A lista

Nem kétséges, hogy listája – többféle is – mindenkinek van. Nekem is. Hiszen, „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Eleinte többen voltak rajta. Elsőnek „Mamika”. Pethéné.  Az első pedagógus életemben. Egy nagymama álruhájába bújt gonosztevő. Hatéves korom meghatározó élménye, a napközis kápó. Később sem néztem utána, hogy kinek a kije lehetett, de saját érdemei alapján, börtönbe csukták volna.
Ha száz évig élt, akkor is meghalt már és a holtak, a dolgok természete folytán, lekerülnek a listáról.
Elnéző vagyok, néha megmérgesedem, megharagszom, így a listán lévő, egy-két átmeneti szálláshely, gyorsan megtelt, megürült.
Legutóbb, van vagy tíz éve, egy név, a fiam Berzsenyis matematika tanárnője iratkozott fel, ő is a valódi bűnözők közé. A valódi bűnök elévülhetetlenek, ezért előreláthatólag, nem is fog lekerülni soha. Közeledve a doktorátus megszerzéséhez, akár írhatok is róla. Első gimnáziumi évében, otthagyva az Apáczait, a Berzsenyiben kezdte újra a gimnáziumot a fiam. Szemben az előző iskolával, a Berzsenyit megszerette. A matematika itt sem tartozott a kedvencei közé, de próbálkozott. Elfogadta a tanárnő javaslatait, megoldotta a külön feladatokat, volt korrepetitora, de Katalinnál nem tudott megfelelő lenni. Ahogyan én sem. Néhány nappal az év lezárása előtt derült ki, annyira nem megfelelő, hogy a tanárnő meg is akarja buktatni. A gyerek lesöprését a porondról, egy név, a történelem tanár buktatása tette volna véglegessé, aki támogatta a tanárnő azon mesterkedését, hogy egyszer és mindenkorra kigolyózzák Andrist az összes gimnáziumból. Behívatott és közölte, hogy ő jót tesz akkor, amikor ezt a gyenge képességű fiút a buktatással a helyére teszi. „Higgyem el” – mondta, hogy boldogabb ember lesz belőle, ha egy jó szakmát szerez.
És hosszú idő után, ismét akadt aspiráns. Egy név. Ő filmes, tévés gazember. Elpatkolása után kiírom a nevét.

Itt egy név van, külön bugyrot ad az Úr, rögtön a kopasz papok mellett.

Ma, 2017 márciusában, én is példát kaptam a jogszerű, (bár, még csak az sem) de igazságtalan bírói gyakorlatból. Úgy szolgáltassék nektek is igazság, ahogy ti teszitek!

Itt nevek lennének…

Utolsó ítélet · Giotto di Bondone · 1305—6 · Aréna-kápolna, Padova
Utolsó ítélet · Giotto di Bondone · 1305—6 · Aréna-kápolna, Padova

Dante Alighieri
POKOL (részlet)
Az Isteni Színjáték első része

Fordította
Babits Mihály
Aj, Isten igazsága! ki tömött meg

kínnal mint láttam s jajjal ennyi partot?
    Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek?
Mint mikor víz a vízzel szembezajgott
    Charybdis fölött, hab törik a habban
    a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott
és voltak itt, mint máshol, számosabban
    üvöltve hozta kétfelől a forgó
    mellükön súlyt görgetve nagy darabban.
Összeütődtek, azután gomolygó
    lökéssel úgy verődtek vissza hátra
    kiáltva: »Mért vagy tékoz?« »Mért kuporgó?«
S az éjnek e forgást befedte sátra
    s csapódtak jobbról balra, balról jobbra,
    egyre csak szégyendalukat kiáltva.
Aztán magát mindegyik visszadobja
    és félkörét megtéve, hátrapattan
    s én, kinek szívem elszorult dobogva,
szóltam: »Most mondd meg, mester, e csapatban
    milyen nép szenved? S vajjon erre balra,
    hol mind pilist viselnek, csupa pap van?«
És ő felelt nekem: »Mindannyi balga
    kancsaleszű volt első életében
    s költekezését nem az ész sugalta.
Hiszen a szavuk erről ugat épen
    körük két pontján, hol kettéverődnek,
    mint ahogy vétkeztek kétféleképen.
Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg
    fejük bubján; pápák meg kardinálok
    no biz a pénzzel ők sokat vesződnek.«
S én: »Mester, mért hogy köztük nem találok,
    kéne pedig találnom, ismerőset,
    kik ilyesmi bűnnel szennyesek valának?«
Felelt: »Hogy téves kételyed legyőzzed:
    életük, mely erényt ismerni ronda,
    ismertelenné rondította őket.
Verődnek folyton e két régi pontra
    és (ki hajatlan, ki csukott marokkal)
    ébrednek sírból majd a régi gondra.
Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal
    hulltak a szép világból e zsivajba,
    mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal.

Részeg csöves

2010 nyár

Kedves kutyámmal játszva kőbe rúgtam. El is törtem a lábam ujját. Nem fájt, hiszen azonnal elzsibbadt bokáig. Késő este, mikor komolyabban fájni kezdett, taxiba ültem – Andris fiam kíséretével – és elmentünk a János kórházba. Sok-sok sebesült társaságában várakoztunk. Ha ki is nyílt a kezelő ajtaja, csak azért történt, hogy egy ápoló, vagy beteghordó kiszaladjon, beszaladjon. Később becipeltek egy fémkoporsót. Utóbb, a várakozókat felszólítva, hogy álljanak odébb, ki is vitték. Így aztán, két óra elteltével, mondtam Andrisnak, hogy talán nincs is eltörve, és ha el is van, miért kéne ezt orvosnak látnia, menjünk inkább haza. Ismét taxiba ültünk.

Útban hazafelé, egy buszmegálló előtt az úttesten fekvő alakot pillantottunk meg. Mellette bekapcsolt vészvillogóval autó állt. A sofőr idegesen járt-kelt. A fiam szólt a taxisnak, hogy ki kell szállnia a sebesülthöz, hiszen orvostanhallgatóként és önkéntes mentőként nem engedheti meg magának, hogy segítségnyújtás nélkül továbbmenjen. A taxis zokszó nélkül félreállt, még az taxiórát is megállította.

Nem szálltam ki, a hátsó ülésről figyelte, hogy Andris az először elgázoltnak vélt asszony ellátásához kezd. A gázolónak vélt fiatalember szintén segíteni állt meg. Ő nem mert hozzányúlni az úton fekvőhöz, de hívására már érkezett a rendőrség és a mentők.

A begyógyszerezett, bepiált asszony körül hamarosan három járőr, a rohamkocsi háromfős személyzete és a fiam tevékenykedett.

Nem sokkal azután, hogy engem kapacitáshiány miatt nem volt lehetséges ellátni.

Mindez történt a XI. században, Budapesten, az én adómból, ahogy ezt mondani szoktuk mostanában, egyre gyakrabban.

Translate »