Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.
Szerző: Ostoros
2016 Karácsony
Úgy látszik, hogy idén nekem minden máskor lesz, mint amikor van. A testvéremmel közös szentestét tegnap reggel tartottuk. Kihagytam a sárgarépa-cékla-alma-narancs pucolást, centrifugálást, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hogy még a munka előtt eltölthessünk együtt valamennyi időt. Nálam már állt a fa, főleg a fotózás miatt, hiszen ha nem azon a napon jön a mennyből az angyal, amikorra meg van írva, akkor mindegy, hogy mikorra díszítem fel. Nála még fa nem volt, de az összes karácsonyi sütemény készen volt. Kóstoltam gesztenyés és mákos bejglit, szilvás kuglófot, mézes kalácsot, finom csokikat és a fekete erdő tortát. A cukor ellentmondásos természete megint teljes egészében kibontakozott előttem. Minél többet ettem, annál éhesebb lettem. De a karácsonyi bűnös falánkság magába foglalja a feloldozását is. Miért is kéne ellenállni ennyi jónak?
Kértem, hogy írja le a receptet, remélem megkapjuk hamarosan!
Erkölcsi nullák
Nem mondom, hogy a magyarok (genetikailag :)) erkölcsi nullák., hiszen engem háborít fel a legjobban a minden alapot nélkülöző általánosítás. Viszont, mivel nincs információm a konkrét személyről, csak feltételezek, elképzelek és tapasztalataim alapján, jó eséllyel pontosan kitalálok, egy ihletett eszmefuttatásba bátran belevágok. 2011 Karácsonya közeledett, már nagyon fájt a térdem, a második operáció előtt voltam és alig tudtam lépni, amikor az emlékezetes, kitakarós, blörözős vagyis elhomályosítós eset volt az MTVA-ban. A Lomniczi ügy, amelybe egy vágót is belekevertek, ezért valamelyest még érintve is éreztem magam. Az akkori MTVA újságírói közül néhányan, egy éhségsztrájk keretében demonstráltak a hírhamisítás ellen. Na most, gondoltam, kerüljön akár a lábamba is, kimegyek és megnézem hogy ki is az az ember, Nagy Navarro Balázs, aki ilyen bátran, akkor már valahányadik napja éhségsztrájkol többedmagával. A telefonomon egy kis videót rögzítettem, melyben pár mondatban összefoglalta az akkori gondolatait, fel is tettem a YouTube-ra és elégedett voltam, hogy a magam módján én is tettem valamit az átlátszóság érdekében.
Aztán Facebookos mozgalommá nőtte ki magát a kezdeményezés, Tiszta kezek mozgalom és Éhségsztrájk a közmédiáért néven, az éhségsztrájkot természetesen abba kellett hagyni, különben belehaltak volna. A támogatók télvíz idején gázpalackkal, takarókkal, teával, gyümölcslével, stb., támogatták a sztrájkolókat. Nagy média nyilvánosságot nem kapott az eset, mert annál azért minden csatorna jobban féltette a saját fennmaradását, minthogy szolidaritást mutasson a hírhamisítás ellen demonstrálókkal.
- Lakókocsi
Egy elhagyatott lakókocsit még mindig látok az MTVA előtt, de az akkoriban nagyon aktív Facebook oldalak, ha nem is szűntek meg, de nem posztolnak, nincs nyoma, hogy bármilyen aktivitás lenne rajtuk. A napokban viszont az állását vesztett, de minden MTVA ellen indított perét megnyert újságíró, a jól ismert eu parlamenti padsorok előtt szelfizett… Itt élek, ebben az országban, közöttük és le vagyok nyűgözve, gondolom, hogy ti is.
Régiségek
Ennek a képnek nagyon megörültem. Egy ismerősöm vette észre tévézés közben, hogy a Csak ülök és mesélek című sorozat végén a stábtagok a fényképükkel szerepelnek. Ő akkor, amikor a kép készült, még gyerek lehetett, sokkal később egy valahányadik televízióban ismerkedtünk meg. De most, közel negyven évvel az elkészülte után, észrevette ezt a képet, kattintott egyet a telefonjával és átküldte nekem. Így megtudtam, hogy egy időtálló műsorban közreműködtem annak idején. Lehet, hogy akarva-akaratlan, ezzel a rendíthetetlen tekintetű fiatal énemmel leszek jelen még évek múltán is a televíziózásban.
Úszom
Most már elmondhatom, hogy régebb óta úszom, mint amennyit még úszni fogok. Ugyanilyen régóta vagyok rövidlátó, de a medence partján ugye, letettem a szemüveget. Mindig azt gondoltam, hogy haladjunk, nem veszítek semmit, nincs itt semmi látnivaló. Ahogy a strandon nagyon zavart, hogy nem látok és a Balatonból kifele jövet soha nem lehettem biztos abban, hogy annál a lépcsőnél érek partot, ahonnan elindultam, sőt, ha nagyon beúsztam, akkor abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán azon az oldalon érek partot, mint ahol vízre szálltam. Főleg rémisztő volt ez a vakság, amíg Andris kicsi volt és én féltem, hogy ha leveszem róla a szemem, akkor azonnal eltűnik és soha többet nem találom meg.
Viszont ugyanilyen régóta tűröm, hogy állandóan vörös a szemem, hol a fertőtlenítőszertől, hol annak hiányától, hol a monitor bámulásától. Mostanában, amikor elhatároztam, hogy ideje új szokásokat és készségeket kialakítanom az öregedés miatt és ellenében, megtanultam balra levegőt venni gyorsúszásban, elhatároztam, hogy megtanulok úszószemüvegben úszni. Természetesen korábban voltak erre kísérletek, nem véletlenül ódzkodtam tőle. Felkerekedtem, hogy megveszem a világ legjobb úszószemüvegét, az talán nem nyomja ki a szemem, nem folyik bele a víz, nem párásodik be és főleg, nem pirosodik ki a szemem. A világ legjobb úszószemüvege, egyúttal a világ legdrágább szemüvege is volt, viszont minden elvárásomnak megfelelt, sőt még egy olyan lenyomatot is hagy az arcomon, ami másnapig sem múlik el. A Simpsonok kidülledő szemei csak gyenge másai annak, ahogy a tökéletesen illeszkedő szemüvegemben keletkező vákum lassan kiszívja a szemgolyóimat a helyükről. Olyan nagy, hogy egyáltalán nem tudok benne gyorsúszni, viszont, hogy megmondjam miért is kezdtem bele könnyelműen a húr pengetéséhez; látok benne. Mindent látok, amit eddig nem. Az árnyakról a medence fenekén, amikről eddig azt hittem, hogy régebben megfulladt úszók oszladozó tetemei kiderült, hogy kupacokba sodródott falevelek. A jobbról-balról fenyegetően suhanó cápákról megtudtam, hogy a nap kergette felhők árnyjátéka. A szemem előtt cikázó apróbb halacskák a többi úszó szemüvegének csillanása. Látom a fúgákat a medence alján és látom, hogy nem a cement kopott ki belőlük, hanem moha, páfrány, penész tenyész az árkokban. És látom a többi úszót, az ügyetlenebbeket, akik szinte függőlegesen próbálnak előre jutni és az ügyeseket, akik, mint a motorcsónak siklanak a víz tetején. Néha annyira belemerülök a szokatlanul éles képek szemlélésébe, hogy még levegőt venni is elfelejtek. Egyszer majd lemerülök az avarkupacok közé és felkavarom a leveleket a víz tetejére.
Megint új munkahely
Félek, hogy az új útvonalon nem találok a lenti képhez hasonlító, tökéletes motívumokat. Kőbánya minden porcikája gyönyörű. Napsütésben, villanyfényben egyaránt képre kívánkozik. Remélem, találok valamit, amiért érdemes elővenni a telefonomat.
Ami nem változik az utóbbi tizenöt évben, a munkatársaim végtelen fásultsága. Vág egyet, neki nem tetszik, de legyint: “ezeknek jó lesz” – mondja. Az “ezek” a riporterek, szerkesztők, a főnökök, a kollégák és a nézők. Miért nem veszik észre ezek az emberek, akik mindenkitől a maximumot várják, orvostól, pedagógustól, hogy nem várhatnak többet, mint amennyit adnak. Nem elég a magas órabérért bent tartózkodni, minőségi munkát kell végezni. És nem feltétlenül a fentiek miatt – hanem, mert az életük nagyobb részét a munkahelyükön töltik. A munkájuk minősége az életük minősége. Szegény, szegény mindenki, aki így éli az életét!
WordPress
Jópofa telefontokokat varrtam az új Samsung Galaxy S7 edge-hez, mert semmi sem tetszett, amit a boltban árulnak. Nyakkendő darabkákból, szalag maradékokból. Amíg nem működött az oldal, összegyűjtögettem pár gondolatot, de most meg időm nincs kifejteni őket. Majd legközelebb. Addig is pár kép.
Kilences busz
Simán úgy érzem magam a kilences buszon, mintha két kanton között utaznék. Nem rossz, de szürreális, hogy a körülöttem beszélgetőknek egy szavát sem értem Budapesten. Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy kínaiul fogok tanulni, hiszen olyan különleges, olyan távoli. Aggódtam, hogy fogok gyakorolni, hiszen egy szem kínait sem lehetett találni közel, s távol. Aztán 10 év múlva apu elvitt az egyetlen kínai étterembe Budapesten és nagyon drágán végigkóstoltuk az egzotikus falatkákat. Újabb tíz év múlva fillérekért vettem a kisfiamnak a kínai ruhaneműt, játékokat. Meglepve láttam, hogy két év elég volt nekik, hogy átméretezzék a női ruhákat és cipőket az európai nagyságra. Lenyűgözött a rugalmasságuk. Az én országom okosai sok év elteltével érték utól és lehetetlenítették el, a mieinkhez hasonló módon -korlátozó gazdasági szankcióikkal, a filléres áruból is hasznot szerző kereskedőiket. Ma már az egész világnak Kína gyárt mindent, nem hagyták magukat a kiszorítósdiban. Ezen a jelenségen jól mérhető, hogy milyen rövid ötven év.
