Blog
Költészet
Kosztolányi Dezső:
Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: „ébredj a valóra.”
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Előkerült negatívokból; Ómika
A szívem megszakad, amikor előkerül egy addig még sosem látott kép. A táskája megvan. Abban őrizgette ő, aztán apu a megmaradt papírjait. Azt gondolom, hogy ez az egy táskája lehetett egész életében. Elég egy táska egy élethez. Ezek szerint. Vagy, volt sok, de pont ezen az előkerült képen, pont az van, amit most itt őrizgetek a szekrényben. Nem hiszem. Nem tudom, hogy ki áll mellette. Nem tudom, hogy ki a fényképész, akinek az árnyéka belóg a kép bal sarkába. Vagy jobb sarkába, ha onnan nézzük, ahol ők állnak. Biztosan tudom, hogy apu a fényképész. Nagyon hasonlít a mozdulata. A háttérben valaki távolodik. És még egy nő van a képen. Nem tudom, hogy hol lehet ez a töredezett betonút.
Gyász
Álmodtam.
És azért kell erről írnom most, mert visszasüppedve a félálomba, láttam magunkat Kelenföldön, a bérelt lakásban, ahogy kinézek az erkélyen és Robi lentről integet, hogy majd munka után jön haza, most siet vissza dolgozni. És ez a pillanat a tökéletesség pillanata volt. A második legboldogabb pillanat az életemben. Anyunak, Andrisnak, Robinak volt külön szobája. Nekem volt sok munkám és mindent ki tudtam fizetni könnyűszerrel. Igaz, éppen megoperálták a térdem, ezért nem tudtam Andrist elkísérni a kórházba, ahová egy allergiás roham miatt kényszerült. De tudtam hívni taxit, aki gondosan elszállította, fel tudtam hívni az unokabátyját, aki csapot-papot faképnél hagyva jött, hogy hazahozza őt a Szent Imre kórházból. Éppen látogatóban volt nálunk az anyja, a testvérem Györgyi és testvére Anna. Ebben a megállított pillanatban jelen van mindenki, akit szeretek. Ott voltak körülöttem és elégedettek voltak a sorsukkal.
Ma hajnalban ráébredtem, hogy akkor egy mitikus pillanat részese voltam. Összefoglalták és összegyűjtötték nekem az istenek a boldogság esszenciáját, hogy emlékezhessek. A boldogság felismerésének a pillanata, egyben a boldogság elveszítésének a pillanata is. Robi soha többet nem jött haza.
Hamarosan visszaadtuk Lénát, szeretett kutyámat az eredeti gazdájának. Andris, nagy örömére elhagyta Szegedet és visszajött Pestre, de ezzel meg is szűnt az önállósodni kezdődött élete. Visszaköltöztünk a kicsike lakásunkba, ahol egyre rosszabbul éreztük magunkat.
Egy évvel ezelőtt meghalt anyu.
Magyarország
Felújítás
„Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás… ”
Ezt most magamtól idéztem, egy korábbi feljegyzésemből. Ma, amikor eloldalaztam a Kossuth téri építkezési kordonok mentén, majdnem felülbíráltam azt a nézetemet, hogy a tisztesség nem relatív. Mert a nagy dúlást látva az jutott eszembe, hogy Fletó, amikor megijedt az egyre közelebb nyomuló „csőcseléktől”, akkor kordont állíttatott, nehogy betörjék a fejét. De ez az ember, még egy tisztességes diktatúrát sem mer összehozni. A város „stratégiai” pontjai permanens felújítás miatt, halandó számára megközelíthetetlenek. Ha néha visszaszolgáltatnak egy-egy területet a városlakóknak, azokon jól látszik, hogy a kőbánya tulajdonos bankszámlájának egyenlegén kívül semmi sem változott.
Most írás közben meg arra jöttem rá, hogy azért nincs kedvem kommentálni napjaink eseményeit, mert minden szót idézőjelbe kellene tennem. A végén már magam sem tudnám, hogy azért-e, mert nevetséges, hogy azért-e, mert nyilvánvalóan álságos, vagy azért-e, mert magam sem hiszem, hogy felvettem a szótáramba.
Hó
Ma, a hosszúra nyúlt ősz után, végre leesett az idei, első hó.
Erről eszembe jutott az utolsó tél, amikor még több napig havazott és a házmesterek hiába sózták-borsozták, kaparták, lapátolták, nem tudták eltüntetni a puha, fehér takarót még a városok utcáiról sem. Akkor Veszprémben laktunk. A kisfiam első tele volt. Takarókba bugyolálva, felhúzott kasú, mély kocsiban aludt a fák alatt. Az ágakra vastag prémként kapaszkodtak a hó mancsok. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ne zuhanhasson rá a hó, de mégis nyugtalan voltam. Úgy döntöttem, hogy ott őrködöm mellette, amíg alszik. Nézegettem a szépségessé lepett tájat és nem sejtettem, hogy sokáig nem látok ilyet.
Még szánkózni sem tudtam elvinni sokáig. Egyszerűen nem volt tél. De legalábbis nem a megszokott és elvárható jellemzőkkel. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni a hó. Öt éves lehetett. Nem mertem megkockáztatni, hogy csak másnap vegyünk szánkót. A Keletinél volt egy sportáruház. Azonnal odamentünk, megvettem a legnagyobb szánkót és hazahúztam rajta. Másnapra már megint szürke volt minden.
