Körtánc | Ostoros Ágnes

Válasz egy Facebook posztra

„Nem akartam az eredeti posztot elnehezíteni, a nagyon hosszadalmas elmélkedésemmel, amiben az SzFE-t és Attenborough-t – teljesen önkényesen – egy platformra kerítem.

Amint gyalogoltam a filmművészeti felé, ahová azért járok, hogy rögzítsem a pillanatnyi állapotot és a saját szememmel lássam, hogy hányan támogatjuk a hallgatókat megjelenésünkkel, csendes vagy zajos együttérzésünkkel. A hidegben, esőben, csak a gyerekek kuporogtak a kapu alatt. Más nem volt. Volt időm elgondolkodni a szemforgatás természetéről. Ez nekem régi mániám, hogy ne mondjam – küldetésem – feltárni az emberi természet következetlenségeit.

Részben aggasztott, hogy megint hozzászóltam valamihez a Facebookon, ami nagyobb hullámot vet, mint amivel én meg tudok birkózni, másrészt éppenhogy erősen kapcsolódik a főtémához, a mindenkori fiatalok, mindenkori átveréséhez.

Néhány felnőtt vagy idős egyént leszámítva, akikre nem vonatkozik a fejtegetésem és akiket fura módon, éppen a legkevésbé szeretnek az emberek, hiszen egyáltalán nem trendik, ragaszkodnak régi dolgokhoz, tárgyakhoz és eljárásokhoz egyaránt, egyszerűbb megoldásokhoz, nem gépesítenek, nem digitalizálnak, folytathatnám a sort. Vitatják, hogy megfontolt, tudatos cselekvés lenne részükről, hogy nem autóznak, nem gépesítenek, nem költöznek egyre nagyobb lakásokba és nem cserélik le évente a berendezést, évekig hordják ugyanazt a ruhát és nincs tv előfizetésük. Azt gondolják róluk, hogy hülyék vagy lusták, visszahúzódásukkal nem példamutatók, magatartásuk és elveik még szűkebb környezetükben is értetlenségre találnak. Így nem példák a fiatalok számára.

A mindenkori kormányok, a jövőt csak arra használják, hogy túszul ejtsék a jelent. Először a szülőket, a szülők generációját, azzal hogy elveszíthetik az állásukat, a munkahelyüket, nem tudják felnevelni a gyerekeiket, ha nem szolgálják termeléssel, fogyasztással az éppen regnáló rendszert. Előírják, hogy ide vagy oda járassa iskolába, mert csak úgy lesz belőle a társadalom megbecsült, sikeres tagja.

Megszabják, hogy a jelen szülői, milyen oktatást, nevelést nyújtsanak a gyerekeiknek, hogy azok sikeres pogárokká válhassanak. Jellemzően egy-két generációnyi időnél hosszabban, ezt az ígéretet nem tudják betartani. Ebbe most nem megyek bele.

Most itt vannak „ezek a fiatalok” és szembesülhetnek azzal, amennyiben képesek a konkrét probléma mellett, az általánost is észrevenni,

hogy egyáltalán senkit nem érdekel, sem a jelenük, sem a jövőjük.

Például, vegyük hogy ezt a környezet bulit. Az emberek nem hülyék, pontosan tudják hogy a tetteiknek következményei vannak, rövid és hosszú távúak egyaránt. Mindenki pontosan tudta régen és most is. A környezet rombolók, ennek a tudásuknak ellenére rombolták a környezetet, a jelen környezetvédői pedig, lanyha-álságos környezetvédelmükkel úgy csinálnak, mintha a jövő nemzedéknek javítgatnák a dolgokat.

De ki is csörtett bele, ahogy mondják, az érintetlen természetbe, a civilizációtól megkímélt emberek közösségébe, hogy felfedezze és bemutassa őket a világ számára, ki is taposott bele a szűz hóba, ki is az, aki most is úgy elrepült az aggódva ingatott, vén fejével Csernobilba és cipelte magával az egész stábját és felvette ugyanazokat a képeket, amiket egyébként már láttunk többször is. Megengedem, hogy annyi engedményt tett a vén korának, hogy nem vett védőruhát, hiszen nyilván előbb hal meg, mint a sugárszennyezés megbetegítse.

Járja mostanában egy jópofa mondás, „ugyan mit számít ez az egy műanyag – mondta 7 818 457 528 ember”, miközben eldobta a szemetet. Hát erre gondolok én is. Mindenkinek jár a rendszeres repülőút, mindenkinek jár az elektromos és digitális háztartás, tehát mindenkinek jár minden, senkinek nincs kevesebb joga, ürügye, oka, hogy neki ne legyen meg valamije, ami másnak megvan.

Senki nem gyakorol önmérsékletet, sőt, az értelmiség bizonyos tagjai szeretik magukat és magukhoz hasonlónak vélteket kivételként kezelni, hiszen tanult, okos, három diplomája van, mert ő ért hozzá, mert ő az aki elhozza a megvilágosodást a többieknek, mert erre született, mert ez a dolga a Földön, mert küldetése van. És csak egy nagyon kevés kell hozzá, hogy „tömegbázist”, rajongótábort építsen és egyre többen higgyék el, hogy igazságos az igazságtalanság.

Folytathatnám, hiszen még én is fel tudok sorolni egy pár okot, hogy miért pont nekem kell valamit megkapnom, vagy csak nekem lehet valamit megcsinálnom, pedig én folyamatos önkontroll alatt vagyok. Mégis, mondhatom, szemforgatók vagyunk mindannyian és rá is fogunk b*****. (Mellesleg jelzem, hogy ezt a szónoklatot gyaloglás közben diktálom és b***** szót egész egyszerűen kipontozta a jegyzetfüzet app, amire diktálok. Nos, erről beszélek, erről beszélek, erről beszélek.)

Hát ez az írás, szivárványosan csapongó lett, csak abban bízhatunk, hogy ember nincs, aki el bírja olvasni.

Egy kép többet ér ezer szónál – ugye? A Síp utcában fényképeztem egyet, illusztrálni a mondanivalómat. Itt áll egy gyönyörű épület, valami oknál fogva, nem verték le, nem tették tönkre, nem festették át (el is vagyok bűvölve) az eredeti kerámia burkolatot, de valakik szükségesnek érezték, hogy saját nyomaikat is rajta hagyják az épületen és óvodásoknak való könyvekből kivágott képecskét ragasztóztak az ablakra, ami természetesen néhol elengedett már és így tökéletesen rögzíti a világ állapotát 2020-ban.”

(A Facebookról)

Koronavírus

Anyu sosem hagyta magát. Ha valami nem volt, ő elkészítette. A mostanihoz hasonló helyzetben maszkot varrna nekünk. Mi pedig húznánk az orrunkat, hogy: „De, anyúúú, az nem olyan.” És ő megpróbálná elmagyarázni, hogy „azt” is csak emberek varrják, ami alatt azt kell érteni, hogy amit valaki képes megcsinálni, arra ő is képes. Ráadásul, ez így is volt és nem csak ami a varrogatást illeti. És azt is mondaná, hogy az övét ki is lehet hipózni és tisztább lesz bármely ismert maszknál, környezetbarát – erről most elterelődött a figyelem – mert sokszor lehet használni, de mi csak ragaszkodnánk a trendi kínaihoz. Bár visszavonhatnék minden kritikus megjegyzést, amivel valaha is illettem! De, az óra körbejár és most varrok az enyéimnek, akár tetszik nekik, akár nem, ahogy hagyományosan ez egy kreatív anya dolga. Van rajta egy zseb, ahová be lehet csúsztatni a porszívóból kicsent hepa-szűrőt vagy egy kávéfiltert. Akkor aztán korona-biztos is. A neve: Gréta.

Korona

Tegnapi hír. A munkahelyemen, ahová nem engedik be a külföldről hazaérkező munkatársaimat, hanem két hétre önkéntes karanténba küldik őket, bárhonnan is jönnek és bármilyen minőségben is voltak ott, elküldték az egyik riportert, hogy menjen és interjúzzon, forgasson, azzal a két iránival, akik nem voltak hajlandóak karanténba vonulni, ezért rendőrök állították elő őket. Amikor visszaért a forgatásról és belépett hozzám, aki a korábbi anyagát fejeztem be, rászóltam, hogy álljon távolabb tőlem, amire úgy védekezett, hogy ne izgulnak, hiszen cseppfertőzéssel terjed. Egy másik munkatársam pedig azzal nyugtatott, hogy ő látta a felvételeket, csak az operatőr ment közel. Hát gyerekek, komolyan! Tényleg, siralom völgye.

Ezt is megpróbáltam

Mindig is azt gondoltam hogy akinek nem jut eszébe egy eredeti gondolat vagy nem jutnak eszébe mondatok, nem tud létrehozni egy képet, csak mentés másként-ként, az így legyen boldog. Erről a honlapról már mindent leszedtek amit le lehetett, régi családi fotótól kezdve, különböző írásaimból komplett bekezdéseket, főcím ötleteket, kép beállításokat, stb. Úgyhogy nagyjából azt gondoltam hogy nem nagyon fogok én már meglepődni semmin, aki nem elég kreatív, az a tolvajlásban sem az. Ugye, örömmel újságoltam, hogy kimegyek a Gozsduba, hogy megpróbálok a nosztalgikus festő közegbe valamilyen módon visszailleszkedni és ott helyet találni magamnak. A legelső alkalommal, mikor kiraktam a dolgaimat, dacolva az időjárással, a széllel, hideggel esővel, kiraktam ezt a körülbelül 15 éves képet is, ami egy sorozat tagja. Nehéz szívvel, mert egy kissé negédesnek és giccsesnek, viszont, épp emiatt populárisnak és eladhatónak tartottam. Na most, ezek szerint annyira eltaláltam, hogy Anna meg is festette, aztán Ági is ihletett kapott. Ezzel nem lenne olyan nagy baj, hiszen az én kreativitásom kiapadhatatlan, ha töröm a fejem, akkor mindennap 40 olyan dolog jut eszembe ami, ha nem is eredeti, hiszen azt már régről tudjuk, hogy eredeti dolgok régnincsenek, mert az idők kezdetén voltak a dolgok eredetiek – de régen látott vagy újrafogalmazott. Úgyhogy nem emiatt aggódom, hanem amiatt, hogy már megint egy olyan helyre keveredtem, ahol ilyen gusztustalanságok történhetnek. Márpedig én piti csalókákkal, ilyen emberekkel „nem árulok egy gyékényen”. Be kell látnom, hogy megint tévedtem. Nagyon sajnálom magam, mert többet nem megyek ki. Viszont kiteszem ide az egész sorozatot, hogyha valakinek netán egyáltalán semmi nem jutna eszébe, akkor most már, a felhatalmazásom birtokában, másolja le, hogy úgy mondjam, schmidttelje a pöttyös ruhást, a virágos ruhást és a többit is!

Gozsdu Montmartre

Harmadik alkalom. Még mindig hűvös van. Majdnem jó már az állványozásom. Egy férfi megvett volna egy karkötőt, de a nője rákiabált, hogy pont ilyened van otthon. Ami, ugye lehetetlen, hiszen mind egyedi 🙂

Aztán, délutánra jobb idő lett. És finom, thai ebédet ettem. Egy fiatal nő körberajongta a képeimet. Egy másik, nem annyira fiatal, kettőnek az árát kérdezte. Azt hiszem, sokallotta, mert végül vásárlás nélkül ment el. A horror nyulak senkit nem érdekeltek, pedig húsvét van.

Ez egy nekem való hely.

Le is fogom rajzolni, még sokszor. Azt, amit középiskolában elvettek tőlem -a rajz, a festés örömét, most, túl a hatvanon, pótolhatom. Nincs teljesítménykényszer, nincs kinek, nincs miért megfelelnem. Boldog ember, akinek mindig csak maga a mérce.

Isten malmai

Nem adhatom minden írásomnak azt a címet, hogy Isten malmai… De, kénytelen vagyok.

Régen, az idők kezdetén, ami itt azt jelenti, hogy a felnőttlétem elején, a szomszédommal, akivel mindketten a legfelső szinten laktunk, megbeszéltük, hogy javasoljuk a háznak, keresünk egy befektetőt, aki a ház felújítása, lift építése fejében, megkapná a padlást és új lakásokat építhetne. Gondoltuk, ezzel a kezdeményezéssel azt is jeleznénk, hogy mi, akiket feltehetően a leginkább zavarna egy ilyen építkezés, szívesen belevágnánk. Egységes visszautasításban volt részünk, okként megjelölve, elsősorban a munkálatokkal járó zajt és piszkot, de felmerült a földszint részéről, hogy náluk, miként jelenne meg a haszon, túl azon, hogy még sötétebb lenne. Így aztán, minden maradt a régiben, illetve az amúgy is végtelenül kopott és elhasználódott részek tovább romlottak. Ugyanazok, akiket nem érdekelt a renoválás, a csövek és vezetékek cseréje, a lift létesítése és a közös költség csökkenés, nem járultak hozzá, hogy megvegyem vagy kibéreljem a lakásom fölötti 3×3 méteres mosókonyhát, bővítve ezzel az egyszobás életterünket. Megjegyzem, a mosókonyhát addig is csak én használtam illegálisan lomtárnak, de a szép kis tervemet, hogy lesz ott egy gyerekszoba, nem tudtam megvalósítani. A mindenkori közös képviselők között egy sem akadt, aki meggyözte volna őket, hogy jobban járnának, ha fizetnék azért, amit amúgy is használok. Nekem meg nem hitték el, hiába mondtam. De a közös képviselők is egymásnak adták a kilincset és csak egy volt közülük, aki bizonyos anyagi előnyök érdekében akár közgyűlési jegyzőkönyvet is hamisított. Az ő általa kezdeményezett banki hitel felvételéhez minden aláírása megvolt. Arra a rövid időre, ami adatott neki, jól is járt, ő meg az emberei.
Én, aki tanúnak és megfigyelőnek jöttem, békésen ámulva várakozom a továbbiakra.
Azóta meghaltak, elköltöztek az akkori lakók. Akinek felvitte az Isten a dolgát, az már a bőrén érzi, hogy az új lakásából airbane-zve még jobban lehúzhatná a külföldieket, ha egy tip-top házban adná ki a lakását. Emiatt-e vagy voltak egyéb okok is, 2016 augusztusában, amikor a legújabb közös képviselő vállalkozott a lebonyolításban való részvételre és befektető és kivitelező is adódott, soha nem tapasztalt konszenzus alakult ki a lakók között. Mindenki eljött a közgyűlésre és mindenki boldogan hozzájárult az emeletráépítéshez.
Innen már rövid leszek. Az alapító okirat módosítása lenne az első lépés az előttünk álló úton. Ahhoz, hogy el lehessen adni a tetőteret, önálló helyrajzi számot kell kapnia.
Én ezt egy adminisztratív beavatkozásnak gondoltam; ami eddig ebben a rubrikában volt, az átkerül egy másikba. Két éve, a harmadik erre vonatkozó beadvány készül el az először felkért, majd az őt leváltó ügyvéd tollából. Kettőt visszaküldött az önkormányzat, az összes létezhető tartalmi és formai hiba megjelölésével. A harmadikra fél éve nem érkezik válasz.
Vannak az összeesküvéselméletek alapján, a józan ész és a sok éves tapasztalat birtokában elképzeléseim az okokról.
De, két éve MINDENKI beleegyezett az eladásba, egy olyan házban, aminek a megvételére annak idején, az önkormányzat nagyon furmányosan kényszerített bennünket. Nem általuk épített, hanem a megszerzett, leromlott állagú, százéves épületekben álló lakásokat megvetették a lakókkal, hogy kényszerítsék őket arra a lehetetlen küldetésre, hogy tartsák karban, újítsák fel. Most pedig, hogy ezt megoldanánk, akadályoznak. Valaki tudja, hogy mi folyik itt?

A jelenség – Evolúció

Hirtelenjében nem is tudom hogy melyikük, Pichler Emmi, Benjamin Spock, Bruno Bettelheim, Ranschburg vagy Mérei mondhatta, hogy vigyázni kell egy bizonyos életkorban a költözéssel, mert a kisgyermekek nagyon megsínylik a környezetük változását. Mi, akik permanens gyerekkorba vagyunk kényszerítve, illetve, mióta én élek, próbálnak bennünket belekényszeríteni, ezt megélhetjük tízévente vagy még gyakrabban, amikor lebontják a megszokottat, az otthonost, Lenint, ahogy egy nagyot lép a veszprémi tanács, azóta már önkormányzat a neve, hiszen az átnevezés is lebontás, pusztítás – felé. Mindent tönkretesznek, tehát nem építenek valamit, azt nézve azontúl, hogy kik örülnek annak, kik mennek oda. Nem, hanem lebontják azon a talpalatnyi kis földön azt a dolgot, amit húsz évvel ezelőtt az elődök oda felépítettek, nem számolva vagy nem törődve azzal, hogy megint el fog telni húsz év és ugyanúgy le fogják bontani az újonnan létesítettet is. Most éppen megint egy szobrot. Gyerekkoromban nem értettem és a mai napig a szobrászatot tartom a legkevésbé befogadhatónak, Lenint például, ahogy ott sétált hihetetlen méretekben Veszprém közepén, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy akkor ő most van vagy nincs, lát engem úgy, mint én őt? Hihetetlenül szürreális, ahogy realisztikus borzalmak kerülnek a város minden pontjára, amiket nyilván egy jó ízlésű kor 15, 20, 30, 40, 50 év múlva el fog bontani. Mert az ember nem bújhat ki a bőréből, ugyanolyan marad, mindig lesz egy jó oka, hogy ez miért giccses, miért ízléstelen, miért fasiszta, miért kommunista, miért nem modern, miért nem megfelelő. Kivittem a kisfiamat annak idején még a Szabadság térre, a homokozóban játszott, amikor egyszer csak észrevette, hogy minden épület tetején, ahogy körbenéz, egy vörös csillag vagy egy csillag alakú képződmény volt, ennek nagyon nagyon megörült, hiszen a csillag a gyerekeknek önmagát jelenti, nem feltétlen azt, amit a felnőtteknek. Ősi, mágikus jelentése van, akár vörös, akár sárga, akár ötágú, akár hatágú, hogy csillag, hogy vezet, hogy világít, hogy fénylik, hogy szegezd rá a tekinteted és megtudod az irányt, hazatalálsz. Nem sok év telt el, amikor egyszer csak elkezdték a lebontani ezeket a csillagokat a bankok és egyéb középületek tetejéről és akkor ott volt ez a még mindig kisgyerek és nem értette és meg nem tudtam neki megmagyarázni, hogy miért. Magamnak nem tudtam megmagyarázni, amikor lebontották az Osztyapenkó szobrot, gyűlöltem amikor lebontották az “uram itt a sálja” szobrot, mert nem értettem, hogy miért van erre szükség.

Feldúl és elszomorít a sok érthetetlenség, ami körbevesz. Régen használtam a blogomat öngyógyításra, most újra ehhez folyamodom.

Meghaladja írásom kereteit, hogy azt boncolgassam, mi lehet az evolúciós oka annak, hogy a buta ember miért nem szelektálódott ki az elmúlt évezredek folyamán, miközben az okosak száma – úgy tünik – arányaiban nem változott, az emberiség számának növekedésével. Mindenesetre, elöljáróban felhívom a figyelmetek erre a tényre.

Régen voltam annyira dühös, mint amikor ezt a posztot megláttam az idővonalamon. Aki ezt a posztot kitette, az egy magam korabeli teremtés, tehát mondhatjuk, hogy sokat megélt, talán többet is, mint ami jár vagy hasznos, amennyire ember tapasztalt lehet, annyira az. Családos, három felnőtt gyerek anyja. Épp elég tapasztalat lehet a háta mögött ahhoz, hogy elnéző legyen a fiatalsággal, emlékezve a saját fiatalságára, vagy ha kivételesen a szabálykövető, rendes gyerekek közé tartozott, akkor emlékezve kortársai útkeresésére, identitáskereső magatartására, tudhatná, hogy fiatalnak lenni egy olyan állapot, ami sajnálatos módon nagyon hamar elmúlik, az elmúlása során a személyiség is változik, az élek gömbölyödnek, a durva barázdák kisimulnak, az érdesség tükör fényesre kopik, felnőtté válik mindenki, aki meg nem hal. Egy tizenéves fiatal minden megnyilvánulása pont azért olyan csodálatos, mert minden észrevétele annyira friss, minden szava új, eredeti. Először látja a világot, benne a felnőtteket és először mondja ki, hogy mit gondol erről az egészről, az életről.

Minden kor kitermeli a maga hőseit és árulóit, egyszerű embereit, a népet. Ők, értelemszerűen, hiszen ugyanazokat az attribútumokat hordozzák, nagyon hasonlítanak egymásra. De, koronként más-más elnevezésekkel illetik őket. Én például destruktív anarchistaként kezdtem 14 évesen.

Az egész “bélyeg”gyűjteményemet nem sorolom fel. A kisgyermekkori, kisiskolás bélyegeimet elhagyom. A középiskolai idetartozik Egy, a szitkozódásig mocskos szájú matematikatanárom, a jópofáskodás visszataszító álcájába burkolva köpte ránk a véleményét, rálicitálva a mostanában megszokotton is.

És most két ágra szakad a történet, mert beszélnem kell róla, aki megtestesítette a cinikus gonoszt a szememben. Kártékony nemzedékek sorára, mindre, akiket tanított, ránk.

Mellesleg megjegyzem, hogy külön tanulmányt érdemelne, hogy erre a fiatalságra olyan hihetetlenül kártékony és cinikus emberre, egy igazi mételyre, miért emlékeznek a valahai osztály és iskolatársaim meghatódottan pillogva. Emlékoldalt kapott a fészbukon, ami persze megkönnyíti a dolgomat, mert onnan az általuk viccesnek vagy jópofának tartott beszólásait megmutathatom, illusztrálva , hogy mennyire aljas és elvetemült lény volt. Ideje lenne megtudnom, hogy nem éppen a hozzá hasonló cinikus, kegyetlen szociopaták kondicionálásának köszönhetően vált az én generációm ezzé a meghunyászkodó csordává, aki lett.

Nem jegyezte meg a nevünket, hanem eposzi jezőkkel különböztetett meg bennünket egymástól. Makói hagymafejű, kis káposztafej, ócska stricik. A naplóval és krétadarabokkal dobálózott. „Fiam, téged is inkább ledobtak volna a Taigetoszról, mintsem itt kínlódjanak veled… Hess madarak, szarházi elsősök!.. te nem xy vagy kishülyém? Maga takony folyjon ki a táblához! Maga olyan ronda, hogy jó lenne cápa csalinak. Szivárognak mint szuvas fogból a genny. Győzőkém menj arrébb, mert lehugyállak. Minden szakra megvolt a maga sajátos becézése: kerámia-vályogvető, szobrász-sírkőfaragó, textil-rongyász, ötvös-bádogos.

Nem a sok lúd disznót győz demokráciát, hanem az élni és élni hagyni demokráciát szeretném. Óriási a különbség, sokan nem értik. Nem felejtem el és nem bocsátom meg, hogy voltam destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, drogos libsi, lakos, csöves és civil, soros bérenc, emberi, más elnevezésekben kiadott erőforrás vagyok mostanában és hamarosan nyugger, legújabban, poloska.

Ebben a felsorolásban nem is érintettem azokat, amelyek a külsőmre, nememre, koromra vonatkozt/nak. És tudom, hogy rajtatok is ott a bélyeg, az elnevezés, amit nem tudtok elfelejteni és nem fogjátok megbocsátani. Évszázadok óta nem felejtünk, nem bocsátunk és nem mossuk le a gyalázatot. A gyűlölet újra és újra bemocskol minket.

Zenében elmesélve… katt a képre!

Visszakanyarodva hősnőmhöz, az akkori rendszernek hála, a világ egyik végéről migrált Budapestre, (azért így írom, mert a migránsokra is fúj, nemcsak a tizennyolc évesekre,) ebbe az országos beiskolázású középiskolába. Ezidőtájt, néhány iskolát leszámítva, nem kellett felvételizni. Ide, mert művészeti iskola volt, ide kellett. A fél osztály vidéki, a másik fele pesti gyerek volt. Tehetségük okán kerülhettünk be. A tehetségről, hogy ismét egy kitérőt tegyek, nagyon keveset tudtam meg az eltelt életemben. Amikor negyedik év végén visszakaptuk a felvételi rajzainkat, én úgy láttam, hogy egyformán érdektelenek és közepesek voltak. Azóta azt is tudom, hogy rajzolni bárki meg tud tanulni, ha nem is düreri szintig, de annyira, amennyi egy felvételihez elég, biztosan. De, hogy kell-e tudni rajzolni egyáltalán? Akkor viszont mi volt a szelekció alapja? Nekem például elsőben azt mondta a rajztanárom, hogy már a felvételi alatt kiszemelt magának. És mint kiderült legkevésbé sem a művészi adottságaim érdekelték. Megfenyegetett, ha nem engedek neki, ne is álmodjak a főiskoláról. Nem engedtem, nem is vettek fel. Volt, akit a szülei miatt vettek fel. Ma csókosoknak hívjuk őket. Mindig bekerült olyan, akin megesett valaki szíve és végül akadt egy-egy, későbbi pályája igazolta, aki tényleg elhivatott volt a festészet, szobrászat, stb. iránt.

Hiába is próbálok elhatárolódni. Abban, amivé ez az ország lett, én is benne vagyok. Ha nem aktívan csináltam, akkor passzívan engedtem, hogy elrondítsák a világot a kortársaim. Akik elmentek, azzal csinálták, akik nem szóltak, azzal.

Szóval, kedves Blanka! Akár nyerhetsz is, de az erkölcsi győzelem, egyelőre, mindenképpen a tiéd.

Akit böfögők, fingók, teli szájjal, csámcsogva beszélők, káromkodók neveltek, azok inkább maguk is így tesznek, mint nem. A többieknél elmúlhat, ha ők is akarják. Ha így marad, akkor a szocializálódás befejezéseként, besimulsz, ahogy a többség és negyven év múlva elfeledve mostani lényeged, eltorzult személyiséggel, kővé vált szívvel gyűlölheted a majdani dühöseket.

Nem is tudom, hogy mit kívánjak neked, mivel járnál jobban.

Pedig, igazad van. A jövő a tiéd, azt rongálják, joggal kéred ki magadnak. Micsoda álszent duma a felnőttek részéről, hogy ocsmány baszdmegelésük közben, a stílust kérik számon rajtad, miközben a tartalmat figyelmen kívül hagyják. Megjegyzem, hogy a mindenkori tizenévesek joggal kérik ki maguknak, hogy az ő jövőjüket teszik meg tétnek a szüleik. És bosszút esküsznek, hogy megtorolják, amint módjukban lesz. És nagyon hamarosan lesz. Attól kezdve nyuggerek az idősek és attól kezdve banyatank a gurulós kocsi, stb. És minél tanulatlanabb, műveletlenebb az újabb generáció, annál élesebben körvonalazódik ez a tendencia. Az mindig kérdés marad, hogy nem ez a generációkon átíveló, generációkra rákényszerített bosszúállás mozgatja-e az embereket? Az is igaz, hogy a digitális kor különösen kedvez okos és ostoba teóriák gyors terjedésének. Felszínre kerülnek és keverednek a különböző civilizáltsági és kulturáltsági fokon álló néprétegek állásfoglalás, megtévesztve a szemlélődőt és eltakarva előle a horizontot.

Milyen kár, hogy a szellem végül mégsem diadalmaskodott az ostobaság fölött. Szégyellem a generációmat és bocsánatot kérek helyettük.

bajszos szar mondjon le gyertek ki menjünk be gyújtsuk fel ég a város a szánkóra vigyázzatok

A nagy szék teszt

Kértünk székeket. Nyolc. tíz órákat ülünk. Nem teljesen indokolatlan, hogy pár évente új, kényelmes székeket szeretnénk. Nyolc helység van, nyolc fő erőforrás a mindenkori személyzet. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz.

Az előző helyen sem szarral gurigáztak, de székre ott nem jutott. Mikor már nagyon jajgattunk, a főnök elindult a házban és az irodákból a folyosóra kitett – értelemszerűen, állapotuk miatt feleslegesség vált – székeket lecipeltette a férfi kollégákkal a vágószobákba.

Még előbb és az volt a legkisebb tőkéből gazdálkodó cég, nem azt a fajtát vették meg, amit kértünk, de vettek új székeket. A Hálózat TV barátságos volt a dolgozóival. Akkoriban megelőzve, lehagyva korát, egyedüli indulóként a pályán. Csak visszatekintve látja az ember a valódi értékeket.