Blog | Ostoros Ágnes

Karola

Furcsa, hogy a számvetés, a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Aztán megtudtam, hogy az elszámolni értelmében használatos. De, annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal.

Karola néni a rendszerváltás előtt apáca volt. De, bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.

A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.

– Jaaj!! Naccs’asszony! – kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.

Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola helyett egy nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.

Lányok Asszonyok

Repint nagyon szerettük. A nyírfaliget színeváltozásait a különböző évszakokban, de a volgai hajóvontatókat is. Tervünket egy, a gerincénél széthullott albumra alapoztuk. Körbevágtuk a reprodukciókat a paszpartu mentén. Mellé, leszedtük a többi könyv külső borítóját. Főleg azokat, amiken valamilyen kép is volt, de legalább különleges betűk. Mellékerült még Munkácsy virágcsendéletes táviratlapja és a selyemre nyomtatott rózsák is. Lisztből, vízből csirizt főztünk és kitapétáztuk a falat. Olyan magasról kezdtük, ameddig az ágyra állva felértünk és a bútorok takarásáig tapasztottuk egymás mellé a képeket. Évek óta bűntudatom van emiatt a dekoráció miatt. Azt hittem, hogy azért nem emlékszem a büntetésre, amit a könyvek megrongálása miatt kaptunk, mert elviselhetetlenül szörnyű volt.
Aztán most, hogy megkérdeztem a testvéremet, ő hogyan emlékszik, egy másik történetet mesélt.

Emlékszel? – kérdezte, – arra a szegény emberre, aki éveken keresztül vonszolta magát egy kerekekkel felszerelt deszkalapon, egyik vagonból át a másikba, a két kezére egy-egy fakockát szíjazva, azon húzva magát, mert tőből levágták mindkét lábát? Ő árulta a Lányok Asszonyok
internecionálnyij magazint, a legvonzóbb színes képnél kifordítva, hogy a címe ne riasszon el senkit attól, hogy megvegye a nagy Szovjetunió női lapját. Emlékszik, olyan nehéz volt belőle egy köteg, hogy egy kisdobos őrs havi ellátmánya kijött abból a pénzből, amit a MÉH-ben fizettek érte. Persze, hogy nem emlékeztem. És persze, hogy rögtön emlékezni
kezdtem, ahogy felidézte. Eszembe jutott a vasúti kocsik mindig piszkosnak látszó padlója. Ahogy nyílt az ajtó, de az ülések fölött úgy látszott, hogy nem jött be senki, aztán meghallottuk a csosszanásokat és félrekaptuk a szemünket, olyan borzasztó volt látni azt a megnyomorított embert. El sem tudtam képzelni, hogy került fel, a még egészségesnek is megmászhatatlanul magas kocsiba. Aztán mellénk ért és jószívűségből, bár ismertük a trükkjét, mégis vettünk egy példányt az újságból. Ennek az újságnak a művészeti melléklete volt Repinnek és más szocialista-realista festő művének a reprodukciója. Györgyi szerint a csirizt tényleg én találtam ki, de az elgondolásunk sikert aratott és nagyon tetszett a szüleinknek.
A könyvek borítóit pedig anyu szedte le, hogy az iskolai farsangra jelmezt készítsen neki. Könyvespolc lett és nyert is valami díjat. Most persze, irigységből rögtön azt remélem, hogy ebben az egyben talán mégis rosszul emlékszik és én voltam a könyvespolc és én nyertem díjat, de olyan sokszor bebizonyosodott, hogy ismeretlen okból, értelmezhetetlen szűrőkön
folyatom át az emlékeimet, hogy erre sajnos, semmi esélyem sincs.

2015

Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is, Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hullámai elérték.

Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.

Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg kígyó, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint a vadállat, ettől visszavonul.

Most van kétezertizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.

Télen, tél volt…

Szomorú a karácsony a szüleim nélkül. Amíg díszítettem a fát, arra gondoltam, hogy bár anyu díszítené és én csak sertepertélnék körülötte. Vagy én díszíteném, mert ő kint főzné az ünnepi ebédet a konyhában. Vagy én díszíteném, de közben izgatottan várnánk, hogy megérkezzenek hozzánk, hozzám és az unokáikhoz, Veszprémből. Vagy bárhogy lenne, csak úgy ne, hogy minden mozdulatról az jut eszembe, hogy már soha többet nem láthatom őket.

Nem szabadna lennie a halálnak, vagy a tudatának vagy a karácsonynak.

Közeledik

Amíg az ötödik kerületi rászorulók és nyugdíjasok, megkapják az ingyen káfát, krumplit, almát, addig Szentgyörgyvölgyi-Rogánéknak nincs mitől félniük. Erős váruk nékik a Fidesz.

Szombati mese

A kisfiam tudta, hogy minden csoda három napig tart.
Türelmesen várta, hogy belássam, semmi szükségem arra, az apró kerekeken guruló drótsegédre, melynek beszerzésétől a konyha csodás tágulását vártam. Az állvány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és amikor mérgemben ki akartam dobni, mert harmadszor esett szét a krumpli alatt, Andris szólt, hogy sürgősségi kocsinak talán még jó lenne.
Egy majdani kocsi felszerelésének alapjait már korábban megvetette. Kikutakodta a telefonkönyvből, hogy hol lehet infúziós szereléket és fecskendőt beszerezni. Rávett, hogy elmenjek vele a Dobozi utcába és szóvivőjeként képviseljem, hogy megvegyük a legfontosabbakat. Alig látszott ki a földből, de szakszerűen sorolta az injekciós tűk, fecskendők, tubusok és illesztékek színét, számát, méretét. Persze, hogy elolvadtak tőle az eladók az üzletben. Megvettünk mindent, amit kért és egy nagy halom, már nem steril, lejárt szavatosságú infúziós, transzfúziós felszerelést és oldatot is kapott ajándékba, a bolt dolgozóitól. Eljártunk műtős ruháért és maszkokért is, gyűltek a kesztyűk, az orvosságos üvegekben oldatok, porok, tabletták. Aztán megkapta szíve vágyát, egy hagyományos vérnyomásmérőt.
Végül, az övé lett a gurulós zöldség-tartó is. A zsákmánnyal büszkén vonult be a fürdőszobába és addig sikálta és fertőtlenítette, amíg az utolsó bacilust is el nem távolította róla. Aztán berendezte a kocsit és attól kezdve készen állt, hogy a nap bármely szakában, kék lámpával, szirénázva, kivonuljon a szoba valamelyik sarkában szenvedő rászorulóhoz. Mi mindannyian, a család, a látogatóink, a szomszédban lakók, folyamatos orvosi ellenőrzés alatt álltunk. Kartonunk volt és időről-időre felszólítást kaptunk, ha elmulasztottunk megjelenni az esedékes ellenőrző vizsgálaton. A felügyeletnek hála, kiugró vérnyomás, rendellenes működés, szív panasz vagy visszafojtott köhögés nem maradt titokban. És nem volt kibúvó, ha ő utalt be a háziorvoshoz, akkor bizony menni kellett. Ennek lassan húsz éve és mi, az ő „egészségesei” azóta is hozzá fordulunk, ha panaszunk van, vagy csak egy varázsszóra vágyunk a csodadoktortól.

Éva néni, az egyik angyal

Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rothadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.

Éva néni, a pót-nagymamája már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.

De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.

– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!

Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.

Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.

Álomélet-álomhalál

Hosszú évek után kiderült, hogy a lakásban, ahol élek, van még egy szoba. Ott lakik Ómika. Azóta él ott, amióta azt hittem, hogy meghalt. De, most már tényleg törődni kell vele, hiszen régóta nem evett, nem ivott. Félek benyitni a szobába. Aztán összeszedem magam és bemegyek. Épp csak megpillantom, tényleg él, és felébredek. Nem tudom kisírni magam.

Napokkal később, azt álmodom, hogy már rég találkoznom kellett volna anyuval, de csak most veszem észre, hogy még mindig nincs itt. Eszeveszetten elkezdem keresni a számát a telefonomban, de nem találom. Pedig, emlékszem, hogy nem töröltem ki, amikor meghalt. Kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom felhívni. Régi noteszokban keresgélek tovább, amíg a saját zokogásomra fel nem ébredek.