Az első csütörtök, amikor nem mentem ki. Tegnap zuhogott az eső és megfáztam.
Pedig, készültem. Egy új installációt építettem. Még fényfűzérrel is elláttam. De, csak a konyhát díszíti.
Talán, jövő héten…
Blog
Gozsdu május
Igazán barátságtalan idő volt. A szél tépte-cibálta a fejem, a hajam, a képeim. Kísérleti jelleggel nem vittem ki a karkötőket, így nulla sikerélményem volt ma. Elhatároztam, hogy jövő csütörtökön; vérre megy. Ha vesznek valamit, csak akkor lesz ebéd 🙂
Engedve a hely szellemének vagy, amit annak hittem, festettem egy macskát, Bébit. Aztán kiderült, hogy a hely szelleme nem ez.
És, ha már a macska. Itt vannak a vázlatok egy előző ötlethez.
Képes napló, Baross utca
Mégiscsak az lesz a legjobb, ha kedvenc képeimet a honlapomon gyűjtöm. Telefonnal készült, a mai borongós napon, illusztrálva, hogy bármit tönkre lehet tenni. A Múzeum kertben is voltunk. Annyira felújult, hogy nincs mit fotózni rajta.
Ezt pedig a Podmaniczky utcában láttam meg. Szóhoz sem jutok. Anakronisztikus. Ezt most bemondásra kell elhinnetek, mert a környezetet nem fotóztam. Majd holnap.
Budapest Montmartre
A kaját lehet legjobban eladni. Most is azért álltak meg az emberek, hogy a thai ételeket böngésszék. Én is ott ebédeltem megint.
Valaki megint olvadozott a képeimtől, azoktól, amelyek a legeldugottabb sarokban voltak. Egy enyhén ittas fiatalember karkötőt akart venni a barátnőjének, de sokallotta az árát. Amikor pakolni kezdtem, odavittem az asztalukhoz; ajándékképpen. Nagyon megörültek.
Délelőtt rossz kedvem volt. A szél háromszor is felborította a kölcsönkapott, rozoga állványt. Elhatároztam, hogy többet nem is teszek ki semmit, csak meggyűrödik, tönkremegy. Aztán délutánra megint jobb kedvem lett. Nem rajzoltam, mert olyan sok kísérőm és látogatóm volt, hogy egy percem sem maradt rá.
Bárhogy is lesz jövő héten, a képek elrendezésén változtatni kell. Egyáltalán nem érvényesül a szépségük.
Gozsdu Montmartre
Harmadik alkalom. Még mindig hűvös van. Majdnem jó már az állványozásom. Egy férfi megvett volna egy karkötőt, de a nője rákiabált, hogy pont ilyened van otthon. Ami, ugye lehetetlen, hiszen mind egyedi 🙂
Aztán, délutánra jobb idő lett. És finom, thai ebédet ettem. Egy fiatal nő körberajongta a képeimet. Egy másik, nem annyira fiatal, kettőnek az árát kérdezte. Azt hiszem, sokallotta, mert végül vásárlás nélkül ment el. A horror nyulak senkit nem érdekeltek, pedig húsvét van.
Ez egy nekem való hely.
Le is fogom rajzolni, még sokszor. Azt, amit középiskolában elvettek tőlem -a rajz, a festés örömét, most, túl a hatvanon, pótolhatom. Nincs teljesítménykényszer, nincs kinek, nincs miért megfelelnem. Boldog ember, akinek mindig csak maga a mérce.
Álomfejtés
Azt álmodtam, hogy együtt utazunk valahová. Mire elértem az utolsó ellenőrző pontig, már nagyon sokat veszekedtem a személyzettel. Úgy vettem észre, hogy mindenki akadályokat gördít elém. Az utolsó pultnál vettem észre, hogy az irataimon eltérő sorszámok szerepelnek. Mutattam az utaskísérőnek, aki nagyon megijedt. Kikapta a kezemből a jegyeket és a szomszédos pulthoz szaladt vele. Ott nem tudtak neki segíteni. Akkor visszajött és telefonálgatni kezdett. Hallottam, hogy a pilóta azt mondja neki, hogy már nem tudnak sokat várni rám. Tudtam, hogy a testvérem már a gépen van. Telefonon elmondtam neki, hogy bonyodalmak adódtak. Azt mondta, leszáll, amíg nem érek oda. Elkészültek az új papírok. A repülőtéri busz, kanyargós, erdei ösvényen száguldott a gép felé. Elkanyarodott egy víztorony mellett. Minden repülőgépes álmomban erre vezet az út. Láttam a testvéremet, hogy kiszáll. A pilóta szólt a kísérőmnek, hogy nem várhat tovább, hiába, hogy már majdnem ott vagyunk. A gép kigurult és felszállt. Amikor megállt a busz, a kísérőm felmutatott az égre, ahol éppen felrobbant egy repülő. Az volt a gépe – mondta.
Az álomban végig haragos és ideges voltam. Mindenképpen el kellett volna utaznom. Nem éreztem megkönnyebbülést. Konstatáltam, hogy megmenekültünk. Természetesnek vettem a védelmet.
Vedd mind
Isten malmai
Nem adhatom minden írásomnak azt a címet, hogy Isten malmai… De, kénytelen vagyok.
Régen, az idők kezdetén, ami itt azt jelenti, hogy a felnőttlétem elején, a szomszédommal, akivel mindketten a legfelső szinten laktunk, megbeszéltük, hogy javasoljuk a háznak, keresünk egy befektetőt, aki a ház felújítása, lift építése fejében, megkapná a padlást és új lakásokat építhetne. Gondoltuk, ezzel a kezdeményezéssel azt is jeleznénk, hogy mi, akiket feltehetően a leginkább zavarna egy ilyen építkezés, szívesen belevágnánk. Egységes visszautasításban volt részünk, okként megjelölve, elsősorban a munkálatokkal járó zajt és piszkot, de felmerült a földszint részéről, hogy náluk, miként jelenne meg a haszon, túl azon, hogy még sötétebb lenne. Így aztán, minden maradt a régiben, illetve az amúgy is végtelenül kopott és elhasználódott részek tovább romlottak. Ugyanazok, akiket nem érdekelt a renoválás, a csövek és vezetékek cseréje, a lift létesítése és a közös költség csökkenés, nem járultak hozzá, hogy megvegyem vagy kibéreljem a lakásom fölötti 3×3 méteres mosókonyhát, bővítve ezzel az egyszobás életterünket. Megjegyzem, a mosókonyhát addig is csak én használtam illegálisan lomtárnak, de a szép kis tervemet, hogy lesz ott egy gyerekszoba, nem tudtam megvalósítani. A mindenkori közös képviselők között egy sem akadt, aki meggyözte volna őket, hogy jobban járnának, ha fizetnék azért, amit amúgy is használok. Nekem meg nem hitték el, hiába mondtam. De a közös képviselők is egymásnak adták a kilincset és csak egy volt közülük, aki bizonyos anyagi előnyök érdekében akár közgyűlési jegyzőkönyvet is hamisított. Az ő általa kezdeményezett banki hitel felvételéhez minden aláírása megvolt. Arra a rövid időre, ami adatott neki, jól is járt, ő meg az emberei.
Én, aki tanúnak és megfigyelőnek jöttem, békésen ámulva várakozom a továbbiakra.
Azóta meghaltak, elköltöztek az akkori lakók. Akinek felvitte az Isten a dolgát, az már a bőrén érzi, hogy az új lakásából airbane-zve még jobban lehúzhatná a külföldieket, ha egy tip-top házban adná ki a lakását. Emiatt-e vagy voltak egyéb okok is, 2016 augusztusában, amikor a legújabb közös képviselő vállalkozott a lebonyolításban való részvételre és befektető és kivitelező is adódott, soha nem tapasztalt konszenzus alakult ki a lakók között. Mindenki eljött a közgyűlésre és mindenki boldogan hozzájárult az emeletráépítéshez.
Innen már rövid leszek. Az alapító okirat módosítása lenne az első lépés az előttünk álló úton. Ahhoz, hogy el lehessen adni a tetőteret, önálló helyrajzi számot kell kapnia.
Én ezt egy adminisztratív beavatkozásnak gondoltam; ami eddig ebben a rubrikában volt, az átkerül egy másikba. Két éve, a harmadik erre vonatkozó beadvány készül el az először felkért, majd az őt leváltó ügyvéd tollából. Kettőt visszaküldött az önkormányzat, az összes létezhető tartalmi és formai hiba megjelölésével. A harmadikra fél éve nem érkezik válasz.
Vannak az összeesküvéselméletek alapján, a józan ész és a sok éves tapasztalat birtokában elképzeléseim az okokról.
De, két éve MINDENKI beleegyezett az eladásba, egy olyan házban, aminek a megvételére annak idején, az önkormányzat nagyon furmányosan kényszerített bennünket. Nem általuk épített, hanem a megszerzett, leromlott állagú, százéves épületekben álló lakásokat megvetették a lakókkal, hogy kényszerítsék őket arra a lehetetlen küldetésre, hogy tartsák karban, újítsák fel. Most pedig, hogy ezt megoldanánk, akadályoznak. Valaki tudja, hogy mi folyik itt?
