Magyar Posta Zrt.

Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.

Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.

Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.

Tegnap is ez történt.

És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy „ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.

A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.

De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?

Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.

Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.

Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.

De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!

Február 24-n megérkezett a „válasz”. Olvassátok!

261909

Igazság

Tegnap kéményellenőrzés volt nálunk. A FŐKÉTÜSZ gazdasági szakemberei hamar belátták, hogy ezeknek a részletfizetésre megvásárolt lakásoknak, a havi 80-140 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkező tulajdonosait, ugyan nem tudják lehúzni, a több százezer forintos, kéménybélelős trükkel. Ezért ennek a forszírozásával felhagytak, mert gyorsan alkalmazkodtak a jobban teljesítő és rezsicsökkentéssel felszabadult lakosság megváltozott anyagi teherbíró képességéhez és már csak egy ajtót reklamálnak. A „kamilluknak” nevezett tüneményt eddig, egy darab beton rekesztette el a külvilágtól, általában a kályha, konvektor, tapéta, stb. mögött, de ezentúl, kötelezően és az elmaradt teljesítés miatt, büntethetően, egy, akár zárható(!) fémajtó fogja szolgálni ezt a célt. Attól függően, hogy ki lesz a kivitelező, kérünk-e számlát, pótkulcsot, tűzijátékot mellé, 15-20 ezerből megúszható. Nálam például, ahol egy szobához, egy luk jár.

De, mint tudjuk, nem mindenki ilyen szerencsés, mint én és van, akinek több szoba is rendelkezésére áll. Megmondták, hogy az fizessen többet, akinek többje van. Na, ugye, hogy igazságos a rendszer?

Rend

20-25 évvel ezelőtt, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Mit mondanak vajon a mostani anyukák a gyereküknek, a lépten-nyomon felbukkanó, újságpapírba takarózó, kukából vacsorázó, földről csikket szedegető emberek láttán.
Azelőtt is, azóta is, minden alkalommal, ha segítségre szorulót látok, találkozom a bennem élő domesztikálatlan állattal; menj tovább, mit törődsz vele! De hallom apu hangját is; már régen lejöttünk a fáról, emberek vagyunk.
Muszáj megállnom, muszáj megállnotok. Főleg muszáj megállnotok, ha gyerekkel vagytok, hogy ne szokjon hozzá ehhez a látványhoz és ne fogadja el normálisnak, hogy így élhetnek körülötte a magához hasonlók.
Hogy mi emberek, ne süllyedjünk vissza az állati létbe, vagy ha apunak úgy jobban tetszik, ne költözzünk vissza a fára.

Elveszítettük a lehetőséget, hogy az állam szervezeteibe kapaszkodjunk, azok segítségére várjunk. A hivatalok és hivatalnokok, remélem csak átmenetileg, de szem elől veszítették, hogy mi a dolguk. A törvények és jogszabályok labirintusa, bennfentesek játékos, ügyességi akadálypályájává vált.

De addig is, amíg újra meg tudunk bízni egymásban, ne engedjünk az emberségünkből!

Kontraszelekció

Évtizedek óta, most túloztam, hiszen öröktől fogva, kontraszelektív a vezető pozícióba kerülők kiválasztódása Magyarországon. Egyszerű oka van, a vonal fölött, hatványozódik a pénz és egyéb juttatások mértéke, érdemes ráhajtani a pozícióra. Jöttek az uram-bátyámok, aztán a káderek, a csókosok, a nyelv szerencsére örökifjan reagál a változatlan változásaira. Értelemszerűen, az így szerzett hatalom birtokosai sem a szakmai hozzáértésükkel, sem vezetői képeségükkel nem emelkednek ki az átlagból, ha egyáltalán van nekik. De, egy kupac félhülyét eltartani, már se nem osztana, se nem szorozna. Emiatt nem szólnék. De közülük nem egyet elkap a hatalmi téboly, amikor bársonyszék kerül a segge alá és elkezd irányítani. A szakmához jobban értőt eltávolítja, különösöen, ha az van elég orcátlan elmondani a véleményét. Ekkortól omlik össze egy-egy szakma, veszíti el hitelét egy-egy hivatás, válik életveszélyessé az utca, a közlekedés, az orvoslás, a mezőgazdaság és folytathatnám a felsorolást az életünk minden területéről. Az ördögi körből nincs menekülés. Hogy a megszerzett pozícióját megtarthassa, még több olyan alattvalót kell maga alá gyűjtenie, akik nem az érdemeik, hanem a szolgalelkűségük miatt alkalmasak a posztjukra. Bepiszkít mindent a primitív, tanulatlan csőcselék dilettáns ügyetlenkedése.

Dolgozni, egyre kevesebbért

Adódott egy munkalehetőség, amit örömmel elvállaltam volna, mert az utóbbi időben megcsappantak az anyagi eszközeink. Helyettesíteni kellett volna valakit, a szabadsága ideje alatt. Beugrani egy munkába, eleinte mindig több odafigyelést, gondosabb felkészülést követel, aztán mire rutinból csinálnám, éppen vége is lesz. Végül úgy döntöttem, hogy ezt nem is kalkulálom bele az árba, amit kérek. Később kiderült, hogy egy sokkal nagyobb vinyóra  lesz szükségem, mint ami itthon van, akkor arra gondoltam, hogy itt az idő a honoráriumról tárgyalni. Mondtam egy árat, amit úgy állapítottam meg, hogy belekalkuláltam a megrendelők végtelen anyagiasságát, a a hasonló megbízatásokat elvállalók kenyéréhségét, de azt is szem előtt tartottam, hogy az én gépemen, az én lakásomban, az én szoftveremmel, az én áramommal és nem utolsósorban az én szakértelmemmel készülne el a mű. A tárgyalás során kiderült, hogy – az ismert példánál maradva – jóval a McDonald’s-os órabér alatt dolgoztatják az elődömet és egy rövid alkudozás után világos lett, hogy a legtöbb, amit kaphatok, az általam kért összeg fele. Így a munkát nem vállaltam el. Viszont azt is látom, hogy a hasonló helyzetek eredménye az az állapot, ami most jellemzi az országunkat. Joggal állítja a megrendelő, hogy nem az a piaci ár, amit én kérek, hiszen mindenki aláígér mindenkinek és ahogy mondani szokták szarér’-hugyér’ elvállalják a munkát… El is jutottunk oda, hogy kihagyjam az egész levezetést és csak a konklúziót mondjam, hogy huszonpárezer forintot lehet adni egy közmunkásnak egy havi robotért és… senkinek nem ég le a pofájáról a bőr.

Vegyünk egy egyszerű példát. Különben, a kedvencem. Természetesen, nem Ádám és Éva kályhájától indulok, mert sosem érünk a végére. Miután megadóztatták a munkáltatóm, a nekem kifizetett jövedelem után, megadóztatnak engem is. Az Állam asszisztál a NAV tolvajlásához, amikor a követelését, különféle adónemek formájában, különféle számlaszámokra kéri, melyek természetesen egy „zsebbe” érkeznek. Az Állam és a NAV asszisztál a bankok tolvajlásának, akik így minden átutalás után busás díjat számolnak fel. Aztán egyszer csak a z Állam tolvajt kiált és mindent visz. Nekünk egyre kevesebb marad és ezért, egyre kevesebbért áruljuk magunkat.

De, mert látható, hogy a kevesebb pénz nem okozat, hanem ok, valakinek megálljt kell parancsolni. Úgy látszik, hogy nekem jutott ez a szerep.

Újabb részlet a Transzillumináció című regényből.

„Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..

Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.

Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.

Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.

Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.”

Translate »