Úgy látom, hogy fájdalom nélkül tudom elengedni a Facebookot. Lehet, hogy általában nem, de az én ismerőseim mindannyian belevakultak a saját nagyszerűségük bűvöletébe. Minden szinten az önazonosság megfogalmazása került előtérbe. Minden kép, apró-nagyobb videó, a „ki ez a szuperság, aki vagyok én” és „bármit is tegyek, én csinálom a legjobban” jegyében fogant. Ők, a csodálatosak, már nem lájkolnak, kíváncsiak eddig sem voltak másra, de ezt már ki is mutatják. Pár éve még elbeszélgettünk egymás képeiről, a talált viccekről. Talán, ez a buli is csak kifáradt, vagy itt is a pénzkereset reménye térítette el a magánútról az ismerőseimet.
Nem vettem észre, hogy valaha át akartak volna verni a mekiben. Sőt! Úgy emlékszem, hogy hangsúlyosan nem fogadják el még azt a pár forintot sem, ami az egészhez hiányzik. A mai volt az első alkalom. Gyönyörű arány évtizedek távolából. Kértem egy a fagyit. Kétszáz forint – mondta a fiú. Elővettem egy ötszázast, ő beütötte. Kinyílt a kassza. A szomszéd állásban tevékenykedő cinkosa mellé lépett egy nagyobb címlettel és mintha váltanának vagy váltottak is – játszották. A kassza bezárult, az én kiszolgálóm elfordult és elkészítette a fagyit. Átnyújtotta. Csak néztem. Akkor már gyanakodott, hogy egy nagy emberismerettel megáldott, éles szemű apacs törzsfőnököt szolgál ki. Kapok még háromszázat – mondtam. Összenéztek a társával, aztán hátraszólt. Kártyát kérek! Feloldotta a zárat, visszaadta a pénzt, kérdezte, hogy a blokkot kérem-e. Mégcsak zavarban sem volt.
Nem kért elnézést, ezért biztos vagyok abban, hogy szándékos volt.
De azért felteszem a három kérdést.
1., … végre együtt vannak beosztva …
2., … átverhető nyuggernek látszottam …
3., … véletlen …
” Mindez szó szerint az, amit hetek óta érzek, gondolok. S egy francia regényben szószerint él az, ami engem most a valóságban foglalkoztat. S minden, amit megélhetek és gondolhatok, valahol volt már és kifejezték, megszövegezték. Ha e napokban regényt írtam volna arról, ami foglalkoztat, talán ugyanezekkel a szavakkal írtam volna le az érzéseimet.
___________
Nincs ellenemre a Köztársaság… miért ne? Kíséreljük meg. Csak nem hiszek abban, hogy a magyar társadalom egy-két nemzedéken belül megérik reá. Nem hiszem, hogy ez az államforma belső tartást, kohéziót tud adni a magyar társadalomnak. De mindez közömbös. Süt a nap, nemsokára meghalok. Addig dolgozom, nézem az embereket, gazdagnak és megajándékozottnak érzem magam. S tetejében citoyen is vagyok… játék, játék, élet.
____________
Még mindig szeretném meggyőzni azt, akivel beszélek. Megtanulni, a gyakorlatban, hogy ez teljesen felesleges, s legtöbbsör reménytelen is. De felesleges akkor is, ha nem reménytelen. Elég, ha elmondom, amiben hiszek. Nem fontos, hogy választ kapjak. Erre nagyon vigyázni.
____________ ” Márai Sándor
Felváltva mesélünk egymásnak viszontagságos napjainkról. A munkahelyekről, a közlekedésről, a munkatársakról. Ráadásul tegnap azt álmodtam, hogy valamelyik rakparton, talán Belgrád, találkozom néhány ismeretlennel a természetes fonalak standja előtt. Aztán csatlakozik hozzánk K, akiért nagyon aggódom. Együttérzek vele, mert elveszítette valamelyik szülőjét, ezért visszautazott a hazájába, hogy segítse a családját. A természetes fonalak boltja éppen egy felszámolás előtt álló kávézóból nyílik. A kávézóba sok mindent hoztam le. Párnákat, bútorokat, növényeket. Egy tölgyfa elfoglal egy hatalmas kosarat. Mi lesz velük? – kérdezem, de az új tulajdonos nem tud válaszolni. Azt nem engedheti, hogy elvigyem, mert nem ismer engem. Úgy érzem, hogy rossz földbe vetettem a magokat. Gy panaszait hallva, mintha csak magamat hallanám, eszembe jutnak a szüleink és Ómika, akik ezt a furcsa kivagyiságot elültették belénk. És bizony, az egyik metszetben különbek vagyunk és jobb sorsra érdemesek, de ezt a sorsot attól az ateista istentől kellett volna megkapnunk, akinek a nemlétéhez sosem fért kétség. Mert hajtani a pénzt vagy hírnevet, ugyancsak méltatlan lett volna. Maradtunk hát egymásnak, (— —) mint a magány.
(— —)
Azt gondoljuk, hogy mindenki disszidált. Vagy, ha nem is, az itt maradottak már nincsenek elegen, hogy megőrizzék a nívót. Zúdul ránk az ostobaság, neveletlenség, szocializálatlanság. A tahó, türhő, embernemszabásúak között úgy érzem, hogy nagyon közel a nap, amikor bevágom ezt az ajót is magam mögött.
Csodás lehetőség nyílt előttem, amikor kutakodás közben rábukkantam az ócskásnál, gyerekkorom feledhetetlen játékára. Kicsit hezitáltam, végül megrendeltem és ma megérkezett. Nem bántam meg.
Gyalázatos volt a mai tárgyalás. Egy beszédképtelen bíró hirdette ki az ítéletet és az indoklását. Apám jogász volt, minden mondat nyomdakészen hagyta el a száját. Némelyik egy-egy mérnöki bravúr volt. A fejében létező bonyolult tervrajz alapján futottak, kanyarogtak a mondatrészek, elágaztak és összeértek és a több ágra szakadtak, majd újra egyesültek, alany, állítmány a helyére került. Jogásznak szánt, de én eltérültem. De a tiszteletem megmaradt a tanult, kiművelt jogászok iránt. Azt hiszem, hogy ez a mai bíró ott és annyiért kapta a diplomáját, ahol a többiekét is schmittelték. Szégyelltem magam, az emberiség nevében, mint kislánykoromban, amikor elesett kűr közben a jégtáncos vagy elpirultam, ha bakizott a bemondó felolvasás közben. El sem tudtam képzelni, hogy lehet túlélni ekkora szégyent. Őbírósága úgy végigőzte a mondókáját, hogyha az egész bírói kar felosztja maguk között a szégyent, akkor is dupla annyi esik egyre, mint amennyit túl lehet élni. És most még arról szót sem ejtettem, hogy mi volt az ítélet. A Kossuth térieket jól behúzták a csőbe, talán az oktogoniaknak sikerül. Így, hogy a fiúk elmentek locsolni, felszabadultak helyek.
Elegem van abból, hogy elegük van! Ha a gyerekeim korosztálya az utcára kényszerül, hogy elmondhassa „elege van”, úgy lelkiismereti okok miatt én is kénytelen vagyok kimenni. Ami van, az én közreműködésemmel, jóváhagyásommal vagy félrenéző tehetetlenségemmel lett. Gondolom, hogy Demszky öreg csontjainak sem a lökdösődés hiányzott, amikor a tüntető fiatalok közé ment. Most látom, hogy milyen óriási volt a felelősségünk, tehát óriási lehet a bűntudatunk is, hogy átengedtük a gyerekeink jövője fölötti döntéseket érdemteleneknek. Nem igazán kockáztattuk a kényelmünket, még-ha hoztunk is áldozatokat.
De a legkártékonyabb mégiscsak Fletó volt. Az ő regnálása óta tudjuk, hogy lehet nem meghallani a nép szavát, nem kell lemondani, hiába követelik. Az ő példáján bátorodva követik el pofátlanul, cinikusan a nyílt színi hazugságokat, tolvajlásokat. Leszarják, hogy ez a sok gyerek kint kiabál az utcán, a dagadékok felfuvalkodottan pöffeszkednek valamelyik lopott kastélyuk dzsakudzijában. Ha tudtam volna, hogy esetleg az ő vérük lesz az „igazi” rendszerváltás ára, a magamét adtam volna inkább.
Mióta itt vagyok, nem régi régóta, azóta feltalálták, megszüntették, újra feltalálták és újra megszüntették a négy, hat, nyolc osztályos gimnáziumot, a szakközépiskolát és szakmunkásképzőt, a graduális, posztgraduális, alap és mesterképzést. (Jó és az ANTSZ-t, a TB-t és soroljátok kedvetek szerint…) Mindezek, nem mindenkor és nem mindenkire vonatkoztak. Évről-évre voltak tárgyak, melyekből nem kellett érettségizni, aztán egy év múlva mégis kellett, hol kellett felvételizni, hol elég volt a bizonyítvány vagy a hozott pontszám a bekerüléshez. A pontszámot lehetett szerezni, növelni nyelvvizsgával, fogyatékossággal, nagy F-el, cigány származással, emelt szintű vizsgákkal, befolyásos rokonsággal, egészen addig, amíg vissza nem állt az eredeti igazságtalanság, amely a változtatást provokálta. Szabadságpárti vagyok. Legyen CEU, ELTE, SOTE, DOTE, és az összes létező, hajdani s majdani rövidítés, legyen okkult tudományok szak, legyen ezotéria szakirány, legyen marxizmus-leninizmus, alkímia és kibernetika délutáni foglalkozás, minden már volt és még ki nem talált tudomány, áltudomány, művészet és nem művészet, bármilyen ismeret, alsó-közép-felső oktatása, amíg van, aki tanítja és van, aki hallgatja. Jó lenne, ha abbahagynátok, hogy mindig mindent leromboltok, ami egy generációval előbb, még a jelen volt. Az én generációmat többszörösen jól „megvezették”, de legalább szuper gyerekeket neveltünk.
A Hold ma oly
Minden kisgyerekes szülő ismeri azt az érzést, amikor meseolvasás közben újraélheti a gyerekkorát. Újraértelmezheti a meséket, emlékezhet, hogy hatott rá a varázslat gyerekként hallgatva és hogy hat rá felnőttként olvasva. De én a kisfiam és kortársai közelében olyan dolgokkal is megismerkedtem, amelyek az én gyerekkoromban még nem voltak. A neki vásárolt Atari az én érdeklődésemet is felkeltette a számítógépek iránt. Az általa hajtogatott origami békák, kosárkák pedig egyenesen lenyűgöztek. Én is megtanultam hajtogatni és a térben formálódó darabok, a gondolkodásomnak is egy újabb teret nyitottak. Olyan nagy hatásúnak tartottam ezt a lehetőséget, hogy felajánlottam a már iskolás fiam tanítójának, hogy origami foglalkozásokat tartok a gyerekeknek. Örömmel elfogadta és azontúl bejártam az osztálytársakhoz. Imádták az origamit, szó nélkül, nagyokat szuszogva küzdöttek az élekkel, a formákkal. Akartam nekik szép papírokat venni és írtam a Soros Alapítványnak, hogy adnának-e nekem egy kis pénzt erre a célra. Adtak. Köszönet érte! Azok a gyerekek azóta felnőttek és ha nem is tudják, hogy Soros papírjait hajtogatták lelkesen kiskorukban, de valamit talán számított, hogy az egyik anyuka különleges és szokatlanul szépséges papírokat adott nekik a játékukhoz.
Csodás realtime-ban, azaz, ahogy manapság mondjuk, válós időben nézni, hogyan torzítanak az értelmezések. Minden pillanatban csak egy kicsit. Hogyan válik ez a butuska, álságosan liberális, álságosan szemforgató, filmes eszköztárát tekintve – unalmasan régimódi filmecske, az Orbán rendszer kritikus bírálatává bizonyos, nem kevés Facebook posztban. Sajnos, a filmgyártást mára maradéktalanul bekebelezte Hollywood. Amivel ezelőtt negyven évvel kacérkodni lehetett, hogy Európa is ki tud sütni könnyes-nyálas, programozottan hatásvadász filmeket, csak egy csapda volt, amibe az akkor még élő és dolgozó és gondolkodó európai rendezőkkel bátran bele lehetett sétálni. Most éppen nem látom, hogy kinek lesz fontos visszavonszolni a Filmet a művészetek közé.
Mennyivel fontosabb lenne egy filmnek arról szólni, hogy az individuum, az egyéniség tisztelete és megbecsülése az egyetlen garancia arra, hogy ne trendek mentén, hanem naprakészen értelmezhessük a világot, azoknak az embereknek a szemüvegén át, akik belátnak a rózsaszín egyenruha, egyensmink, egyenkönny mögé. A nem megvásárolható művészek szemüvegén át.
… hogy a tábortűz mellett engedje ki a hangját mindenki, de a színpadra csak az álljon, aki tud énekelni.
