Elpusztítani mindent, amit egy előző generáció értékesnek tartott. Sőt, elpusztítani saját alkotásainkat is. Honnan ismerős ez a magatartás?
Blog
Márai Sándor naplóját olvasom
„A római egyetemen ötezer diák tüntetett a diákságot szervező kommunista szakszervezeti vezetőség ellen. Szétverték az egyetem tantermeiben és laboratóriumaiban a berendezéseket. A spontán dühkitörésről készült felvételek tanulságosak. A kommunista bűvészinasok, amikor szétrombolják a magánvállalkozás rendszerét, fogvacogva észlelik, hogy üres ígéreteken túl nem tudnak semmit a helyébe tenni. Ugyanakkor a dühöngő diákok üvöltenek, hogy a diploma nem ér semmit, mert a diplomások nem jutnak álláshoz. A kommunisták ilyenkor hallgatnak arról, hogy a kommunista államokban többek közt azért nincs intellektuális munkanélküliség, mert nincs munkanélküli segély. A diplomást, aki nem dolgozik, munkakerülőnek, a társadalom henyéjének nyilvánítják. Amerikában a munkátlan diplomás elmegy teherautót vezetni, és nem érzi kisebbrendűnek magát. Az olasz, hamis ígéretekkel elvakított diplomás munkanélküli nem hajlandó az átmeneti krízisidőben kézimunkát végezni Nápolyban vagy Milánóban – inkább szétrombolja az egyetemet és fenyegeti a szakszervezeteket.”
1977-ben írta. Olasz helyett mondjunk magyart és rögtön aktualizáltuk a gondolatot. Ugyan nálunk most van segély, de nyilvánvalóan nem elegendő megélhetésre, tehát olyan, mintha nem is lenne. A többi stimmel.
Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban…
Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban, a WordPress rejtelmeit kutatni, vagy túrós rétest sütni. Ez a mai, megint nagyon jól sikerült, pedig template alapján készült. A jól kiérlelt recept elbírja a felhasználó enyhébb kilengéseit, de némelyik honlap sablon összeomlik az újításaimtól. Láthatjátok, hogy szinte minden nap másik designban feszítek. Én meg azt látom, hogy mindig a legegyszerűbb a legcsinosabb.
Dolgozni, egyre kevesebbért
Adódott egy munkalehetőség, amit örömmel elvállaltam volna, mert az utóbbi időben megcsappantak az anyagi eszközeink. Helyettesíteni kellett volna valakit, a szabadsága ideje alatt. Beugrani egy munkába, eleinte mindig több odafigyelést, gondosabb felkészülést követel, aztán mire rutinból csinálnám, éppen vége is lesz. Végül úgy döntöttem, hogy ezt nem is kalkulálom bele az árba, amit kérek. Később kiderült, hogy egy sokkal nagyobb vinyóra lesz szükségem, mint ami itthon van, akkor arra gondoltam, hogy itt az idő a honoráriumról tárgyalni. Mondtam egy árat, amit úgy állapítottam meg, hogy belekalkuláltam a megrendelők végtelen anyagiasságát, a a hasonló megbízatásokat elvállalók kenyéréhségét, de azt is szem előtt tartottam, hogy az én gépemen, az én lakásomban, az én szoftveremmel, az én áramommal és nem utolsósorban az én szakértelmemmel készülne el a mű. A tárgyalás során kiderült, hogy – az ismert példánál maradva – jóval a McDonald’s-os órabér alatt dolgoztatják az elődömet és egy rövid alkudozás után világos lett, hogy a legtöbb, amit kaphatok, az általam kért összeg fele. Így a munkát nem vállaltam el. Viszont azt is látom, hogy a hasonló helyzetek eredménye az az állapot, ami most jellemzi az országunkat. Joggal állítja a megrendelő, hogy nem az a piaci ár, amit én kérek, hiszen mindenki aláígér mindenkinek és ahogy mondani szokták szarér’-hugyér’ elvállalják a munkát… El is jutottunk oda, hogy kihagyjam az egész levezetést és csak a konklúziót mondjam, hogy huszonpárezer forintot lehet adni egy közmunkásnak egy havi robotért és… senkinek nem ég le a pofájáról a bőr.
Vegyünk egy egyszerű példát. Különben, a kedvencem. Természetesen, nem Ádám és Éva kályhájától indulok, mert sosem érünk a végére. Miután megadóztatták a munkáltatóm, a nekem kifizetett jövedelem után, megadóztatnak engem is. Az Állam asszisztál a NAV tolvajlásához, amikor a követelését, különféle adónemek formájában, különféle számlaszámokra kéri, melyek természetesen egy „zsebbe” érkeznek. Az Állam és a NAV asszisztál a bankok tolvajlásának, akik így minden átutalás után busás díjat számolnak fel. Aztán egyszer csak a z Állam tolvajt kiált és mindent visz. Nekünk egyre kevesebb marad és ezért, egyre kevesebbért áruljuk magunkat.
De, mert látható, hogy a kevesebb pénz nem okozat, hanem ok, valakinek megálljt kell parancsolni. Úgy látszik, hogy nekem jutott ez a szerep.
Újabb részlet a Transzillumináció című regényből.
„Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.
Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.
Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.”
Levéltár
Sajnos, a levéltári munkáról, amibe azért fogtam, hogy bővítsem a családfánk ismert adatait újabbakkal, kiderült, hogy nehéz, időigényes munka, ami jóval nagyobb felkészültségű nyomozót kíván, mint amilyen én vagyok. Nem működik annyira régimódian, mint amikor általános iskola hetedik osztálya utáni nyarán a veszprémi levéltárban töltöttem egy hónapot, de meg sem közelíti azt a technológiai színvonalat, amit én elképzeltem a felkeresése előtt. A régi, elsárgult, szagos anyakönyvek és egyéb, asztalnyi méretű kötetekbe rendezett lapok forgatása a mikrofilm ide-oda tekergetésével szemben viszont – élvezetes volt. Közelebb lehetett hajolni és ki lehetett silabizálni az elmosódott, olvashatatlannak látszó írást. Az is lehet, hogy most én vagyok rugalmatlan, amikor a törékenyre száradt papír érintését sírom vissza. Vagy, ha nem is rugalmatlan, de egérvérű…
Idézet a Transzillumináció című regényből
„Nem tudtam elszakadni tőlük. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őket. Ők voltak a tökéletesek a szememben. Nem ért fel hozzájuk senki. És igaz, ami igaz, apu nem csak az okosságával emelkedett a többiek fölé, hanem a nagyvonalúságával, a humorával, azzal a különleges, másnál nem tapasztalt világlátásával, amelynek párját a mai napig nem találtam. Olyan sokkal volt több, mint a többiek. Mégsem vettem észre soha és most nem túlzok, hogy bárkit lenézett volna, magánál kevesebbre tartott volna, bárkivel éreztette volna a szellemi fölényét. Másrészt, nagyon pontosan meg tudta határozni egy konkrét ember konkrét helyét a környezetünkben. Soha nem áltatta magát azzal, hogy bedőljön valami formális, udvariasság, vagy ravaszság diktálta gesztusnak. Mégis hiányzott belőle bármilyen rosszhiszeműség. Újra, meg újra kitárta a szívét.
De a fiatalkori verseit eldugta előlünk. És maga elől is. Nem sóhajtozott másik élet után. De nem is fordult el a művészféléktől. Bele adott mindent a munkájába. Hitt abban, hogy hasznos és fontos, amit csinál. Bizonyos értelemben a semmiből építették az országot, hihettek is magukban. Hitt abban, hogy a megelőzés, a gyógyulás lehetőségét mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Hitt abban, hogy a gyógyszertár-hálózat fenntartása, fejlesztése az emberek, a nép javát szolgálja. Fura most, a rombolás zenitjén leírni ezeket a szavakat. Amikor elkezdtem őt figyelni, akkor is rombolás után voltunk. Összeomlott egy rendszer, amelybe a nép nagyobb részének nem volt meg mindehhez a joga, és romba dőlt egy ország a háború miatt. És ők a szemétből, a maradékokból egyenként kiszemezgették, hogy mi és hogy maradjon meg. Hozzáadták saját testi-lelki erejüket és építkezni kezdtek. Másfajta romokat takarítottak, mint ami most van. Most azt az országot rombolják, amit egy nép magának épített. Jól-rosszul, de vér-verítékével. Apáink országát. Nem kizsákmányoló, rabszolgatartó oligarchák kis királyságait, hanem a közös vagyont. Hát, már nem sok maradt, nem kell már sokáig sírni emiatt. Az ide-oda államosítás haszonélvezői közben röhögnek a markukba. Az ilyen buta népnek bizony jól jött az a néhány elszánt és tiszta szívű komcsi, aki megvédte őket, amíg élt, a vérüket szívó parazitáktól.”
NAV, Bank, Könyvelő
Örömömben, hogy eljutottunk épen-egészségben az ötödév végére, felfüggesztettem a vállalkozásom és megszüntettem a vállalkozói számlám. A minden hétvégémet kitöltő munkámat inkább lemondtam. Elegem lett abból, hogy ezt a sok munkával keresett kevés pénzt, a címben említettek, úgy osztották fel maguk között, hogy egy csövesnek több kerül a sapkájába egy végigkoldult nap után, mint amennyi nekem maradt belőle. Annál már tapasztaltabb APEH és NAV élvező vagyok, minthogy ne fizessem be a rám kirótt sarcokat, viszont még mindig túl tisztességes ahhoz, hogy ne csaljam el. Magunk között mondom, még mindig sejtelmem sincs, hogy másoknak ezt miként sikerül megoldani. Technikailag és erkölcsileg egyaránt értem. Egyértelmű, hogy bizonyos emberek, mint én is, alkalmatlanok a pénz világában elboldogulni. Azt hittem, hogy meg lehet tanulni, hiszen már annyi mindent sikerült. De nem. Csomó mindent tudok. Jól. Egyesek, akár még pénzt is adnának érte. Mások viszont elvennék. Undok egy hely…