Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.
Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.
Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.
Tegnap is ez történt.
És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy „ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.
A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.
De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?
Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.
Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.
Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.
De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!
Február 24-n megérkezett a „válasz”. Olvassátok!
