Kategória: Vádolom

A vér nem válik vízzé…

Éppen csak betoppantam a televíziózásba, 1982-83 körül, amikor Árvai Joli elvitt magával egy zártkörű vetítésre. Jeles András Álombrigád című filmjét vetítették. Az első végleges változatot, bármilyen paradoxul hangzik is ez, de még munkakópiáról.
Persze, soha nem tudhatom, hogy az időérzékem rossz, az emlékezetem csal meg, vagy tényleg korábban láttam mint, hogy éppen egy másik elképesztően eredeti filmje, az Angyali üdvözlet utómunkái alatt vágtam én is a filmgyárban. Hiszen a szocialista cenzúra hosszú évekre volt képes dobozba zárni filmeket, bármit, míg el nem veszítették aktualitásukat, frisseségüket és végképp érdektelenné váltak a közönség számára.
részlet
Annyit tudtam csak a filmről, hogy Rátonyi Róbert a főszereplő, akit mint komikust láttam néhányszor a tévében énekelni és táncolni, olyanféle zenei kísérettel, amit nagyon nem szerettem. El sem tudtam képzelni, hogy ő egy igazi színész. Természetesen láttam a Kis Valentinót és „nagyon bírtam”, hogy lett egy film, ami „rólam” szól. De, tényleg! Jól emlékszem például, hogy középiskolás koromban többször étkeztem a Palace éttermében, azt képzelve, hogy majd a hely igazolja a minőségemet.

Egyszóval kíváncsian várakozva ültem a hatalmas, süppedős fotelekben úgy, mintha nélkülem nem készülhetne film abban az országban. A vetítés végére teljesen lenyűgöződtem és elköteleződtem. Beláttam, hogy a film nem az, amit addig gondoltam róla – nyilván azok alapján, amiket addig láttam, hanem képes eredeti gondolatokat, eredeti módon kifejezni, hasonlóan az irodalomhoz, a zenéhez, a képzőművészethez. Aztán félfüllel hallottam, hogy átvágva sem engedik bemutatni. Emlékszem, nagyon sokáig nem értettem, hogy miért félnek a politikusok a filmektől, a regényektől, hiszen akik értik, azok úgyis tudják, akik nem, azoknak meg hiába beszélnek a művészek. Kicsit még mindig így gondolom. Nagyon örültem, hogy láthattam, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és veszi a fáradtságot, hogy elmondja helyettem is.
Teltek- múltak az évek és a filmgyárban dolgoztam, amikor a szomszédos vágószobában az Angyali üdvözlet utómunkálatai folytak. Zenefelvétel volt éppen és aznap hiány volt valakiből, aki bent figyeli a stúdióban a tekercseket.
részlet
A mai napig büszke vagyok rá, hogy egy délelőttöt Jeles filmje közelében tölthettem. Nagyon izgatott voltam, hogy megfelelő leszek-e a feladatra. Éva csipkekendőjét fújta a szél, annak kölcsönzött szürreális, szép hangokat a zeneszerző. Azt akartam leírni, hogy nem emlékszem, mi volt a feladatom, de ettől rögtön eszembe is jutott. „Szinkronvadászként” kellett ott lennem. A szinkronvadásznak kell eldöntenie, hogy alávágható-e az utószinkronhang a jelenetnek, vagy meg kell ismételni a felvételt.
Mondjuk a megfelelőség mítikus értelmében megbuktam, mert Jelesnek eszébe sem jutott, hogy máskor is bevonjon a munkába.
részlet
A linkeket most keresgettem az interneten. Nem tudom, hogy a filmekhez hozzá lehet-e jutni, jó minőségben meg lehet-e nézni.

SAMSUNG CSC

Közlekedem

Mindennapos tömegközlekedésemnek köszönhetően, nem szakadtam el a tömegektől, tapasztalataimat közvetlenül a nép gyermekei között szerzem.
Rémülten látom, hogy kortól, nemtől függetlenül, egyre megfélemlítettebb, egyre gyávább és egyre önállótlanabb a budapesti lakosság, már ami az utazóközönséget illeti.  A minapi, a villamost pótló 4-6-os buszon nyomorogva tapasztaltakat osztanám meg veletek. Egyszercsak a harmadik ajtó nem nyílt ki, illetve becsukódott, noha még lett volna leszálló. Az előre kiabáló, fennrekedt utast, ermészetesen nem hallotta a vezető és senki nem vette a fáradtságot, hogy továbbadja a kérést, hogy nyitná ki újból az ajtót. A pánikba esett nő megkért egy magasra, nála jóval magasabbra nőtt fiatal embert, hogy nyomja meg a vészjelzőt. Ő azt felelte, hogy – én aztán meg nem nyomom! Így! Gondolom, elképzelte, ahogy a vezető minősíthetetlen hangon fogja rendreutasítani, esetleg meg is bünteti. Másrészt, korábbi utazási tapasztalataim alapján tudom, hogy a sárga csíkon álldogáló utasok miatt az ajtó nem nyílik ki. Az új rendszer bevezetése óta,az elmúlt néhány év alatt, egyetlen buszvezető akadt, akinek volt érkezése ezt elmagyarázni a zúgolódó utasoknak. Ezért gondolom, hogy hiába is ért volna el a vezetőhöz a hír, nem tudta volna kinyitni az ajtót. Az utas elért a hátsó ajtóig, ijedten, de leszállhatott. Viszont a fennmaradt asszonyok, nem öregasszonyok, hanem fitt, életerős asszonykák elkezdtek tanakodni, hogy mi tévők legyenek. Megelőlegezve, hogy nem fog kinyílni az ajtó, hátramenjenek-e, vagy bízzanak az isteni gondviselésben? Végül átvágva a tömegen, hátramentek. Én, aki viszont hiszek a gondviselésben és az ajtókinyitó gombok romolhatatlanságában, szépen megvártam, hogy mi lesz. A nyugatinál szabályosan kinyílt az ajtó, leszálltunk és lelépve még hallottam, ahogy a fiatalember távozóban azt mondja, hogy – na ugye, hogy kinyílik?

Hát, lakostársaim az úrban, újra kérdezem, hogy mi folyik itt?

Hatos

Itt állok féllábbal a hatoson és eszembe jut apu, aki ugyan ritkán „tömegközlekedett”, de, hacsak nem mi voltunk az egyedüli utasok, soha nem ült le. Azt mondta, hogyha felszáll egy nő, akkor úgyis átadja a helyét. És minden nőnemű nő volt. A kislány is és a nénike. Most lenne 95 éves. Egy másik kor, másik kultúrájából táplálkozott. Abból a korból jött, ahol a férfiak büszkék voltak az erejükre, a férfiasságukra és büszkén gyámolították a „gyenge” nőt, anélkül, hogy ebben bármilyen kellemetlen vagy hátrányos megkülönböztetés lett volna a nőkre nézve.

Ma, vasárnap délben, több generációnyi férfi képviseltette magát a hatoson ülve, és több generációnyi nő, állva. Apu generációjából nem volt senki.

Villamoson
Villamoson

Magyar Posta Zrt.

Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.

Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.

Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.

Tegnap is ez történt.

És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy „ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.

A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.

De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?

Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.

Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.

Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.

De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!

Február 24-n megérkezett a „válasz”. Olvassátok!

261909

Igazság

Tegnap kéményellenőrzés volt nálunk. A FŐKÉTÜSZ gazdasági szakemberei hamar belátták, hogy ezeknek a részletfizetésre megvásárolt lakásoknak, a havi 80-140 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkező tulajdonosait, ugyan nem tudják lehúzni, a több százezer forintos, kéménybélelős trükkel. Ezért ennek a forszírozásával felhagytak, mert gyorsan alkalmazkodtak a jobban teljesítő és rezsicsökkentéssel felszabadult lakosság megváltozott anyagi teherbíró képességéhez és már csak egy ajtót reklamálnak. A „kamilluknak” nevezett tüneményt eddig, egy darab beton rekesztette el a külvilágtól, általában a kályha, konvektor, tapéta, stb. mögött, de ezentúl, kötelezően és az elmaradt teljesítés miatt, büntethetően, egy, akár zárható(!) fémajtó fogja szolgálni ezt a célt. Attól függően, hogy ki lesz a kivitelező, kérünk-e számlát, pótkulcsot, tűzijátékot mellé, 15-20 ezerből megúszható. Nálam például, ahol egy szobához, egy luk jár.

De, mint tudjuk, nem mindenki ilyen szerencsés, mint én és van, akinek több szoba is rendelkezésére áll. Megmondták, hogy az fizessen többet, akinek többje van. Na, ugye, hogy igazságos a rendszer?

Rend

20-25 évvel ezelőtt, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Mit mondanak vajon a mostani anyukák a gyereküknek, a lépten-nyomon felbukkanó, újságpapírba takarózó, kukából vacsorázó, földről csikket szedegető emberek láttán.
Azelőtt is, azóta is, minden alkalommal, ha segítségre szorulót látok, találkozom a bennem élő domesztikálatlan állattal; menj tovább, mit törődsz vele! De hallom apu hangját is; már régen lejöttünk a fáról, emberek vagyunk.
Muszáj megállnom, muszáj megállnotok. Főleg muszáj megállnotok, ha gyerekkel vagytok, hogy ne szokjon hozzá ehhez a látványhoz és ne fogadja el normálisnak, hogy így élhetnek körülötte a magához hasonlók.
Hogy mi emberek, ne süllyedjünk vissza az állati létbe, vagy ha apunak úgy jobban tetszik, ne költözzünk vissza a fára.

Elveszítettük a lehetőséget, hogy az állam szervezeteibe kapaszkodjunk, azok segítségére várjunk. A hivatalok és hivatalnokok, remélem csak átmenetileg, de szem elől veszítették, hogy mi a dolguk. A törvények és jogszabályok labirintusa, bennfentesek játékos, ügyességi akadálypályájává vált.

De addig is, amíg újra meg tudunk bízni egymásban, ne engedjünk az emberségünkből!

Translate »