, emiatt a legkisebb ütéstől is nagy foltokban bevérzett a bőre. Az eséstől összeverte az arcát, lila és sötétkék foltok borították. Néhány seb is keletkezett rajta. Ijesztően eltorzult, láttam apun, hogy nem képes ránézni.
Lehet, hogy életében először megijedt.

Lehet, hogy addig nem halhatott meg – mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáin mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikusa álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen. Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra, apu tétovázás nélkül felkapta Negrót, és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.
Elutaztam hozzájuk Veszprémbe, de sokat segíteni nem tudtam. Anyu a véres arcával jött-ment, nevetgélt. Bárkinek ajtót nyitott, elosztogatta a pénzét, telefonját, egyéb holmijukat. Apu nem tudta megakadályozni. Amikor elindultam vissza és elköszöntem, akkor azt mondta, hogy többet nem kell jönnöm, mert ő most már meghal. Próbáltam ellenkezni, de nem engedte. Azt hiszem, hogy villámcsapás-szerűen felismerte, hogy nincs miért várni a holnapot. Már soha nem lesz jobb. Most tényleg vége. Olyan sokszor látszott úgy, hogy vége, aztán mégis jóra fordult minden. Annyiszor volt úgy, hogy ezt már tényleg nem lehet túlélni, de visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Talán ezért is bizakodott olyan sokáig. Ott, akkor a szemem láttára vesztette el a hitét, hogy van; talán, van; lehet még.

Halottak napja – Ómika

Ómika kézen fogva vonszolt maga után és utcahosszat szidott, mert nem ettem meg a főztjét. Húzott felfelé az emelkedőn, szorosan a ház oldala mellett, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többé nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be az ismerős szakácsnéninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy, mint egy főpincér, felemelt tenyerén tartva a tányért, szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, hogy egyek! Lássa ízlik-e? Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy ő főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett könyörögnöm, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Persze, hogy hajszálvékonyra gyúrta a tésztát és az egymásra tett tésztacsíkokat, az ujjait begörbítve, leszorította a bal kezével, a jobbjában pedig egy hatalmas késsel, olyan gyorsan és tökéletesen, egyforma szélességű metéltre vágta, hogy még ma sem tudnám utánozni. Aztán, a két kezével, lisztes kezével szórogatta, dobálgatta, hogy ne tapadjanak össze a szálak. Mindig frissen gyúrta a tésztát. Mindig, amíg élt.

De aztán meghalt és meghalt vele a frissen gyúrt tészta is. És meghalt a nagyon vékonyra sütött palacsinta is, amiből egyet-egyet, a szomszéd kisfiú, a konyhaablakba felkapaszkodva, kihízelgett tőle.

Halottak napja – Anyu

Azon a napon, annak a napnak a rettenetes éjszakáján, azt álmodtam, hogy egy kocsi hátsó ülésén utazom. Tudtam, hová megyek, de az éppen nem volt fontos, nézegettem, álmodoztam. Arra figyeltem fel, hogy a kocsiban utazó többiek, valahogy elég sokan lettek, kiabálnak, figyelmeztetik a vezetőt, hogy vigyázzon, nézze azt az őrültet, hogy mit csinál.
Láttam, amint felpillantottam, hogy az utat teljes szélességében elfoglalja egy hókotróra emlékeztető jármű, amelynek a lapátja még az útnál is szélesebben, mindennél szélesebben kotort egy halomba bármit, ami elé került. Elért bennünket és ellenállhatatlan erővel tolt visszafelé, majd le az útról. Bukdácsoltunk az összegyűlt kupacban, mint egy halom gyerekjáték. Az ajtó még éppen kinyílt, mielőtt végleg meggyűrődve beszorult volna, és én kiugrottam, és talán Andrist is kihúztam magammal, de lehet, hogy az akcióm eredményeképpen mindnyájan kikerültünk a kupacra.
A szemétdomb tetején álltam, a kakas diadalmas öröme – nem kell ez se, alattam a világ minden dolga: házak, autók, eszközök és emberek dobódtak, gyűrődtek, jajgattak, tűntek el és bukkantak elő. Egyedül álltam a világ szemétdomb tetején és nagyon nem akartam ott lenni. De a kupac, ami a lábam alatt egyre nőtt és mozgásával arra kényszerített, hogy, ha nem akarok beledarálódni, lépjek mindig a csúcsára, nem rendelkezett más tulajdonsággal, amin megvethettem volna a lábamat, csak azzal az eggyel, hogy teteje volt.
Anyu 71 évesen és 44 kilósan mindennap beült a Skodájába, elautózott a világ másik végére, gyógyszert kevercselt, mosolygott, tréfálkozott a betegekkel, a kolléganőkkel. Aztán hazaautózott és megfőzte apunak az ebédet, ami hideg volt, büdös volt. „Ezt soha nem szerettem Ágikám, te is tudod, miért ezt csináltad?” Kézzel mosott, mert a mosógép zúgása bosszantotta aput, a saját szobájában teregetett, mert a mosószer émelyítő szagától hánynia kellett apunak, nem takarított, mert a porozást nem tudta elviselni apu, ruhát nem vett magának, mert apunak kell most cipő, fáj a lába és abból a hatvan párból, ami a szobájában várta jobb sorsát, egyik sem volt megfelelő.
„Egész nap egyedül vagyok, nincs kihez szólnom, Ágikám! Te meg ahelyett, hogy sietnél haza, még órákig beszélgetsz a munkatársaiddal” – hangzott el mindennap. Így mindennap egyre későbben kellett elindulni, és egyre gyorsabban odaérni, végül már pillantás gyorsan utazott és pillantás gyorsan dolgozott, hogy növekedjék az idő, még saját magán túlra is, amikor ott ülhet apu kitakarítatlan, büdös, használt papír zsebkendőkkel almozott szobájában, az összepisilt alsónadrágok között, hogy hallgathassa, mi az, amit rosszul csinál.
Olyan lett az életük, mint egy kétpetéjű tojás. A törékeny héjat a bántás is, a segítség is egyaránt széttörte, egyre kevesebbet látogattuk őket.
Az utolsó alkalommal a mama, az unokák hívták így, kikísért bennünket az állomásra. Még volt időnk a vonat indulásáig, a Skodában maradtunk beszélgetni. Hívtam, mint mindig. Apu már sokkal jobban van. Néhány napig egyedül is boldogulna. Gyere fel Pestre, látogass meg minket, pihenj egy kicsit.
Ó, igen tudja ő azt, hogy apu jól van. Semmi baja sincs. Aztán hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az édesanyja annyi idős volt, mint most ő, amikor meghalt. A testvére is ilyentájt halt meg. Vele is így lesz. Kap egy agyvérzést és vége. Mondtam neki: „A testvérednek magas vérnyomása volt. Édesanyád szívbeteg volt, cukorbeteg, rákos. Te teljesen egészséges vagy.”
„Jól van, jól van. Úgy lesz úgyis, ahogy mondja. Na menjetek, mert lekésitek a vonatot.”
Nem is emlékszem, mikor volt azelőtt, ilyen fájdalmas a búcsúzkodás. De azt biztosan tudom, hogy egy kezemen megszámolhatnám, ő hányszor sírt, amikor visszautaztunk Pestre. Ezúttal mind a ketten sírtunk. Talán ez a sírás pecsételte meg a szavait? Vagy olyan bizonyosság volt a szavaiban, hogy elindította bennem a gyász könnyeit?
Néhány nap múlva, két és fél órával a baleset után már újra Veszprémben voltunk. Láthattam még az Istennek azt az ügyes trükkjét, ahogy kiszökteti az igazi lelket a hátsó ajtón és pár nap eszméletlenség örve alatt helyére csempészi a másikat. Jó, elhiszem, hogy valami nagyon fontos elintéznivalója maradt itt. Tudom, kellett neki egy kis tér és lehetőség. De azt hitted, hogy nem vesszük észre, vagy, mert nem hiszünk a test feltámadásában, mindenáron ragaszkodunk hozzá, hogy körünkben maradjon.
A hirtelen elárasztott és nyomás alá került területeken még folynak a munkálatok. A riadóztatott mentők már megkezdték a mentést, a szigetté váltak maguk körül teremtenek rendet, a fehér foltokról mit sem tudunk.
Egy magányos őrt váratlanul ér jelzőkészüléke hívása. Válaszol. Az ő területén minden rendben, kapcsolata él. Andris és én beléptünk a kórterem ajtaján, anyu felpillantott, rám nézett. Ő, rám. Szia! Mondta. Aztán Andrisra. Ő, rá. Szia, Andris! Becsukta a szemét.
Az őr éppen a felismerésnek örült és nem vette észre, amikor a hófehér, gyönyörű tájat elárasztotta a vér.
A húgom, aki röviddel utánunk érkezett, már nem találta ott.
Napokon át feküdt az ágyon egy infúziótól selyem-simára kisimult bőrű, a távoli gyerekkorból ismerős arcú nő. Néha kinyitotta kamillavirág sárga színű szemét. Írisze közepén, mozdulatlan parányi fekete pont a pupilla. Ide-oda néz, ismerős tekintet, a macskám szeme, az állatok szeme. Nyugtalansággal, félelemmel, értetlenséggel elegyes nézés.
Györgyinek egyetlen percig sem volt bizalma. Jó, én még soha nem láttam ilyen betegségtől szenvedőt. Az indián regények hőseit hagytam utoljára, könyvek lapjai közé zártan, ilyen, többhetes eszméletlen kábulatban, hogy majd egy új fejezetben teljesen felépülve, ismét tomahawk alá hajtsák gyönyörű fejüket.
Mert elesett. Mondták. Valószínűleg beütötte a fejét, mert vérzett az orra. A feje nem vérzett. Szólt hozzánk. Mondták. Még válaszolgatott a mentőknek. A mentők már nem tudták vele felvenni a kapcsolatot. Mondták. Teljes sensomotoros aphasia. Mondták. Agyvérzés.
Mégse. Szívelégtelenség miatt rosszul lett, elájult, elesett, betörte a fejét, traumás vérzés az agyszövetben. Mégse. A CT alapján vagy az egyik, vagy a másik. Mindegy melyik. Mondták.
Bármi az ok, ugyanaz a kezelés. Nincs mit tenni. Agynyomás-csökkentés. Élet és halál között van. Hogy mi lesz? Most arra várunk túléli-e egyáltalán. A kisebbik baj, hogy stroke-ja van. Az édesanyja súlyos szívbeteg. Nem tudtak róla? Mondták. A beszéd és memória központ károsodott. Hónapokig tarthat, míg megmondhatjuk milyen mértékben fog regenerálódni. Maguk is észre fogják venni.
Egyetlen pillanatig sem hittem el, hogy onnan vissza lehet térni. Nem evett, nem ivott. Mesterséges táplálás. Orrszonda. De nem engedi betenni. Le kell kötözni. A húgom kioldozta, az orvos kirohant a szobából, mérgesen kiabálva, hogy minden felelősséget elhárít magától.
Katéter. Ha szólok, leeresztik a zsákot, ha szólok, visszakötik az infúziót, hiszen nem ivott egész nap. Ha szólok, kihúzzák a dugót a katétercsőből, mikor kikísérem wc-re. Kell neki, de nem jön, fáj. Mert be van dugaszolva. Sokat tudok már az ápolástanból. Ha szólok, rögtön kitisztítják a kakából, mert kapott hashajtót rögtön, amikor szóltam. Pudingot etetünk vele, amit soha nem szeretett, most szereti. Egész nap bent vagyunk a kórházban. Gyakrabban kéne bejönni hozzá, üzenik, mert csak maguktól fogadja el az ételt. Gyakrabban kéne bejönni, üzenik, mert a gyorsabb javuláshoz szüksége van arra, hogy érezze fontos valakinek.

Szegény anyukám könnyű és méltó halált tervezett magának. Azt hitte, elég lesz, ha kiválaszt egy testvért, hiszen azonos a genetika, azt hitte elég lesz, ha nagyon akarja. Igaziból elég is lett, hiszen ő, aki úgy vágyott apu előtt meghalni, bizonyos értelemben meg is halt. Teste és eltorzult tudata még hozzásegítette aput az utolsó elszámolás megtételéhez. Még egy valami, amit csak ő adhatott. Most nekem segít szembenéznem a halállal, az igazi árvasággal. És nekem vissza kell adnom ebből a sok mindenből valamit. Azt akarom, hogy könnyebb legyen neki. Ha nem is kaphatta meg azt a halált, amire vágyott, de ne kelljen szenvednie. Ezért imádkozom.

Három hetet töltött a kórházban. Egy fiatal mentő kísérte a mentőautóhoz. „Tudod, az a fiatalember” – mesélte sokszor azóta, „aki egészen a lakásajtóig kísért, ő hozott engem haza”.

„Nem megyek szanatóriumba” – mondta, miután az orvosával összefogva sikerült mindkettőjüknek elhelyezést biztosítani Sopronban.
– Nem akarok fehér köpenyt látni, valahogy nem szeretem az orvosokat.
– Megmentették az életed.
– Nem volt nekem semmi bajom. Kicsit lefeküdtem, kipihentem magam.
– Nem költözünk fel hozzátok, még körülbelül három évet élek, jó lesz ez így nekünk.
És, ahogy lassan minden visszarendeződik, és látszólag ott folytatódik, ahol abbahagytuk, a visszarendeződés közben keletkező ösvények, melyek a javíthatatlan régi utakat hivatottak kiváltani, miközben elvezetnek ponttól pontig, új irányokat is engedélyeznek, és ismeretlen tájakra invitálnak, ami barátságos kalandot ígér a közlekedőnek, és fájdalmasan szorítja össze a szívét a szemlélőnek, anyám gyermekeinek, nekünk…

Vízililiom

És még egy képet dédelgetek magamban. A víz színén hanyatt fekve lebegő gyerekemét. Az előzményekhez tartozik, hogy egy napon Andris kijelentette, ezentúl egyedül fürdik. Kiküldött a fürdőszobából és én többet nem nézhettem, ahogy pancsol, nem segíthettem törölközni és nem kereshettem a kád alatt a papucsát. Úgy küldött ki, olyan határozottan, egyszer és mindenkorra, mint ahogy később azt mondta, ezentúl egyedül megy iskolába vagy, hogy éjjel nem jön haza. Azt akartam, hogy dönthessen, akarjon és tudjon dönteni az őt érintő kérdésekben. Tehát, elégedett voltam vele és büszke voltam rá. Ugyan, minden távolodó lépésével tovább repedt a szívem, de nem annyira magammal törődtem, mint inkább féltem, hogy nem korai-e? Nem estem-e át a ló túlsó oldalára, az engedékenységem miatt? Nem bízok-e rá olyan döntéseket, amikre még nem érett? Féltettem őt mindentől, amit a túlburjánzó fantáziám elém lökött – rágódni rajta. Féltettem az utcasarkok szegletéből leselkedő pedofilok, szatírok elé koncként vetett, ártatlan gödölyémet. Aggódtam az érzéketlen, türelmetlen, ostoba felnőtt-világ lökdösődő, tolakodó, káromkodó portásaitól, pénztárosaitól, sofőrjeitől, járó-kelőitől, neveletlen,elfajzott kölykeitől, sötét gondolatokat szövögető pedagógusaitól, sorolhatnám napestig.

Elsős volt és minden reggel együtt szenvedtünk a korai keléstől. Imádta a vizet. Én azzal csalogattam, hogy reggel is fürödhet. Ő abban bízott, hogy ellocspocsolja az időt annyira, hogy elkésnénk és ezért talán, el sem indulunk. Sokszor tényleg el sem indultunk, hidegben különösen, nehogy megfázzon vagy annyira késő lett, hogy azt gondoltuk, ekkora késést még neki sem néznének el. Mert az én félelmetes világom őt szerette és sokat elnézett neki. Az oviban megértették, hogy nem akar ott enni és nem akar ott aludni, hónapokig csak egy-két órára ment be, kicsit játszani. Az iskolában megértették, hogy nem akar bemenni, vagy bemegy, de csak a lépcsőig, ott álldogál egy darabig, aztán hazamegyünk, megértették, hogy neki később kezdődik és korábban fejeződik be a tanítás, mint a többieknek. Mire iskolás lett, addigra írt, olvasott, sokjegyűt szorzott sokjegyűvel. Nem tudott focizni, tudott pingpongozni, de egyiket sem szerette, semmi vonzóval nem kecsegtette az iskola. Így aztán, ha egyáltalán felkelt, akkor teleengedte a kádat és míg ki nem hűlt a víz, nem került elő a fürdőszobából. A kád lejtős oldalán csúzdázott és egy lavór játékot, nem vízállóakat is beleértve, cipelt be magával a vízbe. Ha túl nagy lett a csend, akkor udvariasan bekopogtattam és érdeklődtem, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor vidáman kikiabált, hogy persze! Aztán, amikor egyszer nem válaszolt a kérdésemre, ijedtemben jéggé fagyott a gyomrom a gondolattól, hogy mégiscsak megütötte a fejét a kád szélébe és vízbe fulladt. Kockáztatva, hogy csúnyán leteremt, ha rányitok, bekukucskáltam hozzá.

Lebegett a víz felszínén, mint egy vizililiom bimbó – épp végigérte a kádat – és mosolyogva aludt.

Operáció

Először megörültem, hogy kitalált magának valamit, nyugodtan dolgozhatok én is. De aztán, ahogy mondani szokták, túl nagy lett a csend. Mint ilyenkor mindig, felkúszott a torkomig a szorongás. Hiszen ennek a csendnek mélysége volt, szakadéknyi. Fel sem hallatszana a beléhullott jajkiáltása. És hiába intettem le magam, hogy nem a gyerekkel történt valami, én képzelődöm mindig, okkal, ok nélkül, az én idegrendszeremmel van baj. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ne pattanjak fel és ne rohanjak, hogy megóvjam a rá leselkedő meghatározhatatlan, de bizonyosan létező veszélytől. Még egyszer képes voltam leinteni magam, hogy Andris nem olyan kisgyerek, nem csinál hülyeséget, óvatos, megfontolt, de már tudtam, hogy kimegyek megnézni, mit csinál. Épp csak annyira türtőztettem magam, hogy ne vágtatva érkezzek ki a konyhába, hogy ne rontsak rá és ne ijesszem meg. Ezért halkan, óvatos léptekkel közelítettem, amit nagyon jól tettem, mert nem vett észre és így láthattam, amit egyébként biztosan nem, hogy az én kedves, kilenc éves kisfiam ott görnyedt a konyhaasztal sarkánál és egy banán szétvágott héját varrta össze, gondos, egyenletes öltésekkel. Az asztal sarkán, az öltésfajtáknál kinyitva, sebészeknek kiadott kézikönyv. Kisgyermekkorától orvosnak készült, mérhetetlenül meg lehetett örvendeztetni egy-egy orvosi szakkönyvvel.

Mit csinálsz? – kérdeztem.

Gyakorlok. – válaszolta. – Ha, majd operálok, tudjam, hogyan kell összevarrni a sebet.