A Facebookon csúnya vita kerekedett Gerlóczy egy cikke örvén. Sajnos, a hozzászólók jó része, nem érti, vagy a rosszabb variáció, hogy érti mit írt.
Bizony, nem lehet liberálisnak lenni itt és most, csakis majd egyszer – soha napján, kiskedden, borjúnyúzó pénteken – amikor, mindenki az lesz.
Talán, azzal a gyerekkori hiedelemmel van összefüggésben, hogyha sorolom a híveimet, mindig velem lesznek, mindig elkísérnek. Talán, a fáraók és más vadak, azért temetették maguk mellé feleségeiket, szolgáikat, még ha éltek is, hogy ne legyenek egyedül. De, nem azért, hogy azok vigyázzanak rá, hanem, hogy ő vigyázzon rájuk. Hogy én vigyem őket magammal, egy jobb helyre, a mi helyünkre, amit olyan régóta keresünk.
És, más.
A napokban, a hit furcsa természetéhez találtam adalékot. A gondolat régi, az én példám, nekem új. Nálunk, bárhogy is érted ezt, úgy kezdünk egy új munkához, hogy létre hozunk egy projektet. Egy új projektet, előre beállított sablon alapján. Eleinte azt hittem, hogy a munka gyorsításának érdekében történik ez, de aztán kiderült, hogy lennének, akik másként nem tudnának megbirkózni a feladattal. Nem feltétlenül a szellemi kapacitásuk elégtelen volta miatt, inkább a gondolkodás, mint folyamatos cselekvés, elhanyagolása miatt. Ezzel lehet összefüggésben, hogyha mondjuk az aktuális munkában veszek fel egy hangot és átmásolom a file-t egy másik, megcímzett mappába, akkor a kolléga nem találja meg. Hiába jelzem, hogy wav-ként rögzítve ezen vagy azon a helyen van, nem hajlandó átlépni a megszokott útról egy éppoly használható, de kevésbé járatos útra. Meglepő, de egy nagyon bonyolult vágóprogramot lehet úgy működtetni, ugyan kezdetlegesen, alapszinten, hogy a felhasználó egyáltalán nincs tisztába a számítógép működésével, rögzítési, tárolási struktúrájával.
Elpusztítani mindent, amit egy előző generáció értékesnek tartott. Sőt, elpusztítani saját alkotásainkat is. Honnan ismerős ez a magatartás?
Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban, a WordPress rejtelmeit kutatni, vagy túrós rétest sütni. Ez a mai, megint nagyon jól sikerült, pedig template alapján készült. A jól kiérlelt recept elbírja a felhasználó enyhébb kilengéseit, de némelyik honlap sablon összeomlik az újításaimtól. Láthatjátok, hogy szinte minden nap másik designban feszítek. Én meg azt látom, hogy mindig a legegyszerűbb a legcsinosabb.
Adódott egy munkalehetőség, amit örömmel elvállaltam volna, mert az utóbbi időben megcsappantak az anyagi eszközeink. Helyettesíteni kellett volna valakit, a szabadsága ideje alatt. Beugrani egy munkába, eleinte mindig több odafigyelést, gondosabb felkészülést követel, aztán mire rutinból csinálnám, éppen vége is lesz. Végül úgy döntöttem, hogy ezt nem is kalkulálom bele az árba, amit kérek. Később kiderült, hogy egy sokkal nagyobb vinyóra lesz szükségem, mint ami itthon van, akkor arra gondoltam, hogy itt az idő a honoráriumról tárgyalni. Mondtam egy árat, amit úgy állapítottam meg, hogy belekalkuláltam a megrendelők végtelen anyagiasságát, a a hasonló megbízatásokat elvállalók kenyéréhségét, de azt is szem előtt tartottam, hogy az én gépemen, az én lakásomban, az én szoftveremmel, az én áramommal és nem utolsósorban az én szakértelmemmel készülne el a mű. A tárgyalás során kiderült, hogy – az ismert példánál maradva – jóval a McDonald’s-os órabér alatt dolgoztatják az elődömet és egy rövid alkudozás után világos lett, hogy a legtöbb, amit kaphatok, az általam kért összeg fele. Így a munkát nem vállaltam el. Viszont azt is látom, hogy a hasonló helyzetek eredménye az az állapot, ami most jellemzi az országunkat. Joggal állítja a megrendelő, hogy nem az a piaci ár, amit én kérek, hiszen mindenki aláígér mindenkinek és ahogy mondani szokták szarér’-hugyér’ elvállalják a munkát… El is jutottunk oda, hogy kihagyjam az egész levezetést és csak a konklúziót mondjam, hogy huszonpárezer forintot lehet adni egy közmunkásnak egy havi robotért és… senkinek nem ég le a pofájáról a bőr.
Vegyünk egy egyszerű példát. Különben, a kedvencem. Természetesen, nem Ádám és Éva kályhájától indulok, mert sosem érünk a végére. Miután megadóztatták a munkáltatóm, a nekem kifizetett jövedelem után, megadóztatnak engem is. Az Állam asszisztál a NAV tolvajlásához, amikor a követelését, különféle adónemek formájában, különféle számlaszámokra kéri, melyek természetesen egy „zsebbe” érkeznek. Az Állam és a NAV asszisztál a bankok tolvajlásának, akik így minden átutalás után busás díjat számolnak fel. Aztán egyszer csak a z Állam tolvajt kiált és mindent visz. Nekünk egyre kevesebb marad és ezért, egyre kevesebbért áruljuk magunkat.
De, mert látható, hogy a kevesebb pénz nem okozat, hanem ok, valakinek megálljt kell parancsolni. Úgy látszik, hogy nekem jutott ez a szerep.
