Blog

A csokor

Gothár Péter, Dés László, Böröcz András közös alkotása volt az Akasztottak című film. Tizenöt évvel ezelőtt, én is részt vettem a vágásában. A filmbemutatókon, a színpadon mindig rosszul éreztem magam. Egyidejűleg tört rám az agora-és klausztrofóbiám, előjött a diszkalkóliám és diszleksziám, pontosan nem körülírható kényelmetlen érzés fogott el, úgy általában, instant identitásválságba kerültem és különben sem volt mit felvennem. De, mert korábban már megbántottam nem egy munkatársamat azzal, hogy nem mentem fel a színpadra, ezúttal erőt vettem magamon. Amikor rám került a sor, a nevemet mondták, meghajoltam és legőszintébb meglepetésemre egy gyönyörű csokrot kaptam a rendezőtől. Annyira váratlan volt a gesztus és olyan szép a csokor, hogy elhatároztam, megajándékozom az örökléttel. Akkor lefestettem és most megmutatom. Ime!

A csokor
A csokor

Igazság

Tegnap kéményellenőrzés volt nálunk. A FŐKÉTÜSZ gazdasági szakemberei hamar belátták, hogy ezeknek a részletfizetésre megvásárolt lakásoknak, a havi 80-140 ezer forint közötti jövedelemmel rendelkező tulajdonosait, ugyan nem tudják lehúzni, a több százezer forintos, kéménybélelős trükkel. Ezért ennek a forszírozásával felhagytak, mert gyorsan alkalmazkodtak a jobban teljesítő és rezsicsökkentéssel felszabadult lakosság megváltozott anyagi teherbíró képességéhez és már csak egy ajtót reklamálnak. A „kamilluknak” nevezett tüneményt eddig, egy darab beton rekesztette el a külvilágtól, általában a kályha, konvektor, tapéta, stb. mögött, de ezentúl, kötelezően és az elmaradt teljesítés miatt, büntethetően, egy, akár zárható(!) fémajtó fogja szolgálni ezt a célt. Attól függően, hogy ki lesz a kivitelező, kérünk-e számlát, pótkulcsot, tűzijátékot mellé, 15-20 ezerből megúszható. Nálam például, ahol egy szobához, egy luk jár.

De, mint tudjuk, nem mindenki ilyen szerencsés, mint én és van, akinek több szoba is rendelkezésére áll. Megmondták, hogy az fizessen többet, akinek többje van. Na, ugye, hogy igazságos a rendszer?

Vízililiom

És még egy képet dédelgetek magamban. A víz színén hanyatt fekve lebegő gyerekemét. Az előzményekhez tartozik, hogy egy napon Andris kijelentette, ezentúl egyedül fürdik. Kiküldött a fürdőszobából és én többet nem nézhettem, ahogy pancsol, nem segíthettem törölközni és nem kereshettem a kád alatt a papucsát. Úgy küldött ki, olyan határozottan, egyszer és mindenkorra, mint ahogy később azt mondta, ezentúl egyedül megy iskolába vagy, hogy éjjel nem jön haza. Azt akartam, hogy dönthessen, akarjon és tudjon dönteni az őt érintő kérdésekben. Tehát, elégedett voltam vele és büszke voltam rá. Ugyan, minden távolodó lépésével tovább repedt a szívem, de nem annyira magammal törődtem, mint inkább féltem, hogy nem korai-e? Nem estem-e át a ló túlsó oldalára, az engedékenységem miatt? Nem bízok-e rá olyan döntéseket, amikre még nem érett? Féltettem őt mindentől, amit a túlburjánzó fantáziám elém lökött – rágódni rajta. Féltettem az utcasarkok szegletéből leselkedő pedofilok, szatírok elé koncként vetett, ártatlan gödölyémet. Aggódtam az érzéketlen, türelmetlen, ostoba felnőtt-világ lökdösődő, tolakodó, káromkodó portásaitól, pénztárosaitól, sofőrjeitől, járó-kelőitől, neveletlen,elfajzott kölykeitől, sötét gondolatokat szövögető pedagógusaitól, sorolhatnám napestig.

Elsős volt és minden reggel együtt szenvedtünk a korai keléstől. Imádta a vizet. Én azzal csalogattam, hogy reggel is fürödhet. Ő abban bízott, hogy ellocspocsolja az időt annyira, hogy elkésnénk és ezért talán, el sem indulunk. Sokszor tényleg el sem indultunk, hidegben különösen, nehogy megfázzon vagy annyira késő lett, hogy azt gondoltuk, ekkora késést még neki sem néznének el. Mert az én félelmetes világom őt szerette és sokat elnézett neki. Az oviban megértették, hogy nem akar ott enni és nem akar ott aludni, hónapokig csak egy-két órára ment be, kicsit játszani. Az iskolában megértették, hogy nem akar bemenni, vagy bemegy, de csak a lépcsőig, ott álldogál egy darabig, aztán hazamegyünk, megértették, hogy neki később kezdődik és korábban fejeződik be a tanítás, mint a többieknek. Mire iskolás lett, addigra írt, olvasott, sokjegyűt szorzott sokjegyűvel. Nem tudott focizni, tudott pingpongozni, de egyiket sem szerette, semmi vonzóval nem kecsegtette az iskola. Így aztán, ha egyáltalán felkelt, akkor teleengedte a kádat és míg ki nem hűlt a víz, nem került elő a fürdőszobából. A kád lejtős oldalán csúzdázott és egy lavór játékot, nem vízállóakat is beleértve, cipelt be magával a vízbe. Ha túl nagy lett a csend, akkor udvariasan bekopogtattam és érdeklődtem, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor vidáman kikiabált, hogy persze! Aztán, amikor egyszer nem válaszolt a kérdésemre, ijedtemben jéggé fagyott a gyomrom a gondolattól, hogy mégiscsak megütötte a fejét a kád szélébe és vízbe fulladt. Kockáztatva, hogy csúnyán leteremt, ha rányitok, bekukucskáltam hozzá.

Lebegett a víz felszínén, mint egy vizililiom bimbó – épp végigérte a kádat – és mosolyogva aludt.

Operáció

Először megörültem, hogy kitalált magának valamit, nyugodtan dolgozhatok én is. De aztán, ahogy mondani szokták, túl nagy lett a csend. Mint ilyenkor mindig, felkúszott a torkomig a szorongás. Hiszen ennek a csendnek mélysége volt, szakadéknyi. Fel sem hallatszana a beléhullott jajkiáltása. És hiába intettem le magam, hogy nem a gyerekkel történt valami, én képzelődöm mindig, okkal, ok nélkül, az én idegrendszeremmel van baj. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ne pattanjak fel és ne rohanjak, hogy megóvjam a rá leselkedő meghatározhatatlan, de bizonyosan létező veszélytől. Még egyszer képes voltam leinteni magam, hogy Andris nem olyan kisgyerek, nem csinál hülyeséget, óvatos, megfontolt, de már tudtam, hogy kimegyek megnézni, mit csinál. Épp csak annyira türtőztettem magam, hogy ne vágtatva érkezzek ki a konyhába, hogy ne rontsak rá és ne ijesszem meg. Ezért halkan, óvatos léptekkel közelítettem, amit nagyon jól tettem, mert nem vett észre és így láthattam, amit egyébként biztosan nem, hogy az én kedves, kilenc éves kisfiam ott görnyedt a konyhaasztal sarkánál és egy banán szétvágott héját varrta össze, gondos, egyenletes öltésekkel. Az asztal sarkán, az öltésfajtáknál kinyitva, sebészeknek kiadott kézikönyv. Kisgyermekkorától orvosnak készült, mérhetetlenül meg lehetett örvendeztetni egy-egy orvosi szakkönyvvel.

Mit csinálsz? – kérdeztem.

Gyakorlok. – válaszolta. – Ha, majd operálok, tudjam, hogyan kell összevarrni a sebet.

Rend

20-25 évvel ezelőtt, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Mit mondanak vajon a mostani anyukák a gyereküknek, a lépten-nyomon felbukkanó, újságpapírba takarózó, kukából vacsorázó, földről csikket szedegető emberek láttán.
Azelőtt is, azóta is, minden alkalommal, ha segítségre szorulót látok, találkozom a bennem élő domesztikálatlan állattal; menj tovább, mit törődsz vele! De hallom apu hangját is; már régen lejöttünk a fáról, emberek vagyunk.
Muszáj megállnom, muszáj megállnotok. Főleg muszáj megállnotok, ha gyerekkel vagytok, hogy ne szokjon hozzá ehhez a látványhoz és ne fogadja el normálisnak, hogy így élhetnek körülötte a magához hasonlók.
Hogy mi emberek, ne süllyedjünk vissza az állati létbe, vagy ha apunak úgy jobban tetszik, ne költözzünk vissza a fára.

Elveszítettük a lehetőséget, hogy az állam szervezeteibe kapaszkodjunk, azok segítségére várjunk. A hivatalok és hivatalnokok, remélem csak átmenetileg, de szem elől veszítették, hogy mi a dolguk. A törvények és jogszabályok labirintusa, bennfentesek játékos, ügyességi akadálypályájává vált.

De addig is, amíg újra meg tudunk bízni egymásban, ne engedjünk az emberségünkből!

Globális felmelegedés

Amikor felkapaszkodom egy régifajta, már külsejével sem sok jót ígérő buszra és megcsapja az orromat a mosdatlan emberek bűze, olyankor iszonyú nehéz az emlékezetemben tartani azt a – Konrad Lorenz figyelmeztetése alapján tett – gyerekkori fogadalmamat, hogy az én utam miatt, soha nem fog külön járat indulni. Soha nem ülök egyedül autóba, hogy az utánam érkezők kontójára tegyem kényelmesebbé a saját életem. Hogy egyetlen molekulával sem járulok hozzá a globális felmelegedéshez. Nem működtetek nagy energiaigényű gépeket otthon, mosogatógépet, szagelszívót, egyéb, nagyszerű találmányt. Mindig újravizsgálom, hogy mennyi gépi segítség kell ahhoz, hogy a lehető legkisebb legyen az ökológiai lábnyomom.
Anyukám nem tudta abbahagyni a dohányzást, de egész életében egy kis dobozkát hordott a zsebében, hogy a maradék csikket oda tegye. Soha, de soha nem hajította el.
Láttam, hogy a Szabadság téren görgetett egy műanyagpalackot a szél. Egy külföldi turista abbahagyta a fényképezést, utána szaladt, felkapta, keresett egy kukát és kidobta.

Asimov leírókészüléke

„A kereskedő váltig erősködött:
– Nincs még egy gyártmány, amelyik kicsinysége mellett ennyire
sokoldalú lenne, mint ez. A mondat értelmét követve, nyelvtanilag helyesen
adja vissza a szöveget. Mondanom sem kell, milyen segítséget jelent az
oktatásban azáltal, hogy használóját gondos artikulálásra és légzéstechnikára
készteti, ha a szavakat helyesen leírva akarja látni, nem is beszélve arról, hogy
mennyire fontos az elegánsan tagolt beszéd a helyes központozáshoz.”

1953-ban írta. Lassacskán megvalósul minden, amiről hírt hozott a jövőből.

Translate »